Semmit sem tett azért, hogy elkerülje az ostromlók vagy a VESZETT embereit, mégsem futott össze senkivel, miközben a felhőkarcoló felé sétált. Arcán megállás nélkül folytak le a könnyek, de így is tisztán látta a célt, ami felé állkapcsát megfeszítve haladt. Jobb kezében ott szorongatta a pisztolyt, ami szinte már kiáltott neki, hogy vegye használatba, hogy oltson ki vele egy életet, de Thomas visszafogta magát. Az első golyót egy bizonyos valakinek tartogatta.

Nem akadt fenn azon, hogy mikor legutóbb itt járt, a bejáratot több tucat katona őrizte, most azonban senki se várta. A forgóajtón túl az előcsarnokban sem égtek a lámpák és a folyosók is kihaltak voltak. Azonban ahogy körbenézett, észrevett egy magányos alakot tőle balra, ahogy a hatalmas ablakokon kinézve figyelte a pusztítást és az egyre közeledő véget. Majd a gondolataiba mélyedve leszegte a fejét.

Thomas szíve egyszerre megduplázta a tempót, és a semmiből feltört adrenalin nem segített az amúgy is remegő tagjainak irányításában. Olyan halkan, amennyire csak tudott, lassan odasétált a nőhöz, aki csak akkor fordult felé, mikor már alig öt lépés választotta el tőle és csak nézte könnyektől ázó arcát és a rászegezedő pisztolyt. Hosszú másodpercekig meredtek egymásra, üres kék és lángoló barna szemek találkoztak és Thomas érezte, hogy a bánat kezdi ismét felemészteni őt.

Ava Paige nem szólt semmit. Csak vizsgálta a fiú arcát, mintegy várva, hogy Thomas szólaljon meg először, de ő képtelen volt akár egy hangot is kiadni. Kezében egyre jobban remegett a pisztoly.

- Sajnálom - suttogta végül végtelen együttérzéssel Ava.

- Mit sajnál?! - tört ki Thomasból egyszerre az összes eddig valahogy visszatartott indulata. Ujja ráfeszült a ravaszra. - Maga csak ne sajnálkozzon nekem! Soha nem érdekelte, velünk mi lesz, csak az a rohadt gyógymód volt a fontos!

- Ebben tévedsz, Thomas - mondta a nő, aki teljesen figyelmen kívül hagyta a remegő pisztolycsövet. Csakis a fiú arcára koncentrált. - Mindig a szívemen viseltem a sorsotokat, de...

- Azért ölette meg Chuckot Gallyvel, mi?! - kiabálta Thomas. Hangja visszhangzott az előcsarnokban, mintha egy tucatnyi másik Thomas beszélt volna vele együtt. - Azért gyógyszerezte be és csinált élőhalottakat a túlélőkből az Útvesztő után, mert annyira érdekelte, hogy mi van velünk?! Őket már senki sem hozza vissza, ahogy Lucyt sem!

Olyan eszelős tűz lobogott benne, hogy még a nővére nevének említésénél sem csuklott el a hangja. Azonban nem tudta elfojtani meglepettségét, mikor látta, hogy Ava szemei elkerekedtek és ajkai is szétnyíltak a döbbenettől.

- Hogyan? - kérdezte suttogva. A kint egyre erősödő csatazajtól alig lehetett hallani. - Lucy meghalt?

- Miért, mit hitt? - vetette oda neki Thomas. Minden egyes szóból csak úgy csöpögött a méreg. - Hogy tényleg hagyni fogja, hogy Newt odavesszen ebben a vírusban? Hogy nem tesz meg mindent a megmentéséért? De, képzelje, megtette és most halott! Annyira tönkretették, hogy végül elhitte, hogy az ő élete semmit sem ér, ha a miénkkel állítják szembe! És mindezt miért? Hogy végül belőlem egy két lábon járó vérbankot csináljanak? Komolyan azt hitte, hogy én ezt hagyni fogom, hogy önszántamból visszajövök magukhoz azok után, amiket tettek?

Közelebb lépett, de hiába utálta, a keze remegése nem szűnt meg. Felemelte hát a másikat is, hogy kitámassza, ahogy Lucytól tanulta, de a lány gondolatára ismét hatalmába kerítette a gyász és a szomorúság.

Senkije sem volt már a világon. Egyedül maradt.

Ava Paige rendezte az arcvonásait, de üres szemeiben - bár lehet csak a félhomály miatt - mintha az élet egy aprócska szikráját fedezte volna fel. Végtelen szánalommal nézett rá, de ez is csak tovább fokozta a gyűlöletét iránta.

- Miért én? - rázta a fejét Thomas. Akkora gombóc volt a torkában, hogy alig tudott hangot kiadni. - Miért?

- Nem tudom - felelte Ava. - De miután Lucy elment, megvizsgáltam a vérét és az agya neki is olyan erős enzimet produkál, hogy képes más testében teljesen semlegesíteni a Kitörés hatásait.

Vagyis Newtnak soha nem kell többé Áldás, ugyanúgy, ahogy Brendának. Mindketten meggyógyították azt, akit szerettek és végül az életükkel fizettek érte. Valahol a sorsnak mégiscsak lehetett érzéke a drámaisághoz.

- Ti ketten egy olyan erős vérvonalból származtok, amivel az egész emberiséget megmenthettétek volna - folytatta Ava. - Ha nem lázadtok fel, ha nem szálltok szembe velünk újra és újra, ennek az egésznek már rég vége lehetne, már rég kezünkben lenne a gyógymód...

- Mégis mit várt?! - kiabálta Thomas. - Úgy gyilkoltak minket, mint az állatokat! Kényszerítették, hogy végignézzük, hogyan sorvadnak el a barátaink odabent, az egyetlenek, akik ezen a világon emberekként kezeltek minket! Mi csakis ezt akartuk, semmi mást! Csak azt akartuk, hogy adják meg nekünk a tiszteletet, hogy ha már a vérünket, az életünket kell áldoznunk, legalább partnerként és ne tárgyakként tekintsenek ránk, de maguk képtelenek voltak rá! Újra és újra megadtuk maguknak az esélyt, hogy változzanak, de soha semmi nem változott! Newt a legerősebb ember, akit ismerek, és ő is feladta! Akkor mi miért tartottunk volna ki, miért csináltuk volna ezt tovább?

Mostanra már alig látott a könnyektől, de a pisztolyt nem engedte le, hiába remegett most már vészesen a keze. Tudta, hogy rég meg kellett volna húznia a ravaszt, de valahol mélyen hallani akarta a nő válaszát, hallani akarta csak egyszer a szájából, hogy sajnálja, amit velük tettek, csak egyszer hallani akarta, hogy beismeri a hibáját, csak egyszer, egyetlen rohadt alkalommal...

Ava közelebb lépett és szomorú mosolyra húzódott a szája.

- Le sem tagadhatnád, hogy a testvére vagy - mondta. - Egyikőtöknek sem volt erőssége a parancsok követése. Soha nem tudtatok elvonatkoztatni az érzéseitektől, mindegy, mennyire volt égető elérni a végső célt. Ez tett titeket olyan különlegessé: téged az Útvesztő Próbákban, őt a Teremtő-kísérletben. És végül ti voltatok azok, akikre a világnak szüksége volt.

- Nem - rázta a fejét Thomas, miközben újabb zokogáshullám akart feltörni a gyomrából, de erőnek erejével visszatartotta. - Nem, ennek itt most vége. A VESZETT ma elbukik és Lucy és én fogjuk magukat a pokolba kísérni. Tartozunk ezzel a barátainknak, hogy biztosra megyünk: többé már nem fenyegeti őket veszély.

Mert bárki bármit mondott, Thomast azóta kínozta a bűntudat, hogy átváltozott, ahogy Lucy sem tudott soha teljesen megbékélni a múltjával. Egyikük sem tudott megbocsátani magának, hogy egykor a VESZETT-nek dolgoztak és bár reménykedtek benne, hogy egyszer új életet kezdhetnek, de Thomasnak fogalma sem volt, hogyan is élhetne tovább a nővére nélkül. Soha nem érezte még magát ilyen elveszettnek és végtelen tanácstalanságában azt tette, amire először gondolt: visszatért a gyökereihez, hogy mind egy szálig kitépje őket a földből, ezzel megölve és szabaddá téve önmagát.

Lucyt a szeretet hajtotta, Thomast a bosszúvágy. Mindkettő halálos hajtóerőnek bizonyult.

Csak reménykedhetett benne, hogy a többieknek volt eszük és elhúzták innen a csíkot a Berggel. Csakis ebben az egy esetben lenne értelme az ő áldozatuknak, Lucy áldozatának, különben minden a semmiért volt. Most már kicsit sajnálta, hogy nem maradt ott megmondani nekik, hogy tűnjenek el innen, de ő együtt süllyed majd el az anyahajóval, ahol felnőtt. Viszont már nem volt mit tenni. Csak a bosszúja maradt.

- Csak rád van szükségünk, Thomas - mondta Ava és még egy lépést tett felé. Thomas olyan szorosan markolta a pisztolyát, hogy elfehéredtek az ujjai. - A barátaid és az immunisok most már szabadok. Soha egyikőjük sem produkált még csak hasonlót sem, mint te és Lucy...

- Vagy csak előbb megölték őket, minthogy kiderült volna - vágott a szavába a fiú és örömmel látta, hogy Ava amúgy is fehér bőre most még sápadtabbá vált. - Pontosan. Honnan tudja, hogy mi voltunk az egyetlenek? Honnan tudja, hogy azok közül, akiket a Siratók megöltek, akik megölték magukat, nem volt másnak is ugyanilyen erős enzime, mint nekünk? Sehonnan, igaz? Nem tudta, mert maguk csak kétségbeesetten folytatták a próbáikat, folyton rám és Lucyra fókuszáltak, mert előre eldöntötték, hogy mi leszünk a fontosak a végén, igaz? Az Angyal és az Alany, aki Meggyilkolandó a VESZETT Által. Maguk már előre leosztották a lapokat, a chipjeinkből ez kiderült.

- Soha álmunkban sem gondoltuk, hogy...

- Az Isten szerelmére, csak ismerje már be, hogy a tervüknek nem volt semmi értelme! - üvöltött rá Thomas. - Még most sem képes elfogadni, hogy vége! Még most is kapaszkodik abba az értelmetlen vágyába, hogy hős legyen, hogy az emberiség megmentőjeként tetszelegjen a világnak, miközben gyerekeket öletett meg a hülye Próbáiban és egy gyereket használt fel, hogy mindenkit eltakarítson az útból, aki meg akarta állítani! Miért nem képes beismerni, hogy tévedett? Lucy és én képesek voltunk rá, még az emlékeinkkel együtt is beláttuk, hogy hamarabb kellett volna lépnünk, erre maga...

Ava Paige elmosolyodott, amitől Thomas torkára forrt a szó. Elképzelni sem tudta, min mosolygott most a nő, de volt egy olyan érzése, hogy épp a gyermeki naivitásán sajnálkozott a maga különös módján, amitől a vérnyomása átrúgott a küszöbértéken és hirtelen úgy vélte, hogy a golyó már túlságosan kegyes halál lenne neki...

- Látod, Thomas? - kérdezte tőle, de úgy, mint aki nem vár választ. - Ezért voltatok ti sokkal különbek nálunk.

Thomas szemei elkerekedtek a döbbenettől. Fogalma sem volt, mire célzott a nő, de mielőtt rákérdezhetett volna, egy lövés fülsiketítő hangja kezdett visszhangozni az előcsarnokban, a következő pillanatban pedig Ava Paige lélegzete elakadt, majd gurgulázva vér tört fel a torkán és csorgott le az állán. Tekintete beleveszett a semmibe, majd a szeme fennakadt és némán, egy pillanat alatt összecsuklott.

Thomas ösztönösen hátrébb lépett, lentebb engedve a karját, miközben megrökönyödve nézett fel és ekkor találkozott a tekintete Jansonéval, aki a saját fegyverét előretartva masírozott most felé. Mielőtt azonban felocsúdhatott volna, vagy ismét felemelhette volna a pisztolyt, a férfi már felé is hajított egy kis tárgyat, neki pedig esélye sem volt, hogy kitérjen előle. A kis nyílhegyszerű tárgy egyenesen a nyakába fúródott és szinte azonnal összefolytak előtte a színek, tagjaiból pedig elszállt az erő. Kiejtette kezéből a pisztolyt és összeesett.

Minden erejével küzdött az egyre jobba elnehezülő szemhéjai ellen, de képtelen volt kitartani. Figyelte, hogyan sétál be Janson szép lassan a látómezejébe és elmosódott arcán túl csak a távolról visszhangzó hangját hallotta.

- Mindig ellágyult, mikor rólatok volt szó - motyogta és Thomas még a sötét foltokkal együtt is látta, ahogy elvigyorodik. - Jaj, Thomas... Tudhattad volna.

Thomas azonban már nem felelt, ugyanis a mélység magával ragadta.