Mikor kiértek a laborból, az épület ismét megremegett és most már az eddig megmaradt vészvilágítás is elszállt. Thomas a sebére szorította a kezét, miközben próbálta tartani Teresával a lépést, aki úgy vezette végig a folyosókon, mintha pontos terve lenne azzal kapcsolatban, hova mehetnének.

Ám Thomast ez már egyáltalán nem érdekelte. Azzal, hogy Janson meghalt, aki a szemében a teljes VESZETT-et testesítette meg, úgy érezte, bevégezte a bosszúját, így pedig a motivációja is elveszett, hogy folytassa az utat. Mégis kényszerítette a lábait arra, hogy egyik lépést megtegyék a másik után, bár fogalma sem volt, miért.

Talán a teste még mindig küzdött az életben maradásért. Azonban mikor az egyik folyosó végén világosságot vett észre, ami sehogyan sem származhatott lámpákból, már kezdte úgy érezni, hogy hamarosan a testének is fel kell adnia.

- Be ide! - rúgott be egy ajtót Teresa, ami, mint kiderült, egy lépcsőházba vezetett. - Gyerünk, Tom, tarts ki!

A lépcsőházban olyan sűrű füst gomolygott, hogy Thomas semmit sem látott a lentről felfelé törő lángokon kívül. Teresa jobb híján elkezdte felrángatni a lépcsőn, de minden egyes fok mintha egy újabb késszúrás lett volna az oldalába. Mindketten fuldokoltak a füsttől, de Teresa nem adta fel, hanem húzta magával tovább, Thomasban pedig nem maradt erő ellenkezni. Csak vitte, amerre vezették és nem érdekelte, hová érnek el.

Végül hosszú éveknek tűnő idő múltával felértek a lépcsőház tetejére. Teresa itt is kirúgta az ajtót és ki tudja mennyi idő után először Thomas ismét viszonylag tiszta levegőt lélegezhetett. Azonban a tetőn sem voltak kisegítve: mindenhol csak tüzet látott, az egész épület recsegett és ropogott, olyan hőség uralkodott, hogy szinte leolvadt róla a ruhája, de legalább kint volt a szabadban. Nem messze tőlük egy fiú feküdt hanyatt a betonon, kezei a mellkasán öleltek egy kardot, ami egészen a térdéig ért.

- Basszus... - suttogta Teresa. Visszafordult, de nem volt hová mennie, mivel a lépcsőházat már ugyanúgy ellepték a lángok, ahogy az egész tetőt.

Látva, hogy itt a vége, Thomas utolsó csepp ereje is elfogyott: összecsuklott, magával rántva Teresát is, aki az ölébe húzta és miközben átkarolta, kétségbeesetten kapkodta a fejét minden létező irányba és hiába törte az agyát, ezúttal nem volt megoldás, nem létezett egy világot megváltó kód, amivel az utolsó pillanatban is lehet szabadulni. A szerencséjük eddig tartott.

Pontosan látta, mikor jutott Teresa erre a következtetésre, mert a lány ekkor elsírta magát. Elővette a fiolát a zsebéből, majd, miután nézte egy darabig, egy dühös kiáltással elhajította a messzeségbe és még keservesebben kezdett zokogni.

- Teresa... - suttogta Thomas, mert ekkor kikerült a meleg ölelésből és valamiért nagyon vágyott arra, hogy valaki magához ölelje, hogy valaki a haját simogassa, és a fülébe suttogja, hogy minden rendben lesz...

Csak sajnos az a valaki már odaát volt és arra várt, hogy a fiú is csatlakozzon hozzá.

- Sajnálom... - hüppögte Teresa, miközben az ölébe fektette a fiú fejét. - Sajnálom, annyira sajnálom...

- Semmi baj... - nyúlt fel véres kezével Thomas, hogy megérintse a fekete tincseket, amik az arcát csiklandozták. Már nem látott semmit, csak a lány könnyáztatta arcát. - Ne sírj, na...

- Én csak segíteni akartam... - zokogott tovább Teresa. - Cs-Csak segíteni akartam...

- Tudom - mosolygott rá Thomas. Semmi mást nem akart, csak megnyugtatni őt. Megbocsátani nem tudott és talán nem is fog tudni soha, de már nem gyűlölte őt érte. Megpróbálta, de az rengeteg erejét emésztette fel és még csak eredménye se volt.

- Úgy sajnálom... - És ekkor Teresa előrehajolt és fejjel lefelé szájon csókolta.

Thomas várta, hogy ettől valami megváltozzon benne, hogy eltűnjön belőle a kétség, a félelem, a fájdalom, de Teresa csókja sós volt a könnyeitől és keserű a köztük kialakult szakadéktól. A lány talán azt várta, hogy ez a csók lesz majd a híd, ami végre újra összeköti őket itt a vég előtti pillanatokban, de Thomas nemhogy közelebb érezte magát a lányhoz, hanem még soha nem tűnt ilyen távolinak. Számára ez a csók nem egy békejobbot jelentett, hanem egy búcsút: búcsút a múlttól, búcsút a régi önmagától, búcsút azoktól az időktől, mikor még Teresa jelentett számára mindent. Lehet, ha Teresához hasonlóan visszakapta volna az emlékeit, másképp vélekedett volna, de ebben egyáltalán nem volt biztos: az Átváltozás már betekintést adott neki a múltjába és a bűntudaton kívül nem nagyon maradt meg más.

A lányt nem változtatta meg az Útvesztő, a Perzseltföld pedig csak megerősítette abban, hogy a VESZETT-nek dolgozni volt a helyes döntés. Talán régen hasonló okokból csatlakozott hozzájuk, hiszen emlékezett az édesanyjára, és végignézte, ahogy Buggyanttá válik. Thomas azonban a szabadulásukra már túlságosan kötődött a tisztársakhoz, Chuck halála pedig örökre beleégette azt, hogy soha többé nem akarja, hogy bármi köze legyen a VESZETT-hez. Ezen pedig a Perzseltföld sem tudott változtatni.

Hogy mennyire nem, azt a Marytől hallott történet során feltörő érzelmei mutatták. Mikor meghallotta, hogyan árulta el a VESZETT-et Lucyval együtt, olyannyira megkönnyebbült, hogy valószínűleg mindenki látta rajta. Boldog volt és életében először büszke, hogy már akkor is inkább a tisztársak mellett döntött, hogy ő már akkor is közéjük tartozott és ehhez hasonlóan döntött. Tett ő már magasról a világ megmentésére; a világ így is, úgyis darabokra hullott, a régi életüket pedig soha nem kaphatták már vissza. Ebben az új világban kellett megtalálniuk a számításaikat, ebben kellett túlélniük, hiszen ők már ebbe születtek, ebben nőttek fel és elképzelni sem tudták, milyen is lehetett az élet a vírus előtt.

Teresát azonban nem ez hajtotta. Ő tényleg elhitte, hogy ezzel segítenek majd az embereken, hogy ez a sok szenvedés a végén megéri majd. Thomas ezért a naivitásért nem tudta hibáztatni; de azért, hogy a világ megmentéséért számára nincs túl nagy ár, már igen. Nem számított, hogy itt a cél előtt fordult vissza, csak mert rájött, hogy Thomasra nézve mit jelentene a gyógymód bejelentése. Több tucat gyerek halt meg ezelőtt a Próbákban és Teresa csupán azért szállt ki, mert valaki, aki számára fontos volt, veszélybe került.

De, jött rá hirtelen, ő és Lucy is pontosan ezért szálltak ki. Nem bírták elviselni, hogy a barátaik az Útvesztőben sorvadnak el - így felkeresték a Jobb Kart, hogy az összes immunist kiszabadítsák és megvédjék azokat, akik még szabadok voltak. Nem, mégis volt köztük egy lényeges különbség: Teresa csak Thomast akarta megmenteni, Thomas és Lucy azonban mindenkit. Még ha ennek az is lett volna az ára, hogy ebben a könyörtelen világban kell túléljenek.

Nem tudta, mennyi ideig tartott a csók, hogy Teresa mikor hajolt el tőle, hogy a könnyeit nyelve ismét levegőt vegyen. Egymáséiba fúrták a tekintetüket és Thomas nem tudta, milyen arcot vágott, csak azt remélte, hogy a lány is látja rajta, amit érzett, hogy látja rajta a búcsúzkodás szomorúságát, az elszakadás véglegességét és a döntésben érzett határozottságát. Régóta halogatta már ezt a lépést és ellentétben mindenkivel, aki azt hitte, hogy még mindig szereti Teresát, valójában a félt kilépni az ismerősből, a biztonságból, a megszokásból. Igen, egykor valóban szerette Teresát, de az Útvesztő és a Perzseltföld túl nagy éket vert közéjük.

És most, a vég előtt Thomas végre megtalálta magában a bátorságot, hogy Lucyhoz hasonlóan végleg szakítson régi énjével, hogy a halál előtt legalább néhány pillanatig valóban szabad legyen.

Ekkor olyan hangot hallott, mintha alatta az egész épület morogni kezdett volna. Azonban ez a morgás egyre erőteljesebbé vált, és mikor oldalra fordította a fejét, elkerekedett a szeme a döbbenettől: a tető határa mögül előbukkant egy Berg és miután beállt egy stabil magasságba, megfordult és lassan kinyíló raktérben Thomas megpillantotta a barátait: ott volt Brenda, Minho, Serpenyő, Gally és még Vince is, mind kibiztosítva egy kötéllel, nehogy a halálukba zuhanjanak.

Legszívesebben rájuk kiabált volna, hogy mit keresnek még itt, de annyira örült nekik, hogy inkább sírni támadt kedve.

- Gyere! - Teresa új erőre kapott, és miután leemelte Thomas fejét a lábairól, rögtön elkezdte felhúzni. - Gyere már, Tom!

Thomas megfeszítette az állkapcsát az erőlködéstől, de valahogy talpra kecmergett Teresa segítségével és hagyta, hogy a lány odavezesse a tető széléhez. Őszintén szólva fogalma sem volt, miért küzd még mindig, de talán az a tény, hogy még egyszer utoljára lássa a barátait, elég erőt adott neki ahhoz, hogy ezt a néhány lépést még megtegye.

Ám minél közelebb értek a széléhez, annál nagyobbnak és forróbbnak tűntek a lángok, Thomas pedig legszívesebben visszament volna oda, ahol eddig feküdt, de látta Vince felé nyújtott karját és nem tudta figyelmen kívül hagyni.

- Közelebb! - kiáltotta nekik Teresa. - Még közelebb, megsérült!

- Jorge, vidd közelebb! - adta tovább az üzenetet Brenda.

Thomas nyújtózkodott, hogy elérje Vince-t, de a Berg minduntalan arrébb lebegett, mikor felerősödtek a lángok, ráadásul körülöttük egyre-másra dőltek össze az épületek és csak idő kérdése volt, hogy ez is arra a sorsra jusson.

- Gyerünk, Thomas! - ordította neki Minho, aki szintén lehasalt Vince mellé.

Végül Teresa oldotta meg a problémát: abban a pillanatban, hogy a Berg az eddigi legközelebb ereszkedett a tető széléhez, Thomas érezte, hogy a lány taszít rajta egy nagyot és a következő pillanatban már kezek húzták fölfelé, ő pedig nem érzett mást, csak a hideg fémet és a lüktető fájdalmat az oldalában.

- Gyere, haver! - hallotta Minho hangját. - Megvagy, fogunk!

Abban a pillanatban, hogy Thomas teste megpihent a platón, a fiú visszafordult és elhűlve figyelte, hogy a szomszédos felhőkarcoló összedől és egyenesen a VESZETT épületére zuhan. Amint a két monstrum találkozott, Teresát ledöntötte lábáról a megingó talaj és elterült a tetőn.

- Teresa! - kiáltotta neki Thomas, de a lány csak ránézett és elmosolyodott.

Volt egyetlen pillanat, amíg a kettejük tekintete összekapcsolódott, amikor a világ egy pillanatra megállt és Thomas látta rajta, hogy a lány megértette az üzenetét, hogy érzett mindent, amit ő és ennek megfelelően reagált.

Minden rendben lesz, üzente a sok sírástól vöröslő, de még így is kéken ragyogó szemeivel. Élj boldogan, Tom.

És a következő pillanatban eltűnt a lány alól a talaj és Thomas csak nézni tudta, ahogy a felhőkarcoló magába roskad és a romokkal együtt Teresa is eltűnik a lángoló mélyben. Utána még haloványan érzékelte, hogy behúzzák a Berg belsejébe, hogy körülötte kiabálnak, és hogy Brenda a fejét simogatva próbál erőt önteni belé, de a tudata mostanra végleg megadta magát, Thomas pedig örömmel engedett a sötétségnek.

Örült, hogy láthatta, hogy a barátaik épségben vannak és alig várta, hogy Lucyval is megossza ezt a hírt.