Szolgálati közlemény!

Szerintem senkit se lepek meg azzal, hogy közlöm: nem vagyok orvos. Az itt leírt dolgokat igyekeztem a lehető legvalósághűbben prezentálni szegényes tudásomra alapozva, de ettől függetlenül előfordulhatnak benne orbitális baromságok. Történeti okok miatt ezeket itt nem fogom kijavítani, de örülnék, ha kommentben a hozzáértők jeleznék a fals infókat, hogy későbbi munkáimban felhasználhassam és, hát, hogy tanulhassak belőlük.

Jó olvasást!

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Gally és Serpenyő fehér folyosókon vezették végig és a falakhoz tolt keretes ágyakból és a hozzájuk rögzített infúziós állványokból ítélve ez lehetett a helyi kórház. Newt időnként betekintett az egyes kórtermekbe, de az ágyak többsége üres volt. Időnként elhaladtak néhány nyitott ajtójú rendelő előtt is, amikben hasonló módon vizsgálták a többségükben gyerek betegeket, mint Andy őt. Lassan rájött, hogy ezek azok a kölykök voltak, akiket épp az Utolsó Városból mentettek ki.

- Kontrollra járnak vissza - magyarázta kissé elfúló hangon Gally, mikor látta, mit néz Newt annyira. - A többségük alultáplált, néhányukon verésnyomokat is találtak, de senki sincs olyan állapotban, hogy itt kellene maradnia. Egyedül Thomas fekszik bent, de ő hozzád hasonlóan külön szobát kapott...

- Meg Lucy - tette hozzá Serpenyő suttogva. Megköszörülte a torkát és kicsit emeltebb hangon hozzátette. - De neki kicsit nagyobb szoba kell.

Newt várta, hogy folytassák, de többet nem voltak hajlandók mondani a témában, ő pedig már unta, hogy soha nem válaszolnak normálisan, így nem firtatta a dolgot tovább.

Miután befordultak egy újabb sarkon, a korábbiakhoz képest sokkal kihaltabb folyosóra érkeztek. Itt már minden ajtó zárva volt, az ablakok is el voltak takarva reluxákkal és csupán egyvalaki ácsorgott az egyik ajtónál: egy ötvenes éveiben járó szemüveges nő felkontyolt barna hajjal és szinte halott barna szemekkel. Mintha a sok szörnyűség, amit élete során látott, kiölte volna belőle a fényt. Kezében egy csiptetős táblát szorongatott.

- Sziasztok - köszöntötte őket. Gally és Serpenyő visszamotyogtak egy „Helló"-t, de Newt csak megfeszítette az állkapcsát és dacosan nézett végig rajta. - Dr Matthews talán említett engem. Dr Sarah Redding vagyok, én vagyok Lucy főorvosa.

- Elmondaná végre, mi van a barátnőmmel? - vetette oda neki barátságtalanul Newt. Redding szeme meg se rebbent a hangsúlytól.

- A könnyített verziót szeretnéd, vagy a valóságot?

- A valóságot mondja - válaszolta Newt helyett Gally. Olyan együttérzően pillantott Newtra, ahogy a fiú még soha nem látta őt. - Jobb, ha tudja.

- Mennyit mondtatok neki?

- Csakhogy milyen sebei voltak és hogy sok vért vesztett.

- Rendben. - Redding felemelte a csiptetős táblát és olvasni kezdte, ami rajta állt. - Lucy vállát egy katanával szúrták át. Nem ért semmilyen létfontosságú szervet, de miután eltávolították belőle a fegyvert, folyamatosan vérzett, ami jelentősen legyengítette a testét. Ilyen állapotban a bal karjából még vért is vettek, amit aztán nem kezeltek le megfelelően, így a megnyitott vénából onnan is szivárgott a vér. Végül kapott egy lövést a jobb medencecsontja fölé, a golyó pedig benne maradt, ami miatt az utána végzett intenzív mozgás következtében az izmok még tovább roncsolódtak. Ezeken felül a mellkasa és a hasa tele van zúzódásokkal és kisebb vágásokkal, három bordáján repedéseket találtunk, az orra fölött pedig megrepedt a koponyája.

Newt nem szólt semmit, csak ökölbeszorított kézzel hallgatta a nőt, miközben körmei a bőrébe vájtak.

- Nagyjából két liter vér hiányzott belőle, mire beállt az eszméletvesztés, így a keringése szinte azonnal összeomlott. - Newt lélegzete jól hallhatóan elakadt, de Redding nem zavartatta magát: vagy nem érdekelte, kinek is mondja mindezt, vagy csak hamar túl akart lenni rajta. - Gally szerint ekkor kapta az első bárminemű segítséget, ami során valahogy sikerült újraindítaniuk a szívét. A vérveszteséget ekkor kezdték csökkenteni, de azalatt a néhány óra alatt, amíg ideértek és szakszerű ellátást kapott, újabb két deci vért vesztett. Állítólag a Bergen még háromszor kellett újraéleszteni.

Newttal forogni kezdett a folyosó. Megtántorodott, mire Gally és Serpenyő azonnal reagáltak, és megtartották, de hirtelen olyan gyengének érezte a lábait, hogy fogalma sem volt, hogy van még talpon. Redding lapozott egyet, végigfuttatta szemét a sorokon, majd felpillantott és most először ült ki akármilyen érzelem az arcára: szánalom.

- Gyere - szólt, majd odasétált a mellette lévő ablakhoz.

Newt úgy érezte, mintha valaki más mozgatná a tagjait. Lefejtette magáról Gally és Serpenyő kezeit és odalépett Redding mellé, aki ezután hármat kopogtatott az ablakon, mire a reluxát felhúzták, Newt pedig hirtelen azt hitte, hogy egy rémálomba került.

Luce arcából csak a vörös haja látszódott. Mindkét oldalán gépek sorakoztak, amikből csövek indultak ki és vezettek a lány szájához, az orrát bekötözték, az állványokon lógó zacskókból folyadékok csöpögtek a karjaiba, miközben orvosok járkáltak körülötte és figyelték a monitorokon kiíródó értékeket. Mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt a takaró alatt, de olyan ritmusosan, mintha valaki kívülről irányította volna.

- Mostanra sikerült valamennyire stabilizálni az állapotát - folytatta halkan Redding. - A kötések a sebein végre kibírnak egy napot anélkül, hogy átvéresednének és a többszöri vérátömlesztés hatása is kezd megmutatkozni. A műtőasztalon még egyszer összeomlott a keringése, de sikerült újraélesztenünk. Egyelőre mesterséges tüdő gondoskodik a megfelelő oxigénellátásáról - ezt látod a bal oldalán, ami úgy néz ki, mint egy pumpa -, de vannak biztató jelek arra vonatkozóan, hogy egyszer újra önállóan lélegzik majd és ekkor talán a sebei is elkezdenek végre gyógyulni.

Newt már tudta abból, ahogy mindenki viselkedett, hogy nem ennyire egyszerű a helyzet. Ezek alapján ugyanis bízniuk kellett volna abban, hogy Luce egyszer felépül, hiszen a teste, ha lassan is, de gyógyult, ez pedig örömteli dolog volt, nem? Valamiért mégis mindenki olyan arcot vágott, mintha... mintha egy haldoklóhoz jöttek volna.

Nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, de hang nem jött ki a torkán. A szíve már a gyomrába zuhant és kezdte kiverni a hideg veríték, ahogy várta a folytatást - mert tudta, hogy a neheze még csak most jön.

- A fő probléma nem a sérüléseivel van - sóhajtotta Redding, miközben levette a szemüvegét, hogy megtörölje a köpenyében. - A sorozatos keringés-összeomlások végett akár percek is elteltek úgy, hogy semmilyen oxigén vagy ásványi anyag nem jutott az agyába. Az ilyen mértékű oxigénmegvonásnál szinte törvényszerű valamilyen agyi károsodás fellépése, amiről a legtöbb esetben csak akkor szerzünk tudomást, mikor a beteg magához tér; ha magához tér egyáltalán.

Newt az ablaknak támaszkodott, mert nem akart megint a többiektől segítséget kérni, de kezdte úgy érezni, hogy a falak lassan ráomlanak, hogy bezárták ebbe a fehér és üres dobozba, amiből menekülnie kell, ahonnan rohanni akart... hogy hová, azt nem tudta, de nem is érdekelte.

- Lucy jelenleg kómában van - magyarázta Redding. - Mostani állás szerint alig 30% az esély arra, hogy felébred belőle. Ha ez mégis megtörténik, 90% fölötti az esélye annak, hogy valamilyen károsodást szenvedett. Jobb esetben csak a memóriájában keletkezett kár, de minden más életfunkciója zavartalanul működik tovább. Rosszabb esetben újra kell tanulnia beszélni, mozogni, járni, tehát agyilag olyan szinten lesz, mint egy újszülött. A lehető legrosszabb esetben felébred, de képtelen lesz kommunikálni a külvilággal, így nem lesz több egy lélegző holttestnél. És akkor még nem beszéltünk a rosszabb esetekben fellépő memóriaveszteségről, amik különböző mértékűek lehetnek...

Newt valahol itt zárta ki végleg a nő hangját. Agya képtelen volt több információt befogadni és az eddigieket sem volt hajlandó feldolgozni. Ez az egész nem volt több egy rossz látomásnál, egy képtelen lázálomnál; még biztos betegen feküdt az ágyban és ezt a Kitörés láttatja vele, vagy már halott volt és a pokol így kínozta ki tudja miért...

Valahol érzékelte azt, hogy levegőért könyörög, mert Gally megragadta a karját és elkezdte kivezetni az épületből, de Newt akármerre nézett, csak Luce becsövezett látványa lebegett előtte, mintha valaki az összes falra felfestette volna, csakhogy őt kínozza vele. Minden összefolyt a szemei előtt, a hangok mintha egy hosszú alagút másik oldaláról szóltak volna hozzá, de szinte teljesen elnyomta őket saját szívének dübörgése, amit a fülében hallott.

Abban a pillanatban, hogy Gally kitárt egy barna kétszárnyú ajtót és ő meglátta a kék eget, futásnak eredt. Leugrott arról a néhány lépcsőfokról, ami felvezetett a bejáratig, és hiába bicsaklott meg a rossz lába miatt, ő nem érezte a fájdalmat. Fogalma sem volt, merre ment, csak rohant és rohant: előbb betonlapokon, majd földúton, végül pedig a fák között az aljnövényzetet taposva. Lendülete addig tartott ki, amíg már egyetlen civilizációt jelző hangot sem hallott, csupán a körülötte lévő erdő csöndjét, amit csak az ő zihálása tört meg. Ekkor, mintha elvágták volna a teste drótjait, összecsuklott egy tölgyfa tövében és tovább kapkodott levegő után, miközben olyan erősen markolt rá a fa törzsére, hogy a kéreg felsértette a bőrét.

- Nem... - tátogta, miközben hevesen rázta a fejét, ahogy a fa földből kiálló gyökereit bámulta. - Nem, nem, nem...

Ez nem lehetett a valóság. Nem lehetett az. Ez az egész csupán az ő képzelete szüleménye volt és hamarosan felébred belőle, hamarosan vége lesz a rémálomnak... ám bármennyire várta, az ébredés nem jött el. Még mindig ott térdelt a földön, még mindig a tölgyfának támaszkodott és még mindig rázta a fejét.

Megígérted, gondolta kétségbeesetten. Megígérted, Luce, megígérted...

Luce mindig visszajött. Bárhová is ment, bármennyi időre is távozott, mindig visszajött. Visszajött a saját elméje által kreált börtönből, visszajött minden nap az Útvesztőből, visszajött a kint töltött éjszakák után, visszajött a Perzseltföldi felderítések után, visszajött az Utolsó Városból, visszajött... ő mindig visszajött, mert mindig megígérte. Mindig azt mondta, hogy minden rendben lesz, mielőtt elváltak és bármennyire rosszul is nézett ki a helyzet, ő mindig visszajött.

Erre most mindenki úgy viselkedik, mintha már soha többé nem látnák őt, és Newt számára ez elfogadhatatlan volt.

...Megígérted, Luce. Megígérted...

Nem hagyhatta itt. Nem mehetett olyan helyre, ahová Newt nem követhette. Nem menthette meg őt úgy, hogy közben feláldozta magát érte, hiszen pontosan tudta, mivel járna... Hirtelen saját szavai jutottak eszébe, amiket Tommynak intézett azt gondolván, hogy Luce nem hallja. Saját szavai, amik most önmaga ellen fordultak, amikkel most saját magát kínozta, mert neki kellett volna itthagynia a lányt, neki kellett volna elmennie és Luce-nak kellett volna esélyt adni a folytatásra, nem fordítva. Soha nem fordítva.

...megígérted, megígérted, megígérted...

Hiszen tudta, hogy Newt nem hajlandó egy olyan világban élni, ahol ő nem létezik. Már az Útvesztőben is világosan közölte ezt vele, hogy nem hajlandó Luce életének árán kiszabadulni. Már akkor mondta, hogy ha elveszíti őt, inkább megy utána, minthogy egyedül folytassa, így Luce nem hagyhatta itt. Nem mehetett el, nem rombolhatta szét a saját testét és elméjét visszafordíthatatlanul, hiszen...

- Ha választanom kell az életem és köztetek, gondolkodás nélkül az utóbbit választom.

Newt szorosra zárta a szemeit, és a fülére tapasztotta a kezeit, mert nem akarta hallani azokat a szavakat, amiket maga Luce közölt velük, amikkel pont az utolsó kapaszkodóit rombolta le...

- Muszáj mindent megtennem azért, hogy megvédhesselek titeket, különben sosem megbocsátanék meg magamnak.

Nem, nem, nem. Luce megígérte, megígérte...

- Neked a kisujjad is többet ér nálam.

Megígérte, megígérte....

- Newt, te a világot érdemled...

- Tisztában volt vele, hogy rá nézve mit jelent, ha a Jobb Karhoz megy, de számára a ti biztonságotok az első.

Nem mehetett el. Nem hagyhatta itt.

- ...Mindent, amit én már nem...

- Higgy nekem, sokkal szívesebben őrülnék meg veled, minthogy tovább éljek akár egy percet is nélküled.

...megígérte, megígérte, megígérte...

- Sokkal kevésbé félnék, ha tudnám, hogy biztonságban vagytok.

- Mert én nem vagyok hajlandó egy olyan világban élni, ahol te nem létezel.

- MEGÍGÉRTE! - ordított fel Newt, mert már képtelen volt elviselni vadul kavargó emlékeit. - Megígérted, Luce, megígérted!

Ököllel ütni kezdte a fa törzsét, miközben tovább üvöltözött. Nem tudta, mit csinál és miért, egyszerűen úgy érezte, mintha valaki épp rámarkolt volna a szívére és puszta kézzel akarná kitépni azt a mellkasából és valahogy el kellett viselnie az ezzel járó kínt. De üthette a fát, amennyit akarta és ordíthatta olyan rekedtre a torkát, hogy lassan mintha ezernyi tűvel szurkálták volna, semmi sem enyhítette ezt a fájdalmat.

A legrosszabb az volt, hogy valahol még mindig reménykedett. Bár súlyosak, majdnem életveszélyesek voltak a sérülései, de Luce még lélegzett, a teste még élt, így volt esély rá, bármilyen minimális is, hogy felépül, hogy felébred. Ám abból, ahogy mindenki viselkedett, látható volt, hogy ebben senki sem hitt igazán. Se az orvosok, se a tisztársak, se senki és hiába gondoskodtak róla, valójában már mindenki szinte előre temette a lányt és csak azt várták volna, hogy a gépek is csődöt mondjanak. Newt őket is ütni akarta, mint ezt a fát, hogy nem adhatták fel ilyen könnyen, hogy Luce soha nem adta volna fel ilyen könnyen, ha tudta, hogy Newt életben maradt, márpedig miért ne tudta volna, hiszen ő mentette meg!

Azonban ő is tisztában volt azzal, hogy Luce ugyanolyan ember, mint bármelyikük. Ő sem képes mindent túlélni. És ha Newt csak kapaszkodik abba az alig létező reménysugárba, hogy a lány esetleg felépül, csak tompítja ezt a fájdalmat, ami sokszorosan fogja kínozni, ha eljön az elkerülhetetlen és neki szembesülnie kell a ténnyel, amit nem akart látni, nem akart hallani, nem akart elfogadni...

Lassan elfogyott az ereje. Öklét már vér borította, mikor leroskadt a lábaira, alkarjával a fa törzsének támaszkodva és csak zokogott és zokogott, mert semmi mást nem tudott tenni. Nem tudott segíteni, nem tudott küzdeni, nem tudott csinálni semmit, csak várni és remélni, hogy Luce képes lesz egy utolsó csodát véghez vinni.

De jelen pillanatban a reményt sokkal veszélyesebb méregnek érezte, mint az őt eddig kínzó Kitörést.