Lucy azt hitte, álmodik.

Más magyarázat nem létezett arra, hogy itt állt előtte Gally, akit utoljára akkor látott, mikor véresen feküdt a padlón Ava Paige mellett azután, hogy Thomas kitöltötte rajta minden dühét, elkeseredését, fájdalmát és gyászát. Ezernyi érzelem rohanta le, mindegyik olyan erővel, hogy képtelen volt megmozdulni, képtelen volt akár egyetlen hangot is kiadni, csak a szája elé kapta a kezét és nézte a fiút, de minél tovább bámulta, annál kevésbé volt képes elhinni, hogy tényleg itt volt, kezében egy gépkarabéllyal és a VESZETT ellen küzdött.

Még akkor sem mozdult semmit, mikor Thomas - tökéletesen érthető okokból - kitört és akkorát behúzott Gallynek, hogy a fiú a földre esett. A bajtársai rögtön emelték a puskáikat, de Gally visszatartotta őket, miközben semmit sem tett, hogy védekezzen Thomas dühkitörése ellen.

- Hagyjátok, semmi baj!

- Tommy, várj! - rohant oda barátjához Newt és megragadta a kezét, hogy ne tudjon vele újra lesújtani. - Ne csináld, ne csináld! Elég!

Thomas ökölbe szorított keze remegett és bár nem látta az arcát, Lucy el tudta képzelni, hogy pillanatokra van attól, hogy kitörjön belőle minden. Mégsem készült fel arra az elgyötört, de mégis dühtől izzó hangra, amivel testvére válaszolt.

- Megölte Chuckot...

- Igen, tudom - vágta rá Newt halkan. - Tudom, emlékszem rá, én is voltam. De arra is emlékszem, hogy valahogy belenyúltak az agyába és kényszerítették arra, hogy megtegye.

Lucy látta lelki szemei előtt Chuck testét, szinte hallotta azt az undorító hangot, amit a golyó becsapódása okozott, de tudta, hogy ezért nem Gally volt a felelős. Felhasználták a fiút, ugyanúgy, ahogy őt is. Csak egy eszköz volt a kezükben, akinek elvették a szabad akaratát.

Chuck halála a VESZETT lelkén száradt, nem Gallyén. És keservesen meg fognak fizetni érte.

Newt vetett egy pillantást a környezetére, simán olvasva a szituációt, amiben voltak: ha Thomas még egy ütést bevisz, mindannyiukat szitává lövik. Lucy mozdulni akart, oda akart rohanni, hogy ő is visszarángassa Thomast a soraikba, de a lábai még mindig nem engedelmeskedtek neki. Serpenyő azonban lépett helyette és a fiú másik vállánál igyekezett elhúzni őt Gallytől.

- Higgadj le, Tommy! - szólt Newt és ismét felsejlett benne az a határozottság, ami azon a Gyűlésen, mikor Albyt helyettesítette. - Oké? Gyere...

Thomas elrúgta magát a talajtól és közben idegesen kirántotta a kezét Newt szorításából. Szemét azonban végig Gallyn tartotta és hiába bújt meg Brenda és Jorge mögött, Lucy odáig érezte a gyűlöletet, ami sütött minden mozdulatából.

Gally és Newt is talpra kászálódtak, és míg a szőke fiú hozzájuk csatlakozott, addig az Építő megmasszírozta az állát és a szájával tátogott, ellenőrizve, hogy minden a helyén maradt-e.

- Oké, megérdemeltem - jelentette ki aztán. - Na, még valaki? Serpenyő? Newt? - nézett a megszólítottakra, de mikor Lucy felé fordult, neki nem nézett a szemébe, csak valahova a lába elé. - Lucy?

A lány szemét ismét könnyek lepték el. Mert Gally nem úgy szólította meg, ahogy régen: se nem játékosan, ahogy ismerettségük korai szakaszában, se nem lekezelően, mint ahogy az Átváltozása után tette. Nem, ebből a Gallyből csak úgy áradt a bűntudat és a keserűség és biztos, hogy az, amin keresztülment, olyan mértékben törte meg, hogy most még Lucy szemébe se tudott nézni.

- Ismeritek a fiút? - kérdezte Jorge Serpenyőtől.

- A barátunk volt - felelte a Szakács, hangjában temérdek fájdalommal, amire Gally ismét lesütötte a szemét. Egyáltalán nem látszódott már az a fölényeskedő hozzáállás, ami mindig jellemző volt rá.

És Lucynak ennyi elég volt ahhoz, hogy megtörje a sokk okozta mozdulatlanságot. Kilépett a körből és Gally elé sétált, ignorálva az összes tekintetet, ami rájuk zúdult. A fiú még mindig nem nézett rá, szigorúan a földet bámulta maga előtt és a lány látta az ádámcsutkája mozgásából, hogy idegességében nyelt egyet. Mikor Lucy felemelte a kezét, összerezzent, mint aki várja az újabb pofont, de aztán kerekre nyílt a szeme, mikor a lány átölelte a nyakát és úgy szorította magához. Lucy szabad folyást engedett a könnyeinek, amiket a fiú pólójával igyekezett felszárítani, és nem érzett mást, csak hatalmas megkönnyebbülést.

Mai napig gondolt a barátaira, akiket elveszített, akiket nem tudott megvédeni. És minden alkalommal, mikor magában felsorolta a nevüket, hogy sose feledkezzen el róluk, Gallyről is megemlékezett, hiszen mindegy, minek mondta el a fiú, Lucy sosem gondolt rá ellenségként. Most pedig, hogy itt volt előtte, hogy élt és lélegzett, hogy érezte a mellkasában dübörgő szívét, végleg bebizonyította számára, hogy nem álmodik, hogy ez a valóság és tényleg visszakapta egy halottnak hitt barátját.

Mert számára Gally az utolsó pillanatig egy barát volt, akit elsodort tőle mindaz a titok és múltbéli fájdalom, amit a VESZETT okozott nekik.

Gally nem ölelte vissza, de nem is lökte el, így Lucy csak szorosabbra fonta a karjait a nyaka körül és így próbálta önmagát megnyugtatni.

- Annyira örülök, hogy élsz - suttogta és érezte, ahogy a fiú teste megremegett, mint aki mindjárt elsírja magát. Elengedte őt és rámosolygott, megmutatva neki könnyáztatta arcát, amit aztán igyekezett gyorsan megtörölni. - De hogyan? Hogy kerültél ide? Hogy szabadultál el a VESZETT-ől?

Gally végre felemelte a fejét, de még mindig nem nézett a szemébe, hanem az állát bámulta.

- Ez egy elég hosszú sztori - sóhajtotta. - De ha velem jöttök, útközben elmesélem.

- Hova? - kérdezte Newt, közelebb lépve és esetlenül lopott mozdulattal Lucy után nyúlva. A lány csak leintette és végig Gally arcát nézte, még mindig egy kicsit a sokk és döbbenet hatása alatt állva.

- Lawrence látni akar titeket - felelte Gally. - Elvégre nem minden nap találunk immunisakat, főleg olyanokat, akik megjárták az Útvesztőt. Különben is - nézett végig rajtuk -, mi a bökött életet csináltok itt?

- Minho után jöttünk - válaszolta Lucy. - A VESZETT fogva tartja a városban. Utat keresünk a falon túlra.

- Én segíthetek - ajánlotta fel rögtön Gally. - Tudok egy utat, de ahhoz előbb Lawrence-szel kell beszélnünk. Gyertek.

- Veled én nem megyek sehová - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon Thomas.

- Adj egy percet - vetett egy bocsánatkérő pillantást Lucy Gallyre, majd sarkon fordult, karon ragadta Thomast és a körülöttük lévő fegyvereseket teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a kocsik másik oldalára húzta a fiút, távol a kíváncsi fülektől.

- Mi a fene van veled? - esett neki azonnal Thomas, amint Lucy szembefordult vele. - Hogy a pokolba vagy képes még mosolyogni rá azok után, amit tett?!

- Thomas, nem Gally ölte Chuckot - szólt nyomatékosan a lány, figyelmen kívül hagyva a fiú kifakadását. - Ő csak egy eszköz volt a kezükben. Felhasználták a beteg céljaikért, de neki kellett megbirkóznia azzal, ami történt, bármiféle segítség nélkül, és ahogy látom, nem igazán sikerült neki.

- Azt ne mondd, hogy... - Thomas néhány pillanatig csak tátogni tudott a döbbenettől. - Lucy, ez a srác meg akart ölni téged! Árulónak nevezett, és a halálodat akarta vagy már elfelejtetted?

- Mindenre tisztán emlékszem - jelentette ki hűvös nyugalommal Lucy. - De Thomas, miben másabb az ő helyzete, mint az enyém? Nekem azonnal megbocsátottál, amint kiderült, miket műveltem a VESZETT parancsára, neki miért nem?

- Téged kényszerítettek - szűrte a fiú a fogai között. - Ő viszont...

- Őt is kényszerítették - vágott a szavába a lány. - Sőt, őt fizikailag irányították: belenyúltak a fejébe és úgy használták fel arra, amire akarták. Én azonban minden alkalommal a szabad akartomból húztam meg a ravaszt vagy sújtottam le másokra. Mindegy, hogy zsaroltak és fenyegettek, de megtettem mindent, amit akartak.

Látva, hogy még mindig nem győzte meg, Lucy közelebb lépett a fiúhoz, és a kezei közé fogta a balját.

- Tudom, hogy nem kérhetlek arra, hogy neki is megbocsáss - simogatta a kézfejét a hüvelykujjával. - De arra viszont kérlek, hogy próbáld figyelmen kívül hagyni az érzéseidet, mert jelen pillanatban csak ő segíthet nekünk. Tud egy utat Minhóhoz és ezért vagyunk itt. Csak ő számít. Értesz engem?

Thomas összeszorította az ajkát, majd vetett egy pillantást Gallyre, aki őket figyelte, ahogy a többiek is. Aztán visszafordult és kelletlenül bólintott.

- Köszönöm, Thomas - súgta Lucy és melegen rámosolygott. - Nekem is nehéz, hidd el. Mikor ránézek, Chuck jut eszembe és ez talán már örökké így marad. De azt is tudom, hogy azok után, amiket tettem, én vagyok az utolsó ezen a világon, aki elítélheti őt. Épp ezért nem is fogok vele ellenségeskedni és tudom, hogy nehéz, de te is próbáld kerülni a bajt, rendben?

- Ugye tudod, hogy valahányszor valaki ezt kérte tőlem, az első adandó alkalommal a legnagyobb baromságot csináltam, amit csak lehetett? - eresztett meg a fiú egy félmosolyt, mire Lucyból kitört egy halk nevetés.

- Jogos - ismerte be. - De most tényleg próbáld ehhez tartani magad, rendben? Szükségünk van Gallyre, hogy eljussunk Minhóhoz, de ettől még nem kell a kebelbarátoddá fogadnod.

- Hát... - vakarta meg a tarkóját Thomas. - Így már nem is olyan borzalmas a helyzet. Néhány napot csak kibírok vele.

Úgy tűnt, inkább magát akarja meggyőzni erről, mintsem Lucyt.

- Ez a beszéd - szorította meg a kezét, majd elengedte. - Készen állsz?

- Igen, menjünk - sóhajtott Thomas, és egy utolsó pillantás után visszasétáltak a többiekhez, akik némán várták, hogy befejezzék.

- Jól van, Gally - szólt Lucy. - Mutasd az utat.