Mature content!

A fejezet tartalmaz olyan momentumokat, amik néhányótok nyugalmát esetleg megzavarhatja. Kérlek, csak saját felelősségre olvassátok el és ha esetleg nem bírjátok, ne erőltessétek. Vigyázzatok magatokra!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

A visszaút némán telt el. Egyikőjük sem szólt egy szót sem, ahogy végigosontak a város utcáin, vissza a szervízalagúthoz, a síneken rohanva át a csatornákon és fel a létrán. Lucy hol Thomasra, hol Gallyre pillantott, de egyikőjük rosszabbnak tűnt, mint a másik. Thomas valahogy próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy ismét találkoznia kell Teresával, ráadásul most neki kell kihasználnia őt, mintha soha nem lett volna közük egymáshoz (amennyire Lucy tudta, ez igaz is volt, bár hogy nem voltak közömbösek egymásnak, arra bármit feltett volna). Gally nem viselkedett másként, mint eddig, de Lucynak már kezdett elege lenni belőle, hogy a fiú annyira távolságtartó volt velük. Nem mintha nem értette volna meg, de ordított róla, hogy mennyire szenved belül és ezt igyekezett elfedni - csak úgy, mint egykor Lucy maga is tette.

A csatornából kimászva csak Lawrence, két fegyveres és Jorge várta őket. Mikor Lucy feltápászkodott és körbenézett, Jorge már válaszolt is a ki nem mondott kérdésére.

- Megkértem Lawrence-t, hogy adjon nekünk egy szobát, ahol ledőlhetnek - intett fejével a Buggyant felé. - Serpenyő és Brenda ott húzzák a lóbőrt, de Newt még él egy kis társasági életet.

- Ő olyat is tud? - kérdezte csodálkozva Thomas, megelőzve Lucyt, aki csak döbbenten pislogott, miközben levette a parókát és kibontotta a haját.

- Találkozott egy kislánnyal és vele töltötte az elmúlt órákat - mesélte Jorge, majd Lucyra kacsintott. - Nem lepődnék meg, ha magunkkal akarná hozni. Készülj, mert lehet lassan anyuka-szerepben kell virítanod.

Lucy nem tudott erre mit mondani, mert azt figyelte a szeme sarkából, ahogy Gally megdermed, mintha sokkolták volna. Lawrence odalépett hozzá, de ő csak ellökte a kezét és elviharzott.

- Thomas, avasd be őket mindenbe, amit láttunk, jó? - kérte testvérét, aki csodával határos módon nem akadékoskodott. - Muszáj utána mennem.

- Vettem - bólintott a fiú és Lucy már rohant is, miközben a parókát menet közben visszaváltoztatta a rúddá és úgy csatolta a kabátja alatt lévő övére.

Nem tudta, mennyi az idő, de a nappali forgataghoz képest itt is alig lézengett kint valaki. Legtöbbször csak katonákkal találkozott, akik, bár szúrós szemmel méregették, nem tartották fel, így szabadon kutakodhatott Gally után. Hiába építette és rajzolta a fejében a helynek a térképét, ahogy rótta a sikátorokat és az utcákat, de ettől még nem akadt hamarabb a fiú nyomára.

Végül teljesen véletlenül vette észre az egyik lakóház tetején. Az épület szélén ült, lába a több tíz méteres mélység fölött lógott, mire Lucy kétszer olyan gyorsan rohant fel a lépcsőn, mint egyébként. Mikor felért a megfelelő emeletre, fél percet adott magának, hogy összeszedje magát, aztán vett egy utolsó mély levegőt és lassan Gallyhez sétált

Az Építő számíthatott az érkezésére, mert alig lépett ki a lépcsőházból, már meg is szólította.

- Nem sietted el.

Lucy megtorpant. Nem azért, mert a fiú olyan gorombán próbálta odavetni ezt a mondatot, ahogy csak tudta, hanem mert így sem tudta elrejteni, hogy valójában alig tud beszélni a könnyektől. Pillanatokra volt a teljes érzelmi összeomlástól és Lucy őszintén nem tudta elképzelni, hogyan húzta ki eddig.

- Kellett egy kis idő, míg feltérképeztem a környéket - lazította el az izmait, hogy a lehető legnyugodtabb legyen, mikor Gallynél átszakad az a bizonyos gát. - Még szerencse, hogy van tapasztalatom olyasmi után kutatni, amiről ötletem sincs, merre lehet.

Abban a pillanatban rájött, hogy poénkodni a lehető legrosszabb ötlet volt, amint befejezte a mondatot. Gally olyan lendületesen pattant fel, hogy Lucy egy pillanatig attól tartott, le fog esni a tetőről, de a fiú odaviharzott hozzá, megragadta a kabátját - és alatta a hámja két pántját - és úgy rántotta magához.

- Cseszd meg! - ordította az arcába. Arca csillogott a könnyektől, szeme vörös volt, ajkai remegtek, de még így is úgy rázta Lucyt, mintha csak egy rongybaba lett volna. - A rohadt életbe, hogy próbálsz úgy tenni, mintha minden teljesen rendben lenne! Nem a Tisztáson vagyunk, bökd meg! Te meg én nem vagyunk barátok, sosem voltunk azok! Az olyan szörnyetegek, mint te meg én, sosem lehetnek barátok! Mi nem tudunk mást tenni, csak pusztítani! Csak álltatod magad, ha mást próbálsz bemagyarázni!

Lucy szíve olyan nehézzé vált, akár egy több tonnás kőszikla és mégis olyan lassan süllyedt le a gyomrába, mintha egy óceánba zuhant volna. Hirtelen megértette, hogyan is érezhette magát Newt, mikor hónapokkal ezelőtt, zokogástól fuldokolva vallott be neki mindent arról, mit tett. Gally ugyanúgy viselkedett, ahogy akkor ő és bár neki szánta a szavakat, valójában önmagának szóltak.

- Mi a francért nézel rám így?! - rázta meg Gally ismét, kiszakítva őt a gondolataiból. - Mondj már valamit, a fenébe is! Ordíts, tombolj, mondj el egy utolsó szarházinak, tök mindegy, csak ne tettesd tovább, hogy a barátodnak tartasz!

Lucy kinyitotta a száját, majd becsukta, aztán megint kinyitotta, de ismét összezárta. Megint, mikor a legfontosabb lenne, nem találja a megfelelő szavakat, és mikor próbálna mondani valamit, a hang megakad a torkán és csak tátog, mint egy hal. Végül, jobb ötlet híján, nagy nehezen lefejti Gally kezeit a kabátjáról, majd a hóna alatt átnyúlt és magához ölelte őt. Igyekezett minden megértést, gyengédséget és együttérzést átadni azzal az öleléssel, mert ha valaki, ő teljes mértékben átérezte Gally helyzetét és nem lett volna képes tükörbe nézni, ha hagyja, hogy tovább ostorozza magát valamiért, amiről nem ő tehetett.

Nem a te hibád, mondta neki egyszer Newt. Hanem a VESZETT-é. Te is mondtad, hogy csak egy fegyver voltál számukra. Egy tárgy. És ha sokáig így kezelnek, egy idő után te is elhiszed magadról, hogy nem vagy több. Most pedig emberként visszaemlékszel mindarra, amit tárgyként tettél és elborzadsz magadtól. De ha tényleg olyan szörnyű ember lennél, mint ahogy leírtad magad, nem éreznél ekkora bűntudatot és gyászt, nem gyötrődnél ezeken az emlékeken és nem büntetnéd magad minden lehetséges módon, ami az eszedbe jut. A tény, hogy ezt teszed, bizonyítja, hogy jó ember vagy, akit szörnyű dolgokra kényszerítettek.

Tudta, hogy nem ismételheti el ezeket a szavakat. Csakis akkor lesz képes elindítani Gallyt a gyógyulás útján, ha a saját szívéből szól, és úgy segíti át ezen, ahogy senki más.

Gally megkövülten állt, nem mozdult, nem szólt, még levegőt is alig vett. Lucy csak simogatta a hátát, miközben állával a fiú vállának támaszkodott és úgy nézett fel a csillagtalan égre. A város fényei úgy sejlettek fel a fal mögül, mintha az ígéret földjének helyét jelezték volna. Ám az inkább volt a pokol.

- Nem kell bíznod bennem - kezdte halkan, megválogatva a szavait, mert semmiképp sem akarta ezt elrontani. - De ezt az egyet hidd el nekem: pontosan tudom, min mész keresztül. Én is átestem ezen, annyira gyűlöltem magam, hogy legszívesebben az első embernek hagytam volna, hogy megöljön, aki szembejön velem. Nagyon hosszú és fáradalmas munka volt, amíg egyáltalán elkezdtem hinni benne, hogy nem az én lelkemen szárad annak a számtalan embernek a halála. Nem azt mondom, hogy nem vagyok felelős értük, csak azt, hogy kényszerítettek, hogy nem azért végeztem velük, mert akartam, hanem mert muszáj volt. Mert nem volt más választásom. - Szorosabbra fonta a karjait Gally törzse körül, mivel a fiú annyira remegett, hogy félő volt, összeesik. - Nem egyedül jutottam el idáig. Ha nem lettek volna a többiek, ha nem hittek volna bennem, ha nem biztattak volna végig az úton, talán... talán már rég bevégeztem volna magam azt, amit sokan a világon még mindig akarnak.

Gally lábai ekkor feladták és Lucyra olyan hirtelen nehezedett a fiú súlya, hogy mindketten a földre csuklottak. A fiú még mindig nem ölelte vissza, karjai ernyedten lógtak, de a lány érezte, hogy a vállánál lassan átnedvesedik a kabát, amitől még inkább összeszorult a szíve. Mégis mennyit sírhatott eddig és mennyit fog még szenvedni, mire meg tudja tenni azt az első lépést?

- Tudom, hogy egyedül voltál eddig - folytatta. - Elmondani nem tudom, mennyire csodállak, amiért eddig bírtad. Higgy nekem, tudom, mi zajlik most a fejedben, és tudom, mennyire nehéz megváltoztatni mindazt, amit eddig ismételgettünk magunknak. A hangok ott vannak és beszélnek hozzád, de ha ki tudod zárni őket más hangokkal, azokkal, amiket itt hallasz, egy idő után elnémulnak majd. Kérlek, hagyd, hogy segítsek. Segíteni szeretnék Gally, mert te is a barátom vagy, mindig is az voltál. Nem számított, miket mondtál vagy tettél, mert láttam, hogy a felszín alatt mennyire össze vagy zavarodva, mennyire félsz és a félelem bárkit képes kiforgatni önmagából.

- Fogalmad sincs... - hallotta Gally motyogását, mire eltolta magától a fiút és a lábára ült, hogy lássa az arcát. Gally arca még mindig nedves volt, de már nem látszott rajta más, csak végtelen fáradtság. - Féltem, igen, de leginkább zavarodott voltam. Olyan volt, mintha...

Elhallgatott és csak meredt Lucyra. Szemeiből csak úgy sütött a rettegés.

- Bízhatsz bennem, Gally - mosolygott rá a lány. - Ígérem, nem fogok rólad kevesebbet gondolni.

A fiú nyelt egyet, majd reszketeg hangon belekezdett.

- Olyan volt, mintha valaki mindenáron azt akarta volna elérni, hogy meggyűlöljelek. Az Átváltozás tett tönkre mindent. Ha tudtam volna, mi mindenre fogok visszaemlékezni, sosem léptem volna ki a Kapun. De... de annyira...

Szégyenkezve temette kezeibe az arcát, mint aki képtelen lenne a szemébe nézni.

- Lucy, én szerelmes voltam beléd - ismerte be, mire a lányban megfagyott a vér. - Nem úgy, mint a többiek, hogy csak az újdonság varázsával hatottál, hanem tényleg. Belevaló voltál, bátor, vicces, mindent megtöltöttél élettel. Azt hittem, ha csinálok valami vakmerőt, majd elismerően nézel rám és esetleg...

Kényszeredetten felnevetett.

- Akkora ütődött barom voltam! Nincs nálam nagyobb bökött idióta a földön. Megszúrtak, átváltoztam és... és láttam a világot, hogy milyen plottyos a helyzet, hogy az emberek megzakkannak és... és láttalak téged. Egy képernyőn keresztül, ahogy egy teremben lelősz valakit. Nem akartam elhinni, hogy az a lány te lehetsz, egyszerűen nem létezett. Mikor felébredtem, annyira össze voltam zavarodva, hogy őszintén azt se tudtam, mit mondtam neked, csak azt tudtam, hogy el kell tűnnöd előlem, különben ott helyben megőrülök.

- Viszont nem is ez készített ki igazán - halkult el még jobban a hangja. - Sokkal rosszabb volt, hogy... hogy az Átváltozás után már tudtam, hogy soha nem lesz nálad esélyem. Mert már tudtam, hogy számodra csakis egyvalaki létezik, és hogy megint őfelé húz a szíved. Tudtam, hogy tehetek én bármit, te újra bele fogsz szeretni Newtba, ahogy ő is tette veled és...

Belemarkolt a hajába, de közben csak úgy ömlöttek belőle a szavak, mintha nem is lenne képes többé visszafogni magát. Lucy pedig csak ott ült csendben és figyelt, de nem érzett mást, csak fájdalmat, hogy Gally egyedül ment keresztül ezen, anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Magányosabb volt, mint bárki más a Tisztáson.

- Érted ezt? Megtudtam, hogy gyilkos vagy, de engem jobban érdekelt, hogy sosem fogsz úgy szeretni, ahogy én szeretném. Így igyekeztem minden bökött hülyeséget elhitetni magammal, hogy valahogy rávegyem magam, hogy gyűlöljelek és te is gyűlölj engem, mert az egyszerűbb volt, mint nézni, hogyan szeretsz bele valaki másba. De te soha nem néztél rám haraggal. Inkább tűntél szomorúnak, főleg az Átváltozásod után, mintha értenéd, miért teszem és még fogadtad is tárt karokkal, mintha megérdemelnéd.

- Nem tudtam, Gally - suttogta Lucy, mivel képtelen volt tovább némán hallgatni. - Fogalmam se volt, hogy te... Úgy értem, hallottam, mikor a fiúk folyton azt mondták, hogy azért mentél ki a falakon túlra, hogy nekem imponálj, de azt hittem, csak a szokásos...

- Nem - rázta a fejét Gally. - Komoly volt minden. És hiába próbáltam elérni, hogy gyűlölj, te továbbra is megértő voltál, emiatt még nehezebb volt magammal elhitetni, hogy utállak; még azután is, hogy Ben elmondta nekem, hogy látta, ahogy megölted a szüleit...

Lucy a kezébe temette az arcát. Mindig is sejtette, hogy Ben nyilván jó okkal akarta a halálát, de hogy ő volt az, aki...

- De kérlek, higgy nekem - vált hirtelen könyörgővé Gally hangja -, hogy bármeddig elmentem volna, de sosem tudtam volna őt bántani. - Nem kellett kimondania a nevét, Lucy tudta, kiről van szó, persze, hogy tudta. - Neki... neki... semmi köze nem volt ehhez. Thomast tiszta szívemből gyűlöltem, főleg miután elmondták nekem, hogy ő a felelős az Útvesztőért, de őt se akartam volna megölni. Bántani, igen. De megölni nem.

- Fáradt voltam, Lucy - lehelte megtörten. - Annyira fáradt és csak azt akartam, hogy vége legyen. Úgy sajnálom...

- Nem a te hibád - ragadta meg a fiú vállait gyengéden Lucy. - Sosem hibáztattalak Chuckért. Te csak egy eszköz voltál a kezükben, ugyanúgy, ahogy én. Az ő saruk és meg fognak fizetni érte. Minden gyerekért keservesen meg fognak fizetni.

- De mégis én voltam az, aki meghúzta a ravaszt - motyogta Gally. - Én látom magam előtt az arcát, valahányszor lehunyom a szemem. Fogadok, hogy nekik egy álmatlan éjszakájuk nem volt miatta, de én kezdetben alig tudtam aludni és... - Reszkető ujjakkal ragadta meg a bal csuklóját és olyan erősen szorította meg, hogy a körmei a pulcsin keresztül vájtak bele a bőrébe. Lucy pedig elsápadt, mikor észrevette a fehér vízszintes vonalakat kikandikálni a ruha alól. - Nem bírtam. Annyira nem bírtam, hogy bármit megtettem volna, csakhogy egyetlen nyomorult éjszakát végigaludjak. Ha kell, az összes többit, ami jött volna.

- Istenem, Gally - csordultak ki Lucy könnyei és alig bírt megszólalni. Erőszakosan törölte meg az arcát és nem gondolkodott, csak felhúzta a kabátja ujját, megmutatva a saját bal csuklóját, rajta az egyetlen vonallal, ami alig volt hosszabb egy érménél, de eredete félreérthetetlen volt. - Tudom, hidd el, tudom, milyen érzés. Mindent, amin te keresztülmentél, átéltem én is.

Gally csakúgy meredt a bőrére, mint aki nem akar hinni a szemének. Végül felemelte a fejét és a tekintetük hosszú idő után újra találkozott és most nem fordult el néhány másodperc után.

- Az, hogy itt vagy - hüppögte a lány, tovább törölgetve az arcát -, hogy itt vagy mindezek után, bármiféle segítség nélkül, csak még inkább elképeszt. - Szomorúan elmosolyodott. - Le akartál nyűgözni és őszintén mondhatom, hogy a puszta ténnyel, hogy most itt vagy előttem, sikerült. Én nem lettem volna képes így megrázni magam és erőt gyűjteni a harchoz, ha nincs...

Elharapta a mondat végét, de biztos volt benne, hogy Gally tudta, hogyan akarta befejezni. Kissé riadtan nézett rá, de a fiú csak az ő szomorú mosolyát tükrözte vissza.

- Mindegy, mennyire erőlködtem, mennyit próbálkoztam - suttogta -, sosem tudtalak gyűlölni. És sosem szerettem ki belőled. Valahol még most is szeretlek. De már nem vagyok olyan önző. Mióta visszakaptam az összes emlékem, volt időm bőven gondolkozni és már tudom, hogy neked Newt mellett a helyed. Ezt elfogadtam már réges-rég és tényleg örülök nektek, mert látom, hogy teljesen kivirultál mellette. Csak... - nyelt egyet. - Csak még meg kell tanulnom, hogyan engedjelek el.

- Sajnálom, hogy nem tudom viszonozni az érzéseidet - kért bocsánatot őszintén Lucy. - De azt őszintén, tiszta szívemből kívánom, hogy találd meg a boldogságot és a békét, mert megérdemled.

- Nem tudom, Lucy... - sütötte le a szemét az Építő, de a lány az álla alá nyúlt és úgy emelte fel a fejét.

- Megérdemled. Hidd el. Ha én megérdemlem, akkor te mindenképp. Ha hagyod nekem, akkor segítek küzdeni a hangokkal a fejedben és együtt elcsendesítjük őket.

- A tieid csendesek már? - kérdezte Gally, kétségbeesetten kapaszkodva valami reménysugárba.

- Nem mindig - ismerte be Lucy. - Amikor ezt szereztem - mutatott a bal csuklójára -, akkor voltak a legrosszabbak. Nem csak a múltam kísértett, hanem az is, hogy nem tudtam megmenteni Minhót, hogy hagytam, hogy elvigyék. Olyan kilenc hónapja történt. Észre se vettem, hogy mit csinálok, annyira magamba voltam zuhanva, és nem tudom, meddig mentem volna, ha Newt nem jelenik meg és nem kapja ki a kezemből a pengét.

Gally őszintén együttérzőnek tűnt, hogy pont Newt volt az, aki Lucyt ilyen állapotba kellett lássa.

- Még sosem láttam őt annyira rémültnek - folytatta a lány. - És a legrosszabb, hogy fogalmam se volt, mit mondjak neki. Olyan... olyan természetesnek tűnt, hogy ezt tegyem. De sosem tudtam volna elmondani neki, hogy ezt csináltam régen minden egyes küldetésem után...

- Jézusom - hebegte elhűlve a fiú.

- Büntettem magam - magyarázta Lucy. - Nem csak a hangokat akartam elhallgattatni, hanem büntettem magam a kudarcomért, azért, amiket tettem vagy épp nem tettem meg.

Várt egy kicsit, és azt kapta, amire számított: Gally tekintetébe megértés költözött, és Lucy így már tudta, hogy ő is hasonló okokból folyamodott ehhez.

- Newt megígértette velem, hogy ha valaha így érzem magam, akkor mindig keressem fel. Én pedig megtettem, mikor a hangok már kezdtek elviselhetetlenné válni, mikor a bűntudatomtól már szabályosan fuldokoltam. Ő segített át ezen és szeretném most ugyanezt tenni veled. Kérlek, engedd, hogy segítsek, mert láthatod, hogy van remény, van kiút ebből. Hosszú és gyötrelmes, de van kiút.

- Rajtad kívül senki... - kezdte az akadékoskodást Gally, de Lucy a szavába vágott.

- Nem érdekel. Megoldom. Te ne törődj ezzel. Ha kiszabadítottuk Minhót, gyere velünk a Menedékbe. Mások is vannak ott, más Útvesztőkből, mind együtt gyógyulunk és neked is ott a helyed.

Látszódott, hogy egyik kérdés kergeti a másikat a fejében, de Gally nem törődött velük. Megtörten, fáradtan, de a remény halvány lángjával a szemében nézett rá és Lucy örömmel vállalta a világítótorony szerepét, hogy megmutassa, merre tud partot érni.

- Igazán jöhetek? - kérdezte szinte hang nélkül és lehetetlenül fiatalnak tűnt.

- Hát persze - nevetett rá Lucy a könnyein keresztül és ismét magához ölelte a fiút.

Gally pedig most először vissza is ölelte.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Ehhez mindenképp szólnom kell valamit.

Ezt a történetelemet már akkor kitaláltam, mikor még csak az Útvesztőt írtam. Ott úgy írtam meg Gally viselkedését, hogy már tudtam, itt mit tervezek vele, ahogy Lucyról is tudtam, hogy ez a múltja része és bővebben majd a Lázkódnál fejtem ki (már ha igény lesz a Lázkódra egyáltalán). Szerintem sokan hallottátok a vajai diákfiú tragédiáját és nem akarok itt most véleményt nyilvánítani róla, csak azt szeretném mondani, hogy a mentális betegségek igenis komoly és súlyos betegségek, amik ellen véleményem szerint sokkal nehezebb harcolni, mint bármilyen vírussal vagy kórral. Nem akarom romantizálni az önbántalmazást - van ismerősöm, akinek sajnos van ebben tapasztalata és őt kértem meg, hogy segítsen nekem hitelessé tenni, hogy őszintén tudjam ábrázolni, anélkül, hogy bárkit, aki érintett, megsértsek vele.

Itt arról van szó, hogy Gally és Lucy szörnyű terhekkel küzdenek és a bűntudatuk időnként annyira erős, hogy manifesztálódik a fejükben és önmagukat ostorozzák - főleg, ha a környezetükben ezt nem teszi meg senki helyettük. Ez pedig ide vezethet, amit most felvázoltam ebben a fejezetben és szeretném ugyanakkor érzékeltetni, hogy van kiút. Ahogy Lucy is mondta: hosszú, fájdalmas és borzalmasan nehéz, de lehet küzdeni ellene.

Így szeretném mondani nektek, akik küzdötök ehhez hasonlóval, hogy ne adjátok fel és tartsatok ki. Nem szégyen segítséget kérni pszichológustól, ha szükséges: ő is egy orvos, aki segíthet túllépni ezen a borzalmas betegségen; ahogy a sebész összevarr egy sebet, sínbe tesz egy csontot, vagy egy rákkal foglalkozó doktor segít a kemoterápián vagy sugárkezelésen.

Kérlek, vigyázzatok magatokra és egymásra! Mindannyian fontosak vagytok!
Anna