Ava Paige semmi jelét nem adta annak, hogy hallotta volna Lucy szavait. Végignézett a pusztításon, amit az érkezése okozott, majd a betört ablakra és azon túl ki a városra, és az ott uralkodó káoszra. Úgy tűnt, mintha keresne valakit...

- Halott - jelentette ki Lucy. Erre a nő visszafordult és elkerekedett szemekkel meredt rá, miközben Teresa csak idegesen kapkodta a fejét kettejük között. - Csak én maradtam.

- Elképesztő - suttogta Ava ámulattal. - Hogy voltál...?

- Ez nem fontos most - fojtotta belé a szót Teresa és könyörögve Lucy felé fordult. - Segítened kell visszahozni Tomot. Csak ő segíthet Newt-on!

- Pofa be! - hagyta figyelmen kívül a lány szavait Lucy és elindult feléjük.

Teresa azonban nem hagyta magát.

- Nem, nem érted! - Felé fordította a monitort, amin Thomas arca és különböző képek voltak láthatók sejtekről, hosszúkás nyúlványokról, középen pedig egy videó, ahol az volt látható, hogyan szakad darabokra a nyúlvány a sejtek között. Lucy csak egy pillantást vetett rá, de Teresa már magyarázta is. - Ez enzim vérképe, amit Tom véréből nyertem ki. Mikor megvágta magát, eltettem a gézlapot, amivel felitatta a vérét, mert nem fért a fejembe, hogyan lehetett Brenda még mindig tünetmentes és tudtam, hogy Tom vérében kell legyen a válasz. Nézd!

Közelebb invitálta Lucyt, de a lány tartotta a távolságot. A pisztolyt még mindig rájuk szegezte, de szemével követte Teresa kezét, amivel most a nyúlványokra mutatott.

- Ez maga a vírus. A Kitörés mindannyiunkban ott van, de az olyanok, mint te és én, pusztán az immunrendszerükkel képesek kiiktatni azt, mielőtt bármi kárt csinálhatna. A vérből ki tudjuk vonni az enzimet, ami az immunitást adja és be tudjuk adni másoknak, hogy így próbáljuk megtanítani a beteg immunrendszerének, hogyan védekezzen a vírus ellen. Azonban ezek a kivonatok egyik esetben sem voltak olyan erősek, mint a gazdatestben: idegen környezetben csak egy ideig voltak képesek ellenállni a Kitörésnek, utána a vírus átjutott rajtuk és elvesztették a hatásukat.

- Azonban Tom enzimje más - folytatta és szinte látni lehetett, hogyan virul ki a felfedezése jelentőségének tudatától: arca ragyogott, szemei izgatottan, már-már megszállottan csillogtak. - Még soha nem láttam ilyet. Nem csupán lelassítja a vírus terjedését, hanem ugyanúgy elpusztítja, ahogy azt Tom testében teszi.

Pötyögött néhányat a gépen, mire felugrott másik két ablak is. Ezeken szintén az előbbihez hasonló vérképek voltak láthatók, de a dátumozás szerint jó öt évvel ezelőtt készültek. Teresa egy háromszögbe rendezte őket, hogy Lucy jól lássa mindegyiket és a fellépő különbségeket is.

- Ez Tom vérképe öt évvel ezelőttről - mutatta a bal oldalit Teresa, majd a háromszög csúcsán lévőre, aztán a jobb oldalira lépett. - Ez az enzimé, amit akkor kivontak a véréből, ez pedig a mostani, ami már az Útvesztő hatásai után készült. Nézd meg! A korábbi enzim nem volt képes elpusztítani az összes vírusrészecskét, néhány életben maradt, míg a mostani az összeset kiírtja. Mindet! És láthatod, hogy az új enzim tökéletesen azonos vérképet ad Toméval! Az ő véréből készült enzim már képes megtanítani az idegen szervezeteknek, hogyan öljék meg a vírust magukban. Brenda nem tünetmentes, hanem meggyógyult! Soha többé nem lesz beteg!

- Ilyen áttörésre vártunk eddig - tette hozzá Ava. - Ez forradalmasít mindent, amit eddig tudni véltünk. Muszáj megtudnunk, mi teszi Thomas vérét ennyire erőssé, miért volt rá ekkora hatással az Útvesztő. Ha meg tudnánk...

- Nem.

Mindketten Lucy felé fordultak, aki eddig némán figyelt és próbálta megérteni, miről hadováltak itt neki. Valóban ő maga is átérezte, mekkora hordereje volt ennek a felfedezésnek, viszont ő nem azt látta, mit jelent ez az emberiségnek és a VESZETT-nek, hanem mit hozhat ez Thomas számára. Sokkal nagyobb veszélyben volt, mint azt valaha sejtette és előbb hal meg, minthogy hagyja, hogy ezért kihasználják.

- Hogy érted, hogy nem? - ráncolta a homlokát Teresa értetlenül. - Lucy, van fogalmad róla, mit jelent ez a világnak? Annak a rengeteg szenvedő embernek, akik csak a gyógyulásra várnak?

- Azt jelenti, amit eddig is - szórt villámokat Lucy szeme. - Semmit. Soha nem fognak hozzájutni.

- Te meg akarod fosztani tőlük a gyógymódot? - Teresa őszintén döbbentnek, megbántottnak és hitetlennek tűnt. Mint aki képtelen megérteni, hogy képes Lucy ekkora önzőségre.

- Mert neked Thomas csak ezt jelenti, igaz? - suttogta vészjóslóan Lucy. - Egy két lábon járó vérbankot, amit életetek végéig csapolhattok, mintha ehhez meglenne minden jogotok.

Teresa lélegzete erre elakadt és minden szín kiszaladt az arcából. Csak döbbenten tátogott, miközben Ava közelebb lépett, de Lucy feljebb emelte a pisztolyt, így megtorpant.

- Lucy, értsd meg, Thomas rengeteg emberen segíthet! Newt-on is!

- Newt-on majd mi segítünk - kontrázott a lány és elővette a zsebéből az X3-tól kapott adathordozót, valamint azt a hozzá képest ütött-kopott verziót, amit Lawrence adott neki. - Adjon hozzáférést az összes Útvesztő-fájlhoz. Mindenhez a tesztalanyokról, a Próbákról, az enzim kinyerésének módjáról és az Áldásról. Valamint a Teremtő-kísérlet összes mappájához, és a bennük lezajló eljárások leírásához is. Elviszek mindent, és majd mi eldöntjük, mit kezdünk vele.

- Teresa, menj és keresd meg Thomast - mondta Ava a lánynak, mivel valószínűleg rájött, hogy jóval nehezebb dolga lesz Lucyval, mint sejtette. - Őt bízd rám, de Thomast el kell érnünk, mielőtt elhagyja a várost...

- Nem biztos, hogy kell - nézett végig a vörös hajú lányon Teresa. - Lucy Tom testvére. 75%-ban egyezik a DNS-ük. Lehet, hogy az ő vére is...

- Azt lesheted, hogy én egy perccel is tovább maradjak itt, mint kell - szakította félbe őt Lucy erélyesen. - És ha azt hiszed, hogy azok után, aminek kitetted őt, Thomas itt maradna veled, akkor jobban kínoznak a téveszméid, mint hittem.

- Semmi baj, Teresa - nyugtatgatta a lányt Ava. - Menj. Majd én lerendezem.

Teresa vetett egy pillantást a nőre, majd még egyszer Lucy felé fordult. Tekintete könyörgő, szinte esdeklő volt, hogy gondolja ezt át, de látva Lucy szinte kővé meredt arckifejezését, ami semmit se változott, hiába bámulta majdnem tíz másodpercig, végül sarkon fordult és kisietett a laborból.

Lucy és Ava ezután farkasszemet néztek egymással, amit a lány akkor sem tört meg, mikor odasétált az asztalhoz és a gép felé biccentett.

- Adja meg a hozzáférést - parancsolta. - Amíg én lementem, ami kell, maga elkészít egy adag Áldást a véremből. Vegyen, amennyit akar, de ha bármivel próbálkozik, úgy veszem kezelésbe, hogy rövid időn belül könyörögni fog a halálért.

Ava még egy pillanatig nyomatékosan a szemébe nézett, majd megfordult és a szekrényhez sétált. Lucy felemelte a pisztolyt, de a nő össze se rezzent.

- A gépen az én fiókommal vagyunk bejelentkezve - magyarázta, miközben elővett egy fecskendőt egy hatalmas tűvel, valamint gumikesztyűket, géztekercseket és ollót. - Ha csatlakoztatod az adathordozóidat, azt menthetsz le, amit akarsz. De ha szeretnéd, hogy közben elkészítsem az Áldást, előbb vért kell adnod.

Lucy erre kinyújtotta a bal karját, jelezve, hogy onnan jó lesz. Ezzel azonban felhívta Ava figyelmét a szúrásra, ami körül a kabátja már a seb mindkét oldalán teljesen átázott a vértől, és a nő arca ennek megfelelően elsötétült.

- Nem vehetek tőled vért, már így is...

- Ne tegyen úgy, mintha érdekelné - fojtotta belé a szót Lucy. - A keze járjon, ne a szája.

Ava végül lemondóan sóhajtott, majd odalépett hozzá és a pisztolyt tökéletesen figyelmen kívül hagyva elkezdte feltűrni Lucy kabátujját. A lány a biztonság kedvéért a nő oldalába nyomta a pisztoly csövét, de Ava erre sem reagált semmit. Ujjai gyorsan dolgoztak, ahogy felvette a kesztyűt, lefertőtlenítette a könyökhajlatát, majd beszúrta a tűt és elkezdte levenni a vért. Lucynak egyetlen arcizma se rezdült, ahogy végig figyelte, hogyan telik meg a fél decis fecskendő, de mikor a nő végzett és kihúzta a tűt, azonnal elvette a karját és lehajtotta a kabátujját.

- Lucy, kérlek, be kell kötöznöm...

- Csak csinálja - intett a lombikok felé Lucy, mire Ava szánakozó pillantást vetett rá és elindult, hogy elkezdje a műveletet. Lucy maga csak akkor látott munkához, mikor Ava már elkezdte a sajátját.

Kilépett Thomas mappájából és addig lépkedett vissza, amíg el nem jutott az ÚTVESZTŐ nevezetű főmappáig. A fájlkezelőben szépen látta sorakozni a különböző mappákba rendezett kutatási anyagokat és mivel szorította az idő, úgy döntött, lementi az egészet. Először az X3-tól kapott adathordozót helyezte be és miután csatlakoztatta a gépen is, elkezdte a másolást. Mikor látta, hogy fél órába telne ennyi anyagot átmásolni, megrémült, de gyorsan kiderült, hogy az Útvesztő Próba fájlainak többsége már rajta volt az adathordozón, így azokat átugorhatta, és az idő máris leszűkült öt percre.

Várakozás közben kezdte érezni a hatását türelmetlenségének, ugyanis a könyökénél nem állt el a vérzés, és lassan már ott is átáztatta a kabátját. Feje már iszonyúan sajgott, de nem volt hajlandó erről tudomást venni, hanem tovább folytatta a keresgélést, hogy ráleljen a Teremtő-kísérlet mappájára.

- Tényleg képes lennél csak úgy eltűnni? - kérdezte ekkor Ava.

Lucy a nőre sandított, aki épp arra várt, hogy az egyik oldatában összeérjenek a komponensek. Nem válaszolt neki, hanem visszafordult és folytatta a keresést, ám hallgatását Ava beleegyezésnek vette, hogy tovább beszélhet.

- Tényleg képes lennél fogni Thomast és eltűnni a világ elől? - kérdezte újra. - Tudva, hogy ő megmentheti az egész emberiség jövőjét? Hogy te megmentheted? Mindezt csak azért a dacos ellenállás miatt, amit velünk szemben mutatsz?

- Látom, még mindig nem érti - mondta Lucy. - Soha nem is értette, mi volt a fő problémánk. Mikor lett a mi kötelességünk megmenteni a világot és feláldozni érte bármit, ami kell?

- Mikor immunisnak születtetek.

- Á, értem. Szóval csak azért, mert immunisnak születtünk erre a kibökött vírusra, már teljes jogot formálhattak rá, hogy elszakítsanak minket az otthonunkból, patkányokként felhasználva kísérletezgessenek rajtunk, majd halomra gyilkoljanak minket, csakhogy rájöjjenek, miért éljük túl? Jó tudni.

- Ne forgasd ki a szavaimat, Lucy! - csattant fel Ava. - Te is tudod, hogy nem erről van szó. Az otthonotok elpusztult, koncokon éltetek, mindannyiótokat az éhhalál széléről mentettünk meg!

- Aha - válaszolta élettelen hangon Lucy. - És ezért nyilván hálával tartozunk, mert megtették az abszolút minimumot az emberiség jövőjének megmentéséért. Csakhogy aztán legyilkolják majdnem a kétharmadát. Mondhatom, tutira megérte.

- Muszáj volt tesztelni titeket! Látnunk kellett, kik azok, akikben a legtöbb potenciál volt a vírus megértéséhez és a gyógymód megtalálásához!

- Nem - pattantak ki a szavak Lucyból és felegyenesedett. Pont akkor találta meg a Teremtő-kísérletet és indította el a másolást a másik adathordozóra, miközben az első már majdnem végzett, így volt ideje a nőre figyelni. - Őket tesztelte. Thomast, Minhót, Albyt, Newtot, Chuckot, Harrietet, Sonyát, Arist és mindenki mást. Tesztelte, és megölte őket, de közben lehet, hogy ezzel elveszített egy csomó olyan gyereket, akiknek a vére ugyanúgy jó lett volna a feladatra, de sosem derült ki, mert maguk előbb eltették láb alól a hülye Próbáikban.

Ava nyitotta a száját, hogy kontrázzon, de Lucy nem engedte szóhoz jutni.

- Engem nem tesztelt - folytatta. - X3-at sem. Belőlünk gyilkost faragott. Ha valóban érdekelte volna a világ sorsa és nem csupán a saját hatalmának és jólétének megőrzése, soha nem küldött volna ki a Perzseltföldre és azon túlra, hogy lemészároljam maguknak az összes ellenségüket, akik átláttak a hazugságaikon. Szóval bocs, ha kicsit kételkedem abban, hogy Thomast és engem most az egyszer kivételesen talán nem a saját céljaira akar felhasználni.

- És erre ez a megoldás? - kérdezte Ava. - Eltűntök mindketten és hagyjátok, hogy az emberek szép lassan elhulljanak, miközben megmenthetnétek őket? Csakis azokat mentenétek meg, akik nektek fontosak, míg mindenki más nyugodtan elpusztulhat?

- És mi garantálja, hogy a vérünkkel önök nem a saját pénzelőiket, támogatóikat és családjukat mentenék meg először? - vetette ellen Lucy. - Eddig is csak pénzért adták az Áldást, amire csak a leggazdagabbaknak futja. Eddig sem törődtek a többség sorsával, csak azzal a néhány kiválasztottéval, akik emögött a falak mögött bujkáltak! Miért kellene elhinnem, hogy most hirtelen minden más lesz? Adtam maguknak elég esélyt, hogy megváltozzanak, de nem éltek vele. Kihasználtak addig, amíg össze nem roppantam annyira, hogy olyanná váljak, mint maguk: elkeseredetté, megnyomorítottá, és gátlástalanná. Semmitől sem riadtak vissza, hogy elérjék a céljukat, és eközben engem is a maguk képére formáltak. Ennek látja most az eredményét - mutatott ki a széttört ablakon át a felperzselődő városra. - Többé nem maguk szabják a feltételeket. A saját kezünkbe vesszük a sorsunkat és úgy használjuk fel a belőlünk kiszipolyozott eredményeket, ahogy mi jónak látjuk. Ez a mi életünk és most visszavesszük.

Ava arca megkeményedett, majd visszafordult a kémcsöveihez és folytatta az oldatok összekeverését, ami lassan elnyerte a már ismert kék színét.

- Szóval ennyi? - kérdezte csalódottan. - Most, hogy bevégezted a bosszúdat, továbbállsz és nyugodt szívvel leéled az életed?

- Ne merészeljen kioktatni! - vicsorgott már szinte Lucy. Minden vágya az volt, hogy kilyukassza a nő koponyáját, de még szüksége volt rá. - Semmi joga nincs hozzá. Teljesen mindegy, mit teszek, a világ egyik fele átkoz, mert maguk közellenséget faragtak belőlem, a másik fele meg gyűlöl, mert elárultam a jaj-de-fontos szent küldetésemet. Nem mindegy már, mit csinálok? Úgyis a pokolban fogok égni. Maguk kinevelték az emberiség legnagyobb csapását, a „selejtet" meg eldugták, hogy senki soha még csak ne is sejtse, hány gyereket nyomorítottak még meg rajtam kívül.

- Még mindig nem érti - rázta a fejét, mikor látta, hogy Ava újra vitatkozni akar. - Ez nem rólam szól. Soha nem is rólam szólt. Én csak egy eszköz vagyok, nem igaz? Az Angyal a VESZETT legnagyobb ütőkártyája, a fegyver, ami elől nincs menekvés, ami mindig utolér, bárhova is mész. Ennek megfelelően elérték, hogy számomra a küldetés legyen az első, csak az én küldetésem nem az, amivel önök megbíztak. Nekem csakis ők számítanak - mindig ők számítottak. Csak azt akarom, hogy nekik esélyük legyen békében élni, mert megérdemlik mindazok után, amin keresztülmentek. Ők az emberiség jövője, amit maguk majdnem teljesen elpusztítottak. De én sosem soroltam magam közéjük. Én ugyanis egy olyan világ része vagyok, amit önök formáltak, és ha az új világhoz az kell, hogy magukkal együtt pusztuljak, ám legyen. Kész vagyok rá.

- Tehát a te küldetésed a barátaid védelme? - kérdezte Ava, miközben beletöltötte a már kész Áldást egy henger alakú fecskendőbe, amivel egy gombnyomással lehetett beadni a szérumot. - Azé a néhány kiválasztotté, akik át tudták törni a kiképzésed építette falakat? Miben más az, hogy te őket mented meg attól, amivel minket vádolsz, hogy csak a kiválasztott, befolyásos réteget mentenénk meg veled?

- Semmiben - vágta rá Lucy. - Végső soron ugyanaz a kettő. A különbség az, hogy én soha nem próbáltam meg hőst faragni magamból senki előtt. Én mindig elfogadtam magam annak, ami vagyok: egy önző, kíméletlen szörnyetegnek, ami csakis a saját vágyaival törődik és kifelé sem mutattam mást. Az Angyal a maguk igazi valójának megjelenése, de amíg én ezt mindig is láttam és elfogadtam, maguk még mindig a nagyobb jó kifogása mögé bújnak. Ideje, hogy a világ megtudja, kik is maguk valójában és ne a hazugságaikért, hanem a valós tetteikért emlékezzenek magukra.

A szeme sarkából látta, hogy a másolás lassan befejeződik, így odasétált Avahoz és átvette tőle a fecskendőt. A nő arcáról lassan lepergett a közönyösség máza, ahogy felfogta, hogy vesztett: hideg céltudatossága és határozottsága eltűnt és csupán a megtört lemondás maradt. Szomorúan figyelte, hogyan szedi ki a gépből Lucy a két adathordozót és teszi el biztos helyre, miközben a fecskendőt felkötözte az övére az asztalon heverő géztekerccsel. Egy hosszú pillanatig megint egymás szemébe néztek.

- Ők élni fognak - jelentette ki Lucy. - Élni fognak mindannyian és majd felépítik az életüket a romokon, amiket hátrahagytam nekik. Egy utolsó, végső ajándék az új világ megteremtéséhez.

- Megvan hát minden, amit akartál - sóhajtotta Ava, majd kihúzta magát. - Húzd meg a ravaszt és végezd be a bosszúdat.

Lucy már majdnem emelte a kezét, de ekkor hirtelen beléhasított a felismerés, hogy Ava pontosan erre vár. Nyugodt testtartása, lassú légzése és a félelem hiánya az arcán mind azt bizonyította, hogy megbékélt a halállal, sőt, szinte már várja is. Nagyon, de nagyon szerette volna kivégezni ezt a nőt, de ekkor eszébe jutott X3, aki most is a tetőn feküdt. Tényleg szükséges egy újabb vér kiontása, mikor a háborúnak már vége?

- Nem - rázta meg a fejét és leengedte a pisztolyt. Az kék fény kíséretében átváltozott a szkennerré. - Megérdemli, hogy lássa, hogyan hullik szét a birodalma. Éljen csak annak a tudatában, amit tett.

Tudta, hogy ez neki nagyobb büntetés lesz, mint a halál. Könyörület lett volna kivégezni azelőtt, hogy szembesül az emberek gyűlöletével, ahogy Lucy tette azt minden nap, de amíg ő ebben nőtt fel, addig Ava mindig a hős megmentő szerepében tetszelgett. Csak azt sajnálta, hogy nem láthatta, hogyan omlik rá minden, amit felépített.

- És ha majd távozott a pokolba - kezdett hátrálni az ablak felé -, mondja meg az ördögnek, hogy a démona üdvözletét küldi.

Ava Paige szemei kerekre nyíltak a döbbenettől. Lucy még villantott rá egy utolsó hideg, kíméletlen mosolyt, de ez azonnal lefagyott, mikor észrevette kint a folyosón a közeledő Jansont. Tekintetük egy pillanatra találkozott, majd egyszerre kezdtek el rohanni: Lucy az ablak felé, a férfi pedig a laborba. Lövések hangja dördült és a lány érezte az égető fájdalmat az oldalában, de mire ez tudatosult benne, már rég zuhant lefelé. Sokkal lassabban, mint szokta, megalkotta a szárnyait, amikkel az utolsó pillanatban tudott felemelkedni, majd feltette a szemüveget és miközben felfelé szállt, keresni kezdte a többieket.

Nagy örömére már sokkal közelebb jártak egymáshoz. Sőt, Serpenyő, Gally és Brenda egy kupacban mozogtak az átjáróhoz közel, míg Thomas és Newt tőlük külön, alig egy mérföldnyire tőlük. Lucy is őket célozta meg, de már alig tudott manőverezni, mivel annyira szédült, hogy a koncentrációja folyamatosan megbomlott, amitől mindig ereszkedni kezdett. Összeszorította a fogát és tovább száguldott Newték fele.

Azonban mikor ránagyított a szemüvegen, amiről leszedte a szkenner filterét, amúgy is elképesztően szaporán dobogó szíve csak még őrültebb vágtába kezdett.

Newt borzalmasan nézett ki. Úgy dobta magát teljes testsúlyával Thomasra újra és újra, mint akinek ez lenne az életcélja. Thomas pedig mindent megtett, hogy kitérjen előle, de ekkor Newtnak sikerült elkapnia és a földhöz szegeznie.

Lucy visszaállította az eredeti képméretet és most már úgy repült tovább a füstfelhőket kerülgetve, hogy a város pusztulását igazi valójában látta. Alatta már minden lángokban állt, az utcákon folyamatos tűzharcok kíséretében nyomultak egyre beljebb Vince emberei, senkit és semmit nem kímélve. Lucy nem engedte meg, hogy ez elterelje a figyelmét: most már csakis egyetlen feladata volt.

Ahogy közelebb ért hozzájuk, annál jobban látta, mi történik odalent. Newt valahonnan szerzett egy kést és most azt próbálta beledöfni Thomas szívébe. Lucy azonnal lekapta a szemüveget és amint kész volt a mesterlövészpuska, azonnal a szeméhez emelte az irányzékot, de már alig látott valamit tisztán, olyannyira homályos volt neki minden. Szaporán pislogott, majd csapott egyet a szárnyaival és ereszkedni kezdett. Thomas és Newt egyre közelebb értek: Newt most őrült ordítások közepette suhintott össze-vissza a késsel, miközben Thomas folyamatosan hátrált.

Első lövése mellément és Newt mellett az aszfaltba csapódott, ám ez is elérte a célját, mert a fiú megtorpant és értetlenül nézett körbe. Lucy így a következő lövéssel képes volt kiverni a kést a kezéből, mire Newt felüvöltött és kapkodni kezdett maga körül. Félve attól, hogy kárt tesz magában, Lucy átváltoztatta a puskát hálóvetővé, majd mikor már szinte teljesen felettük volt, célzott és lőtt.

A háló először egy nagy gombócként zuhant lefelé, de utána szétnyílt és Newt semmit sem tehetett, mikor a nehéz kötelek rázuhantak és a földhöz szegezték őt. Lucy leszállt Thomas mögé és miközben rohant, vakító kék fénnyel eltűntette a szárnyait és a hálóvetőt, majd mindkét rudat az övére csatolta.

- Segíts! - kiáltotta, miközben a vadul kapálózó és vergődő Newtra vetette magát. A fiú szemei feketék voltak, mint a szurok, állát fekete vér csúfította el, a kidagadó erei pedig valószínűleg örökké kísérteni fogják a lányt. Ő azonban nem törődött ezzel, csak leszakította övéről a fecskendőt és igyekezett valahogy lefogni Newt fejét.

A fiú azonban mindent bevetett, hogy megpróbálja lelökni magáról a lányt, de szerencsére eddigre Thomas is kapcsolt és már mellettük térdelt, hogy lefogja Newt karjait. Lucynak így sikerült fogást találnia a fején, és mikor szabaddá tette a nyakát, beledöfte a fecskendőt és megnyomta a gombot.

Newt teste azonnal megmerevedett, amint a szérum beért a szervezetébe. A lány addig nem merte kivenni a tűt, amíg az Áldás minden cseppjét bele nem fecskendezte Newtba, de mikor ez megtörtént, Newt egyszerre ellazult és fennakadó szemeivel öntudatlanságba süllyedt.

Lucyról akkora súly szakadt le, mint még soha életében. Nem is volt ideje rettegni azon, mennyire eluralkodott már a fiún a Kitörés, annyira arra koncentrált, hogy időben ideérjen. Utolsó erejével Newt füléhez hajolt és belesúgott.

- Szeretlek, Newt.

Az előbbiekhez képest lassított felvétel módjára mászott le a fiúról és terült el mellette a földön, hogy végre kifújja magát. A bal szeme sarkából látta, hogy Thomas lerángatja a hálót Newtról, de az ő tekintete beleveszett a felette elterülő sötét fellegekbe, és a több oldalt gomolygó füstoszlopokba. Nagyokat lélegzett, hogy megpróbálja lecsillapítani őrülten dobogó szívét, de úgy tűnt, semmi sem használt. Ahogy az adrenalin lassan elmúlt, úgy ereszkedett rá az ólmos fáradtság és ő végre engedett neki.

Valahonnan egyszerre meghallotta Thomas izgatott hangját.

- Működik. Működik! Lucy, az Áldásod működik!

Működött.

Működött.

Sikerült.

Newt megmenekült.

Élni fog.

Lucy nagyot sóhajtott, miközben mosolyra húzódott a szája és a megkönnyebbüléstől egy könnycseppje is kicsordult. A fecskendő kigurult zsibbadt ujjai közül a betonra, de ő akkorra már alámerült a sötétségbe, azzal a tudattal, hogy Newt élni fog.

Nem létezett ennél édesebb pihenés.