X3 volt az, akinek három reszketeg lélegzetvétel után már vér csordult ki a szájából.

Lucy egész testében remegett, ahogy egyszerre szakadt rá mindaz, ami most történt, de megfeszítette állkapcsát és mikor érezte, hogy a fiú kezei lecsúsznak a katana markolatáról, egy erőteljes mozdulattal kirántotta kardját a mellkasából, így X3 teste tehetetlenül zuhant a földre. A lány maga csak azért nem kiáltott fel a fájdalomtól, mert a maszk még mindig rajta volt, akadályozva a mozgásban, de azt a következő pillanatban le is tépte magáról és lehajította a tetőről. Ezután térdre borult a fiú mellett, kiejtve kezéből a kardot, majd ráfogott a katanára, ami még mindig keresztülszúrta a vállát, hogy valahogy mozdulatlanul tartsa, mert most minden kis rezdülés a bal karjában sokszoros fájdalommal járt.

Azonban X3-nak már csak percei lehettek hátra, hiszen még ha a szívét nem is, de a tüdejét sikerült átszúrnia, és most, hogy kitépte a kardot belőle, már semmi sem akadályozta meg a belső vérzést. Zihálva nézett végig a fiún: mellkasán és karján szinte nem volt olyan bőrfelület, amit nem csúfítottak karmolások, és az azokból kifolyó vér már majdnem teljesen befedte hullasápadt bőrét. Orra is még mindig vérzett és most már minden egyes lélegzetvételénél vér bugyogott elő a szájából.

Lucy nem törődött most azzal, őt milyen sérülések borították. Soha ennyire nem hagyta még hidegen a dolog. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ő okozta ezeket a sérüléseket és látni őket olyan volt, mintha önmagának okozta volna. Annak, aki az Útvesztő előtt volt. És a mostani felismerések tükrében már nem tudta magát annyira megkülönböztetni tőle, így nem tudta eldönteni, hogy a régi, vagy mostani énjét utálja-e jobban.

Vagy hogy van-e bármilyen különbség is a kettő között.

- Sa-Sajnálom... - hüppögte, miközben próbálta visszatartani a könnyeit. - Sajnálom, sajnálom...

X3 prüszkölve felnevetett, de az nagyon hamar köhögésbe fordult. Lucy az oldalára fordította, hogy a felköhögött vér ne folyjon vissza a légcsövébe, így miután elmúlt a roham, ismét egymás szemeibe nézhettek. Kék találkozott a zölddel, de az előbbiben már alig pislákolt élet.

- Nem értem... - motyogta X3. - Nem értem, miért választottak téged... Ha ennyire nem bírod elviselni, hogy legyőztél...

- Én sem tudom - rázta a fejét Lucy, miközben erőnek erejével igyekezett visszatartani a könnyeit. - Nem tudom, miért történt ez az egész... Nem tudom, miért kellett nekünk egymás ellen harcolni... miért lett ilyen pokoli ez a világ...

- Hazudsz - húzódott mosolyra a fiú szája és most semmi méreg nem volt a szavaiban. Úgy cukkolta, mintha régi jó barátok lettek volna. - Tudod te jól... mindig is tudtad...

Ismét köhögött és már egyre nehezebben vette a levegőt. Lucy úgy sejtette, hogy már rég el kellett volna vesztenie az eszméletét, de ahogyan őt, úgy X3-at is kiképezték arra, hogy sokkal tovább bírja a fájdalmat és pusztán az akaratával győzedelmeskedjen a teste felett.

Miután ismét lecsillapodott, X3 elhomályosodó tekintettel nézett fel rá.

- Sosem jöttünk ki jól - nosztalgiázott. - Mindig csak... veszekedtünk... de mikor harcoltunk egymással, akkor... egyszerre értettelek... Most is... - Egyszer csak kerekre nyílt a szeme, miközben egy röpke pillanatig ismét fellángolt benne az élet. Teljesen új fényben nézett fel Lucyra, aki csak szipogott, miközben igyekezett a fejébe vésni minden szavát. - Hát persze... Már értem. Soha nem is volt esélyem ellened, igaz?

- Nem tudom - suttogta Lucy, miközben a fejét rázta. Úgy szorította a vállából kiálló markolatot, mintha az élete múlt volna rajta. - Őszintén nem tudom...

- X5... - mosolygott rá a fiú, talán most először őszintén. - Legalább most... bíznál bennem... és elárulnád, hogy...

Az eddigi legdurvább köhögőroham tört rá, amitől magzatpózba húzta magát és majdnem egy deci liter vér távozott a száján. Azonban alig jutott levegőhöz, már ismét őt nézte.

- A bal... zsebemben... - hörögte. - A nadrágom... második...

Lucy már nyúlt is a fiú térdéhez, ami fölött ott volt a cipzáros zseb, fentről a második, valami csoda folytán még épségben. A lány kinyitotta (miközben próbált nem felszisszenni a fájdalomtól), és előhúzott belőle egy kicsi, ezüstös adathordozót.

- Ez talán... segít majd... a memóriádon... - mondta X3. Mellkasa vadul hullámzott, miközben folyamatosan vért köpött a betonra. - Ne felejts el... minket... ne felejts...

- Nem fogom - ragadta meg X3 kezét Lucy. - Nem felejtelek el, ígérem! De kérlek, mondd meg a neved! Nem egy hülye kódnévvel akarok emlékezni rád!

X3 összeráncolta a homlokát, mint aki tényleg komolyan gondolkozik. Tekintete a távolba veszett.

- Ne... Nem tudom... - mondta végül. - Mióta ő meghalt... senki se hívott a nevemen... Senki se hívott sehogy...

- Én most hívlak - hajolt előre Lucy, és nem törődve a fájdalommal, felemelte a bal kezét, hogy végigsimítson az arcán. - Hívlak, X3 és nem feledlek soha. Esküszöm!

- Jókor... kapsz észbe... te is... - lehelte a fiú. - De... jobb később... mint...

A mondatot azonban már nem fejezte be. Néhány rándulás után a teste megmerevedett és X3 üveges tekintettel meredt előre a semmibe, miközben a szájából még mindig folyt ki a vér. Keze úgy hullott ki Lucy szorításából, mint egy megszáradt falevél, miközben a lány csak nyelte a könnyeit és előrehajolva puszit nyomott a fiú homlokára, majd lecsukta a szemeit és felnézett az égre.

Fölötte felhők kavarogtak, vészjósló mélyvörös és narancs színekben, mintha a várossal együtt az eget is felperzselték volna csatájuk során. Körülötte szikrák szálltak a szélben, miközben a messzeségben füstoszlopok sokasága szállt fel a magasba, de az utca zaját érdekes módon nem hallotta: azt elnyomta a fülében dobogó vér hangja, ahogy az orrában sem érzett más a vér fémes szagán kívül.

Ő is érezte azt, amire X3 utalt, csak abban a beszűkült tudatállapotban, amibe taszította saját magát, nem engedte meg, hogy elkalandozzon a figyelme ilyen „apróságokon". Ám most, hogy visszaemlékezett a harc minden mozzanatára, már észrevette a jeleket; nem tudta megmondani, hogyan vagy miért, de biztos volt benne, hogy X3 csakis azért küzdött ellene akkora vehemenciával és gyűlölettel, mert félt a VESZETT retorziójától. Nyilván a rengeteg személyes sértés is szerepet játszott, amikért teljes joggal utálhatta Lucyt, de a VESZETT nyilván felnagyította ezeket az érzéseket és igyekeztek úgy manipulálni, hogy abból ők jöjjenek ki jobban. Hogy X3-mal közben mi lesz, az őket teljesen hidegen hagyta (nem mintha meglepődött volna ezen, de ez egy újabb pont az amúgy is hosszú bűnlajstromukon).

Vajon tudták, hogy Lucy a végén le fogja győzni? Vagy abban bíztak, hogy az Útvesztőben töltött idők épp eleget változtattak rajta ahhoz, hogy ne harcolhasson az Angyal minden erejével? Bármi is volt a tervük, a végeredmény az lett, hogy Lucynak vissza kellett térnie oda, ahová soha nem akart és most, hogy ismét kijött belőle, nem érzett semmit a szégyenen kívül.

Milyen világ az, ahol az egyetlen módja annak, hogy megvédjék a szeretteiket az, ha szörnyetegekké válnak? Milyen világ az, ahol abban a tudatban nevelnek fel egy teljes generációt, hogy „jó és nemes" végcélért semmilyen áldozat sem túl drága, hogy megtehetünk akármit, mert az utókor úgyis felment minket a bűneink alól a fényes győzelemre való tekintettel? Mégis mikor váltak a még élők nagyobb fenyegetéssé az őket megtizedelő vírusnál?

Lucy tudta, hogy valahol a múltjában ott a válasz. Hogy ő megélte ezt a fordulatot, de még így is túl későn döntötte el, milyen utat követ és emiatt mindenkinek szenvednie kellett. Pedig ő nem akart mást, csak a szeretteit biztonságban tudni, és mégis... az árulása miatt az összes korábbi társa, akikkel felnevelték, akikkel együtt aludt, evett, edzett és tanult... mind halottak voltak.

Vajon gondolt rájuk valaha, miközben Thomasszal a VESZETT ellen áskálódtak? Gondolt rájuk egy pillanatig is, mikor újra és újra bemocskolta a kezét, nem törődve semmivel, csakhogy elérje a célját? Miben is volt ő más lényegében a VESZETT-nél?

Ismét lenézett X3-ra, akinek a bőre (már ami látszott belőle) szürke volt, mint a viharfelhők, melyek felettük gomolyogtak és arra gondolt, hogy a fiú valóban jobban ismerte őt, mint azt valaha sejtette. Egyazon nevelést kapták, ugyanazon mentek keresztül és Lucy mégis hátat fordított nekik. Miért? Milyen indíttatásból kezdett közeledni az A csoporthoz, miért fogadta el akkor Newt meghívását?

Azon nem csodálkozott, hogy szökni akart. Nyilván mindent megtett, hogy lázadjon és kifejezze, mennyire nem ért egyet a VESZETT módszereivel, ennek ellenére mégis őt választották. Nem tudta megérteni, miért, de úgy tűnt, X3 az utolsó pillanatban rájött és megbékélt vele. Ez a gondolat kicsit megnyugtatta Lucyt, ám közben ott maradt a kérdés, hogy miért nem volt tekintettel a többiekre? Miért szegült szembe a VESZETT-el, mikor tudta, hogy a többi társa issza meg a levét az ő kihágásainak?

Ekkor az adathordozóra tévedt a tekintete, amit a jobbjában szorongatott, rajta a VESZETT logójával. Vajon ezen voltak rajta a válaszok? A saját fájlait tartotta a kezében? Esetleg a többiekét az Útvesztőkből? Vagy talán a Teremtő-kísérlet mappáit?

Mindegy, ezt ráért később kideríteni. Elnézve ugyanis a tetőn túlra, az ostromlók már elég mélyen behatoltak a városba és mindent felégettek és pusztítottak, ami az útjukba került. Ez azt jelentette, hogy nem maradt sok ideje megszerezni az Áldást és az anyagokat, ahogy Newtnak sem...

A fiú gondolatára új erőre kapott. Hiába akart összekucorogni, hogy meggyászolja a többieket és megbüntesse magát az újabb vérért, amit kiontott, még mindig volt tennivalója. Ehhez azonban össze kellett szednie magát és nem csak mentálisan, elvégre a teste se volt épp csúcsformában.

Lucy most először vette a fáradtságot és végignézett magán. A katana még mindig kiállt a bal vállából és hiába tudta, hogy a szúrt sebek első számú szabálya, hogy benne hagyjuk a pengét, a kard hossza miatt képtelen lett volna így használni a szárnyait, tehát ezt mindenképp ki kellett szednie. Megfordult a fejében, hogy az egyik rudjával tömi be a sebet, de az egyik kellett a repüléshez, a másik pedig a szkenner elkészítéséhez, hogy foghassa Teresa jelét, tehát ez se volt járható út.

Maradt tehát az utolsó terv: kihúzni a kardot és nagyon sietni, hogy azelőtt találja meg Newt-ot, mielőtt elvérezne.

Mert nem csupán a szúrt sebből vesztett vért. A kabátja szinte felismerhetetlen volt a rengeteg lyuktól és szakadástól, de legalább nemes cél érdekében ment tönkre, ugyanis a kesztyű tüskéiből származó sebek közel sem tűntek olyan súlyosnak, mint X3-on. Azonban néhány mélyebb vágás még így is vérzett, míg másokon már megalvadt a vér, de a lány ezekkel még sokáig kihúzhatta volna, így nem szentelt rájuk több figyelmet.

Körbenézve a tetőn megkereste a kesztyűjét, amit X3 levert róla, majd talpra küzdötte magát (végig egy helyben tartva a katanát), de amint felegyenesedett, megszédült és majdnem összecsuklott. Mikor visszanyerte az egyensúlyát és már a város sem táncolt annyira a szeme előtt, lassan elindult a kesztyűjéért, felvette, majd összeszorította a fogát és húzni kezdte a katanát.

Ennyi erővel tüzes vasat is nyomhatott volna a húsába, az se fájt volna ennyire. Mikor rájött, hogy a lassú kihúzással csak elnyújtja a szenvedését, úgy döntött, hagyja az óvatosságot a fenébe és egy nagyot rántott a kardon. Ekkor azonban kiszakadt belőle egy óriási fájdalomüvöltés és térdre rogyott, bal kezét olyan erősen szorítva ökölbe, hogy körmei kiszakították a Keishától kapott kesztyűt és belevájtak a tenyerébe. Zihálva vette a levegőt, miközben újra kicsordultak a könnyei, de megfeszítette az állkapcsát és ráfogott a vállánál a pengére. Nem törődött a fekete foltokkal, amik elhomályosították a látását, nem törődött az egyre erősödő szédülésével és hányingerével, hanem egy újabbat rántott a kardon és akkor már tényleg elsírta magát, mikor rájött, hogy még mindig nem ért a végére. Nem fordult hátra, hogy lássa, mennyi van még, hanem csak folytatta a műveletet, amíg végre a katana hegye is átjött a vállán és ő ekkor elejtette a fegyvert és zokogva próbálta elviselni a fájdalmat és a megkönnyebbülést, hogy végre nem nyomott tíz kilóval többet a bal oldala.

Azonban hiába volt még zavaros a látása, hiába szédült és akart elterülni a tetőn, nem tehette. Vállát szorongatva ismét talpra küzdötte magát, visszaváltoztatta a kesztyűjét rúddá, az övére csatolta, majd felvette a véres katanát és miután megkereste a fiú kesztyűjét, azzal együtt visszatámolygott X3-hoz. Most, hogy állva tekintett le rá, akár úgy is tűnhetett volna, hogy alszik; úgy kucorgott ott a betonon magzatpózban, mint egy kisfiú, akit nemrég fektetett le az édesanyja. Lucy letérdelt mellé, majd minden erejét megfeszítve lenyomta a fájdalomérzetét az agya legmélyére, hogy a hátára fordíthassa a fiút, akinek még mindig egy kicsit meleg volt a teste, de már kezdett beállni a hullamerevség. Kiegyenesítette a tagjait, majd a mellkasára fektette a katanát, feladta a kesztyűt a baljára, és két kezét szépen a markolatra helyezte, majd a saját kardját megragadva ismét felállt.

X3 most már nem egy kisfiúra hasonlított. Most már úgy feküdt ott, mint ahogy meghalt: igazi harcosként, küzdve a végsőkig és békét lelve a halálban. Lucy remélte, hogy ő is elmondhatja majd ezt magáról, ha távozik erről a világról... és hogy ha találkoznak a következőben, jobb bajtársa, jobb testvére lehet, mint most volt.

Most, hogy itt már nem volt több tennivalója, kardját visszaváltoztatta rúddá, majd sziszegve, prüszkölve és nyöszörögve, de egy mozdulattal a hátán lévő vájatokba helyezte. Miközben a lap ismét mozgott, készen arra, hogy használatba vegyék, Lucy a másik rúdból már a szkennert építette, ami korábbi szemüvegének egy pontos másolata volt. Az infravörös funkcióval nem vesződött, mivel így is borzalmas erőfeszítésbe került, hogy a lüktető és égető fájdalmat ignorálja a bal vállában, de mikor elkészült és feltette, a várost felemésztő tűz semmivé vált, és nem látott mást, csak megnyugtató kéket és néhány piros pontot, amik a többieket jelölték.

Thomas, Newt és Gally az alagút környékén köröztek, míg Brenda és Serpenyő már a falon túl voltak, ami csak azt jelenthette, hogy sikerült kivinni a gyerekeket. Ettől megkönnyebbülten sóhajtott, majd lefelé fordította a tekintetét. Teresa jele valahonnan alulról jött, vagyis még mindig az épületben volt. Lucy rohanni kezdett a tető széle felé, majd leugrott és olyan gyakorlottan, akár a járást, elkészítette a szárnyait és hamarosan ismét a levegőt szelte. Eltávolodott a VESZETT épületétől, hogy láthassa, hányadik szinten is volt Teresa.

Szinte felnevetett, mikor látta, hogy még mindig a huszadikon volt, ráadásul egy olyan helyen, amit azonnal elérhetett úgy, hogy berepül az ablakon. A lány tett egy félkört, majd egyenesen a felhőkarcoló felé vette az irányt, miközben csakis Teresa piros pöttyét és a fölötte lévő nevet nézte. Mikor már vészesen közeledett az ablak, kicsit balra húzott, hogy ne találja telibe a lányt, lassított a tempón annyira, hogy még biztosan áttörje az üveget, összehúzta maga körül a fémszárnyait és várta a becsapódást.

Mikor érezte, hogy valaminek nekiütközött, az előző alkalommal ellentétben itt nem tárta szét a szárnyait, hogy megállítsa magát, hiszen akkor kinyírta volna azt, akitől a segítséget remélte. Így viszont lassítás nélkül csapódott neki egy betonfalnak, amiben úgy állt meg szinte, mint a szög. Körülötte rémült kiáltások és sikolyok tarkították a sziréna folyamatos visítását, de ő nem törődött sem ezzel, sem a sajgó fájdalommal a fejében és a karjában, hanem csak padlót fogott a lábaival, eltűntette a szárnyait és mire azzal végzett, már a szemüvege is egy pisztoly volt a kezében. Megfordult, és azonnal Teresára fogta, de mikor meglátta, kiáll mellette, teljesen lefagyott.

A nő arcán ugyanolyan döbbenet uralkodott, mint Teresáén, de míg a lány szinte félve mérte végig Lucyt, addig a nő semmit jelét nem adta ennek. Fehér inge fölött egy szürke kardigánt viselt, szőke haja most szabadon omlott a vállára, amibe néhol már ősz szálak is vegyültek. Mindketten egy asztal mögött álltak, ami csodával határos módon ép maradt Lucy érkezése után, és az azon lévő gépek, mikroszkópok, kémcsövek és papírok sem szenvedtek kárt. A labor bal oldala szinte teljesen leamortizálódott, viszont a jobb, ami mögöttük volt található, szintén sértetlen volt.

Lucy arca megkeményedett, ahogy a pisztoly csövét Teresáról Ava Paige felé fordította.

- Örülök, hogy itt találom - szólt tettetett szívélyességgel. - Megspórolt nekem egy utat.