Már sötétedett, mikor Newt hallotta, hogy valaki a nevén szólongatja, de nem maradt semmi ereje, hogy kinyissa a száját és válaszoljon. Csak kuporgott tovább a tölgyfa tövében, vörös szemekkel meredve a semmibe, miközben kezeire már rászáradt a vér és minden egyes lélegzetvételénél azt kívánta, hogy bár az utolsó lenne. Hosszú ideje nem gondolt semmire, a korábbi káoszt és hangzavart most felváltotta az üresség és nem akart kiszakadni belőle, hogy ismét foglalkoznia kelljen a szíve helyén tátongó hatalmas űrrel.

Körülötte zörögni kezdtek a levelek és recsegtek a letört faágak, ahogy valaki lassan és biztosan közeledett. Newt nem reagált semmit, még csak a fejét sem mozdította a hang irányába, csak várta, hogy elérjenek hozzá, meglássák, milyen állapotban van, és itt hagyják az enyészetnek.

De persze, mint újabban mindig, most sem úgy történt semmi, ahogy ő azt akarta.

- Hát itt...! - tört ki Minho megkönnyebbülten, de torkára forrt a szó. Valószínűleg akkor nézett végig rajta rendesen, de Newt nem fordult felé, csak a szeme sarkából érzékelte, hogyan lóbálja az elemlámpát, miközben azon volt, hogy mellé sétáljon. - Newt?

Newt csak nyelt egyet, de nem mozdult.

- Haver, ne csináld ezt! - kérlelte halkan Minho és letérdelt mellé. Az elemlámpával most pontosan Newt elé világított, és a fiú akaratlanul is oda fordította a tekintetét. Ám még mindig nem szólt semmit. - Most gyógyultál meg a Kitörésből, de még mindig gyenge vagy. Ha most összeszedsz valamit...

- Nem érdekel - szakította félbe Newt rekedten. A szavak szinte kipattantak belőle, mintha valaki kényszerítené, hogy beszéljen.

- Szerinted Lucy ezt akarná?

- Fogalmad sincs, mit akarna - vetette oda neki keményen Newt. - Tíz hónapja nem beszéltél vele, honnan tudhatnád, mit akarna?

Minho élesen beszívta a levegőt és Newt egy pillanatra azt kívánta, bárcsak ő is ugyanígy visszaszívhatná a szavait. Azonban a Futár nem kiabált rá, nem esett neki, még csak nem is emelte fel a hangját, ahogy a vállánál fogva maga felé fordította. Newt csak akkor látta meg az elemlámpa fényénél a szemeiben csillogó könnyeket.

- Igazad van - mondta és érezhetően a sírással küszködött. - Tíz hónapja nem beszéltünk és valószínűleg most már nem is fogunk. De előtte két hónapon át futottam az oldalán, két hónapon át minden nap a kezébe tettem az életem és ő mindig megvédett. Ő mindig mindenkit védett és óvott és csak a legjobbat akarta nekünk. Különösen neked. Nem adhatod fel.

Newtnak nagyon erős déja vu-je támadt és abból, ahogy Minho most ránézett, tudta, hogy a Futár is ugyanarra az időszakra gondolt most, hogy egyszer már végigrágták magukat ezen a témán, és egyikük sem tudott volna újat mondani. Newt valahol az agya mélyebb zugaiban tudta, hogy Minhónak igaza volt, tudta, hogy Luce is azt mondaná neki, hogy álljon fel és menjen tovább: ha kell, egyedül, de menjen tovább.

Ha nem tenné, azzal az ő áldozatának venné el az értékét.

- Fel fog ébredni - suttogta megtörten. - Még van benne élet. És amíg van benne élet, addig ő küzdeni fog. Fel fog ébredni.

Nem tudta, kit akart ezzel meggyőzni, de muszáj volt kimondania, hátha így hallhatja mástól is ezeket a szavakat, és ha elég sokan mondják, talán valósággá válnak. Minho is olyan arcot vágott, mint aki nem akar semmi mást a világon, mint hinni neki, de mindketten tudták, milyen kevés is volt ennek az esélye.

- Hallottad, mit mondott Redding - nyelt egy nagyot. - Még ha fel is ébred...

- Nem érdekelnek a számok - vágott a szavába Newt. - Mikor Luce megérkezett, senki sem hitt benne, hogy Szakácsokon kívül bárhol is lenne esélye. A próbái után senki sem hitt benne, hogy valaha is tényleg Futár lehet. Az előléptetése után se hitt benne senki, hogy képes lesz megölni egy Siratót. Az Átváltozása után mindannyian azt gondoltuk, hogy még ő sem tudna túlélni odakint egy éjszakát. De mindegy, mi mit gondoltunk...

- ...ő újra és újra véghez vitte a lehetetlent - fejezte be Minho egy halvány mosoly keretében. Fogalmuk sem volt, minek áltatják egymást, minek táplálják ezt a reményt, de látva a felébredő bizakodást a fekete szemekben Newtnak is erőt adott ahhoz, hogy felkeljen innen. Örült, hogy valaki más is vele együtt egyensúlyoz a szakadék szélén.

- Fel fog ébredni - hangsúlyozta ki Newt. - Fel fog ébredni és minden rendben lesz vele.

- Legyen igazad - bólintott Minho, majd szabad kezével megragadta a bal karját. - Gyere, jobb, ha megkérünk valakit, hogy nézze meg a kezed, mielőtt komolyabb baj lesz belőle.

Newt hagyta, hogy Minho talpra segítse, majd követte őt kifelé az erdőből. Nem szóltak egy szót sem, de a csönd nem telepedett rájuk extra teherként, hanem csak körbeölelte őket, akár egy puha takaró. Pusztán abból, ahogy egymás mellett lépkedtek, figyelve a megvilágított bokrok és fák ágait, mindent elmondtak, amit el kellett mondani, mintha még mindig Futárok lettek volna és a kint töltött órák után igyekeztek volna vissza a Tisztásra. Olyan kötelék volt ez, ami csakis két egymás oldalán küzdő harcos között jöhetett létre, hogy aztán már ne társakként, hanem testvérekként tekintsenek egymásra.

Newt egészen eddig a pillanatig nem fogta fel, mennyire hiányzott neki Minho. És dacára mindennek, amin keresztülmentek azért, hogy visszakapják őt, hihetetlenül boldog volt, hogy ismét az ő oldalán sétálhatott.

Abból tudták, hogy közeledtek a céljukhoz, hogy a kiáltások egyre hangosabbakká váltak és valamennyi hang Newt nevét ismételgette. Minho a szájához emelte szabad kezét és egy féltölcsért formázott vele.

- Srácok, megvan! - ordította teli torokból. - Menjetek vissza, megtaláltam!

- Bökd meg, Minho - fogta be a fülét Newt. - Azért én még szeretnék hallani.

Minho csak megvonta a vállát és folytatta az útját. Azonban nem messze az erdő szélétől (a falu vagy város fényei már átszűrődtek a fák törzsei között) hirtelen valaki feléjük rohant és Newt csak egy szőke hajkoronát látott, aminek a tulajdonosa a következő pillanatban a nyakába ugrott.

- Jaj istenem, Newt! - szorongatta a lány. - Soha többé ne csinálj ilyet! Fogalmad sincs, milyen vadak élnek az erdőben, szét is téphettek volna!

Newt csak pislogott és képtelen volt megmozdulni, csak állt ott széttárt karokkal és próbálta kitalálni, hol is volt jelenleg, mert annyi kép rohanta meg egyszerre, hogy teljesen összezavarodott. Ezt valószínűleg Sonya is érzékelte, mert hirtelen lazult a szorítása, majd úgy ugrott el tőle, mintha megrázta volna.

- Ó, ne haragudj - nézett rá nagy barna szemeivel. - Azt... azt mondták a többiek, hogy hívtál, de nem kellett volna azt gondolnom, hogy...

Valahol tudta, hogy nem szabadna hagynia, hogy Sonya belelovallja magát, de képtelen volt megszólalni. Csak nézte beesett arcát, levelekkel teli haját, a pulcsiját idegesen morzsolgató ujjait és karikás szemeit és alig akarta elhinni, hogy itt állt előtte, hogy aggódott érte, hogy úgy tűnt, emlékezett rá.

Sonya szóáradatát végül Minho akasztotta meg, aki odalépett hozzá és a vállára tette a kezét.

- Fékezd magad, Sunny - szólt és Newt gyomra kicsit összerándult. Ki volt neki Minho, hogy még becenevet is adott neki? - Inkább vedd észre, hogy néz rád, mielőtt sírógörcsbe kergeted magad.

Sonya értetlenül összeráncolta a szemöldökét, majd ismét Newt felé fordult. Abban a pillanatban, hogy a tekintetük találkozott, a fiú előrelendült és a karjaiba zárta a lányt, aki most fájdalmasan aprónak tűnt. Tudta, hogy Sonya képes vigyázni magára, de így, hogy az állát erőlködés nélkül a lány fejére tudta tenni, nem volt más vágya, csakhogy örökké itt tarthassa, hogy többé ne eshessen baja.

- Úgy hiányoztál, Lizzy - suttogta neki, mire Sonya a hátánál belemarkolt a pólójába és arcát a vállába fúrta, hogy felitassa a könnyeit. Egész testtartása felengedett, ahogy megértette az üzenetet és Newt most már tudta, mit érzett Luce, mikor először ölelte meg Tommyt a felfedezés után és már átérezte azt a kitörő boldogságot és megkönnyebbülést, amit csak a család tud megadni.

- Te is nekem, bátyó - motyogta Sonya és még közelebb nyomta magát hozzá, mintha ő is el akart volna tűnni az ölelésben.

Ki tudja, mennyi idő után végül ismét Minho lépett, akinek a jelenlétéről Newt tökéletesen megfeledkezett. Megkocogtatta a vállát, mire Newt felnézett és Sonya is átfordította az arcát, de még mindig a fiú mellkasának nyomta.

- Tudom, hogy örültök egymásnak, meg minden, de szerintem jobb lenne ezt bent folytatni - mutatott maga mögé. - Kezd lehűlni a levegő.

- Basszus, tényleg! - robbant ki Sonya az ölelésből és végigtapogatta Newt arcát, karjait és mellkasát, sérülés után kutatva. Mikor észrevette véres kezeit, egy pillanatra elsötétedett a tekintete, de nem szólt semmit, csak megragadta a csuklóját és vonszolni kezdte a hangzavar és a fények felé. - Akkora idióta vagy, Newt! A te állapotodban csak egy pólóban kimenni a szabadba! Ha nem fáztál meg eddig, megeszek egy lapát homokot!

- Most már értem - vigyorgott Minho eszelősen. - Nálatok a tyúkanyóskodás családi vonás.

- Kussolj, bökött! - mutatott be neki Newt, de Minho csak röhögött.

A következő pillanatban viszont eszméletlenül hálás volt a jelenlétének, mert mikor kiléptek a fák közül és szembetalálták magukat egy kisebb tömeggel (élükön Serpenyővel, Gallyvel és Jorgéval), akik a jelek szerint mind őt keresték az elmúlt órákban, Minho gyorsan közölte velük, hogy majd holnap támadják le Newtot, de most hagyják pihenni. Ennek köszönhetően Sonya villámgyorsan keresztülhúzta az emberek között és a hozzájuk legközelebbi nagy épület felé vezette, aminek a homlokzatára nagy sötét betűkkel állt a „Gyengélkedő" felirat, amit az alatta lévő lámpák világítottak meg.

Most, hogy rendesen körbenézett, vette csak észre, hogy míg a Gyengélkedő egy igazi épület volt betonfalakkal, addig körülötte már farönkökből összeeszkábált tákolmányok feküdtek rendezetlenül, tetőnek pedig kifeszített ponyvát használtak. Úgy tűnt, ez lehetett a közösségi élet központja, mert minden ilyen bódéban gyerekek ültek vagy a földön feküdtek és úgy beszélgettek egymással. A Gyengélkedő mellett egy másik hasonló nagyságú betonépület volt, ami a „Városháza" feliratot viselte, míg a térből kiindulva egy megvilágított utca húzódott el a part mentén, két oldalán teljesen egyforma fehér házakkal. Ezután a bal oldalán elterülő feketeségre vetődött a tekintete, de addig nem jött rá, hogy ez a tenger, amíg nem realizálta a hullámverés állandó hangját.

Sonya úgy ráncigálta végig a Gyengélkedő folyosóin, mint aki betéve ismeri a járást, ami felvetette a fiúban a kérdést, hogy mégis miért kellett neki ilyen sokszor ide járnia. Ám az ő aggodalmának nem volt helye, mert ekkor Sonya szinte berúgta az egyik ajtót és ráparancsolt a kis rendelőben az íróasztalnál körmölő Andyre, hogy azonnal lássa el Newt kezeit. Hangsúlya nem hagyott helyet ellenkezésnek, barna szemei pedig szinte villámokat szórtak, ahogy követték Andy minden mozdulatát, aki kitisztította, lefertőtlenítette és bekötözte sebeket.

Newt rögtön látta, miért lett a húgából a B csoport egyik vezetője. És kimondhatatlanul büszke volt rá.

Miután végeztek, Sonya ragaszkodott hozzá, hogy Newt az eddig is használt szobájában töltse az éjszakát. A fiú először ellenkezni akart, hogy nincs rá szüksége, de jobban belegondolva így közelebb lehetett Luce-hoz, így nem szólt, csak hagyta, hogy Sonya odavezesse. Egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy odabent már a tisztársak várták Harriettel, Arisszel, Jorgéval és Vince-szel; Minho, Serpenyő, Gally és Aris az ágyán ücsörögtek, Harriet és Vince a székeken, míg Jorge az ajtó mellett állva támaszkodott a falnak.

- Hát ti? - nézett végig rajtuk Newt. - Mind az én szobámban akartok aludni?

Harriet prüszkölt egyet, majd a szájára szorította a kezét, hogy visszatartsa a nevetését.

- Mi Harriettel igazából csak Sonyáért jöttünk - felelte Aris. Arca már kicsit teltebb volt és a sebei is szépen gyógyultak, de az üldözött vadhoz hasonló tekintete még mindig megmaradt. - Úgy beszéltük, hogy...

- Mert nekem kísérő kell, hogy hazataláljak - vágott a szavába Sonya. - Ne röhögtess, cowboy. Különben is, ma itt alszom, szóval nem kell rám várnotok.

- Igen? - nézett rá kérdőn Newt. - És ezt mikor akartad velem közölni?

- Most.

- Akkor gondolom nem zavar, ha a földön alszol.

- Majd kirúglak az ágyból és te alszol a földön.

Newt felnevetett, amit igazából soha nem gondolt, hogy be fog még következni. Olyan természetességgel kezdtek egymás agyára menni, mintha a külön töltött évek soha meg sem történtek volna.

- De jó, - nyögött fel Serpenyő. - Nem elég, hogy eddig Lucy és Thomas folyamatos civakodását kellett hallgatnunk, most ti kezdtek neki.

Amint kimondta az utolsó szót, elkerekedett a szeme és elsápadt. A szobából mintha egy pillanat alatt szívták volna ki az összes derűt és jókedvet és Newt hirtelen ismét fázni kezdett. Serpenyő kissé félve nézett rá, mintha várt volna egy újabb kirohanást, de Newt csak sóhajtott egyet és a szekrényhez lépett, hogy körülnézzen benne.

- Még akkor hozattam neked mindent, amire szükséged lesz, mikor megérkeztünk - mesélte mögüle Vince, miközben ő átnézte a szépen összehajtogatott nadrágokat, pólókat és alsónadrágokat. - A zuhany a folyosó végén van, szerintem láttad is, mikor elmentetek előtte. Thomas a melletted lévő szobában van, szóval próbáljatok nem hangoskodni.

Newt biccentett, és hiába végzett a holmijai leltározásával, nem állt fel, hanem továbbra is a szekrény előtt guggolt.

- Én megyek is - jelentette ki Jorge, és Newt hallotta, ahogy felállt. - Megpróbálom meggyőzni Brendát, hogy jöjjön vacsorázni. Ott találkozunk.

Kifelé menet megveregette Newt vállát, amit a fiú egy biccentéssel köszönt meg, majd távozott és olyan csendben, amiben ők voltak, hallani lehetett, hogy bekopog a balra lévő ajtón, majd lassan benyit.

- Szólj, ha bármire szükséged lenne - kérte Vince. - Vacsora tíz perc múlva lesz. A többiek majd odavezetnek.

- Inkább hozunk valamit - ajánlotta fel Gally, miközben ő is talpra állt. - És kerítünk egy matracot is Sonyának, ha már itt akarja tölteni az éjszakát.

- Kösz, fiúk - hálálkodott a lány.

Szép lassan mindenki távozott, de Newt egyikükre sem nézett rá. Csak biccentett minden alkalommal, mikor megveregették a vállát, vagy Minho esetében összeborzolták a haját, de egészen addig fent hagyta az álarcát, amíg be nem csukódott az ajtó. Akkor remegő hangon sóhajtott egyet és leszegte a fejét, miközben a könnyek ismét szúrni kezdték a szemét.

- Hé - térdelt le mellé Sonya. - Minden rendben lesz. Rendbe fog jönni, meglátod.

Newt döbbenten kapta felé a fejét. Eddig soha senki nem próbálta még a látszatát sem fenntartani annak, hogy Luce felépülhet, erre itt volt Sonya, aki olyan magabiztossággal jelentette ezt ki, mintha azt közölte volna, hogy a fű zöld, az ég meg kék. Arcán sem látszott szánakozás, csak együttérzés.

- Tudom, hogy elmondták, milyen állapotban van - magyarázta a lány, mikor látta a döbbenetet a szemében. - És azt is, milyen kicsi az esély arra, hogy jobban lesz. De te nem tudod, miket vitt véghez korábban. Amíg a VESZETT-nél voltunk, a ránk vigyázó katonák egymás közt suttogva beszéltek az Angyalról. Néhányan közülük még küldetésekre is elkísérték őt régen. Olyan dolgokat élt túl, amiket ők elképzelni sem tudtak. Emiatt sokan kételkedtek benne, hogy valóban van-e benne bármi emberi, ami képes lenne meghalni.

- Nyilván jobban ismered őt, mint én - húzta fel és ültette le az ágyra, mivel Newt rossz lába már kezdett remegni az erőlködéstől. Leült mellé és a kezei közé fogta az övéit. - De a történetekből és az emlékeimből lejött, hogy Lucy sosem hódolt be senkinek és soha nem érdekelte, mennyire lehetetlenség az, amire vállalkozott. Ha valamit eldöntött, akkor azt megcsinálta, mindegy, ki mit mondott neki. Most is azt mondják, szinte esélytelen, hogy felépüljön, de szerinted ez mennyire érdekelheti őt? Tudja, hogy itt vagy és vársz rá, szóval vissza fog jönni. Csak időt kell adnunk neki és meglátod, meg fog gyógyulni.

Newt még soha, semmiért sem volt olyan hálás, mint ebben a pillanatban a kishúgáért. Sonyán látszódott, hogy ő nem csak azért mondta ezt, hogy jobb kedvre derítse, hanem mert tényleg hitt benne. Tényleg elhitte, hogy Luce rendbe jöhet és úgy tűnt, nem igazán érti, miért kételkedik ebben mindenki. Newtnak annyira szüksége volt erre a hitre, erre a reményre, mint egy falat kenyérre, így hát csak nyelt egyet és szorosan magához ölelte a lányt, aki ugyanolyan vehemensen ölelte vissza, miközben megnyugtató szándékkal simogatta a fiú haját.

- Mindig is te voltál az erősebb - suttogta neki és egy puszit nyomott a halántékára. - Mindig te vigasztaltál engem.

- Te túl kedves vagy ehhez a világhoz - mosolygott rá Sonya. - Túlságosan az érzelmeidre hallgatsz, mindig is ilyen voltál. Inkább hagytad volna, hogy felemésszen ez a francos vírus, minthogy a szeretteidet szenvedni lásd a végső célért.

- Jó is, hogy szóba hozod - egyenesedett fel Newt, hogy a szemébe nézzen. - Azt mondtad: „az emlékeimből". Mennyire emlékszel és mióta?

Miért nem szóltál semmit, mikor találkoztunk? Nem mondta ki, de ettől Sonyának még leesett, hogy ez volt az igazi kérdés, mert sóhajtott egyet és megdörzsölte a szemét.

- Semmire se emlékeztem vissza az Útvesztőben - kezdte mesélni. - Szóval mikor felszedtünk titeket a Perzseltföldön, egyáltalán nem tudtam, ki vagy. Miután elfogtak, a VESZETT kiemelt figyelmet fordított rám; először azt hittem, azért, hogy letörjék Aris ellenállását, de miután visszaadták az emlékeimet, rájöttem, hogy abban bíztak, hogy az ő oldalukra állok.

- Neked is visszaadták az emlékeidet? - tátotta el a száját Newt. - Gally hasonlón ment keresztül - magyarázta Sonya kérdő tekintetét látva. - Ő is azt mondta, hogy azért, hogy maguk mellé állítsák.

- Nagyon furcsa érzés - folytatta Sonya. - Emlékszem mindenre az Útvesztő előttről, de emlékszem arra is, amikor a Tisztáson voltam és nem rémlett semmi sem. Tudom, hogy akkor miért nem ellenkeztem soha, miért voltam hajlandó teljesíteni mindent, amire kértek, de az Útvesztős emlékeimmel együtt ez az indok már nem volt elég.

- És miért...?

- Mit gondolsz, butus? - lökte meg vállal a lány. - Miattad. Tudtam, hogy nem vagy immunis és bármire hajlandó lettem volna, hogy megmentselek. Azt hittem, a VESZETT segít nekünk. De amit velünk tettek...

- Nem érte meg - fejezte be Newt gondolkodás nélkül. - Annyian haltak meg és a végén semmi értelme nem volt. Én azon az áron, amit a VESZETT megfizetett, nem akartam volna meggyógyulni és biztos vagyok benne, hogy ha a világon tudnák, hogyan is készül az Áldás, soha senki nem venne be egy újabb adagot.

Sonya nyitotta a száját, de végül becsukta és nem mondta ki, amit szeretett volna. Inkább csak nekidőlt, a fiú pedig átkarolta a vállát és csak ültek az ágyon egymás mellett, csöndben, élvezve egymás társaságát, amíg fél órával később Serpenyő be nem lépett a vacsorával, mögötte Gally és Minho a kerített matraccal, Harriet pedig Sonya néhány ruhájával. Miközben Sonya dirigált nekik, hogy mit hova tegyenek, Newt csak nézte őt, nézte a szemében csillogó határozottságot és akaratlanul is elmosolyodott.

Imádnád ezt a lányt, Luce, gondolta magában. Remélem, egyszer bemutathatom neked.