- Ez nem semmi - vigyorgott rájuk Jorge a visszapillantóban, miközben lecsapta a vaslapokból összetákolt ablakvédőt. - Majdnem két napig húztátok.

- Ura voltam a helyzetnek - jelentette ki Lucy, de azért hihetetlenül megkönnyebbült, amiért Jorge és Brenda utánuk jöttek. Valóban úgy érezte, hogy kivédte volna a Buggyantak folyamatos ostromát, de már így is szörnyen érezte magát, amiért ennyivel végzett.

Csak ez az egy küldetés, mondta magának. Csak most utoljára és soha többé nem kell fegyvert ragadnom.

- Igen, azt láttuk - fordult hátra hozzájuk Brenda, miután eltette a pisztolyát. Fejcsóválva nézett végig rajtuk, kezében pedig azt a cetlit szorongatta, amit még Lucy írt neki két napja a sötétben. - Ezért írtad nekem ezt a kis üzenetet, igaz?

- Csak nem akartam, hogy aggódjanak miattunk - védekezett Lucy a tisztársak kérdő tekintetét látva. - Nem kértem, hogy jöjjenek utánunk.

- Ezzel szerintem azt akarja mondani, hogy kösz a segítséget - mosolygott Serpenyő Brendára, aki válaszul Lucyra kacsintott.

- Szívesen.

- Ne haragudjatok - kért bocsánatot Thomas. - Nem akartunk titeket belerángatni.

- Most már itt vagyunk, szóval ne pattogj ezen - mondta, majd visszafordult előre.

- Azért ne bízzátok el magatokat! - figyelmeztette őket Jorge, magára vállalva a józan ész hangjának szerepét. - Az ellenőrző pont volt az utolsó védelmi vonal. Ha azt lerohanták, akkor a városnak is annyi.

Lucynak még arra sem volt ideje, hogy elcsüggedjen ezen, mert Newt szinte azonnal megbökte a vállát és maga mögé mutatott. Amit látott, attól leesett az álla.

- Jorge, azonnal állj meg! - szólt, mire a férfi rögtön a fékbe taposott és az álló kerekektől alig öt méteren belül megálltak. Lucy és Newt azonnal leugrottak a platóról és bár a lány számított a kérdésekre, de úgy tűnt, mindenki rájött, min akadt meg a szeme, mert a többiek is kiszálltak, hogy jobban lássák.

Ugyanis a hegyről, amiről az út levezetett, már látni lehetett a várost és az azt körbeölelő hatalmas falat.

Rendkívül szürreális látvány volt, ahogy a több száz mérföldön elterülő romos és lepusztult város közepéből a magasba tört a legmodernebb és legtisztább város, amit a lány valaha látott. Hely híján fölfelé építkeztek, így a benti felhőkarcolók mellett a kint található romok kis gyufaszálaknak tűntek. A lehető legnagyobb kontraszt tárult a szemük elé, ami ezzel szemben tökéletesen ábrázolta a világ helyzetét: az emberiség többsége a külvároshoz hasonló nyomorban tengette mindennapjait, míg a VESZETT és az általuk kedvezményezettek minden luxushoz hozzájutottak és minden nehézségtől védve voltak. Mindezt pedig szétválasztotta az a hatalmas fal, ami küllemben az Útvesztőre emlékeztette Lucyt.

Newtnak is hasonló gondolatai lehettek, mert így szólt:

- Vicces - horkantott fel. - Két évet töltöttünk falak mögött, mire kijutottunk, erre most vissza akarunk menni.

- Igen, marha vicces - ironizált Serpenyő és Lucy egyet kellett értsen vele. A háta közepére se kívánta az érzést, hogy megint fogoly legyen egy betonkalitkában, de Minho ott volt bent valahol és nincs az az isten, hogy sorsára hagyja. Mindegy, mibe kerül, de ki fogja hozni onnan.

- Hogy jutunk be? - kérdezte Thomas és Jorgéra pillantott.

- Rám ne nézz, hermano - vette le a kesztyűjét a férfi, ami lassan már nem meglepő módon tökéletesen illett a szereléséhez. Jorge még ilyen körülmények között is megőrizte eleganciáját. - Ez nekem is új. Úgy tűnik, a VESZETT mindent falakkal old meg.

- Innen nem tudjuk meg a választ - szólt Brenda és az anyósülés felé vette az irányt. - Indulás!

Elkezdtek visszamászni a kocsiba, de mikor látta, hogy Thomas még mindig a várost bámulta, Lucy inkább őmellé sétált.

- Minho ott van - jelentette ki halkan, végigsimítva testvére karján. - Tudom, hogy ott van. Ahogy azt is, hogy mindenképp kihozzuk.

- De nem csak ő vár minket - szólt Newt, csatlakozva hozzájuk. - Teresa is ott lesz.

Lucy Thomasra sandított, akinek ezer érzelem vonult át az arcán. Vett egy reszketeg lélegzetet, majd szó nélkül visszaszállt a kocsiba.

- Ezt most muszáj volt? - nézett Newtra szemrehányóan Lucy.

- Nem kerülheti ki folyton ezt a témát - felelte a fiú. - Előbb-utóbb szembe kell néznie vele és inkább készítse fel magát jó előre, minthogy ott szembesüljön vele.

Lucy ezzel nem tudott vitatkozni, így csak biccentett egyet és miután ők is visszamásztak a platóra, Jorge ismét gázt adott és követte az utat le a hegyről egyenesen a város szíve felé.

Az út le a hegyről nagyjából fél óráig tartott. A város szélétől azonban jelentősen lelassultak és hamarosan olyan sok ember kavargott előttük, hogy autóval szinte lehetetlenség volt tovább menni. Jorge ezért keresett egy elhagyatottnak tűnő épületet, ahol leparkoltak és miután a férfi bebiztosította, hogy nem fogják elkötni a kocsiját, elindultak gyalog.

Az állapotok siralmasak voltak, sokkal rosszabb, mint amivel Lucy új élete során találkozott. Rengeteg ember zsúfolódott össze nagyon kis helyen, és ahogy közeledtek a falhoz, úgy romlott a helyzet. Lépten-nyomon zsákokba csomagolt holttesteket dobáltak teherautókba gázmaszkos alakok, a házak között kötelekre aggatták a száradó ruhákat, miközben az emberek láthatóan olyan kevés időt akartak csak kint eltölteni, amennyit lehetett. A városnak a hegyek között saját miniklímája volt, mivel itt árnyékban még a kabát is elkellett, annyira hűvös volt az idő.

Lucy reflexszerűen húzta fel a kapucnit a fejére, mikor egy perc alatt már az ötödik ember bámulta meg a hajszíne miatt. Newt végig a kezét fogta, miközben kis csapatuk igyekezett utat törni az embertömegen át. Egy idő után úgy tűnt, hogy mindenki egy irányba halad, méghozzá a fal felé, így könnyebb volt a haladás.

- Igazi pokollá vált ez a hely - hallotta ki Jorge hangját a nagy zsivalyban.

- A legfontosabb, hogy maradjunk együtt - nézett hátra Thomas, ellenőrizve, hogy mindenki megvan-e még. Lucy és Newt maradtak utolsóként, előttük Serpenyő és Brenda lépkedett; a lányt szintén feszélyezhette a tömeg, mert ő is felhúzta a kabátja kapucniját.

Ekkor hátulról üdvrivalgás hangja hallatszott, mire mindannyian megtorpantak és hátrafordultak. A távolban egy kocsi közeledett feléjük, amin fegyveresek ültek, a legtöbben gázmaszkban, de egyikük egy megafonba beszélt, és lassan már azt is értették, mit:

- Mi vagyunk a nép hangja! - szónokolt egy férfi. - Ők falak mögé rejtőztek, és azt hiszik, megtarthatják maguknak az ellenszert! Közben figyelik, hogy az egész világ örökre elsorvad! De tudjátok, mi többen vagyunk, mint ők a falon belül! Én azt mondom, hogy induljunk és vegyük vissza, ami a miénk! Legyen miénk a győzelem!

Elhátráltak az útból, hogy a kocsi - mint kiderült, kocsisor - elhaladhasson előttük. Az emberek körülöttük ujjongtak és éljeneztek, éltették a fegyvereseket, akik valószínűleg a helyi ellenállást képviselhették. Lucy szemei összeszűkültek, ahogy az egyik katona nagyon sokáig bámulta őt és a tisztársakat, de erről gyorsan elvonta a figyelmét egy zümmögő hang, ami valamiért nagyon ismerős volt...

Felkapta a fejét és rémülten vette észre az egyik boltíven mászkáló kis szerkezetet. Hónapok óta nem látta azt a vörös fényt, de szinte látta maga előtt, ahogy a hátán nagy betűkkel virít a VESZETT szó.

- Luce, mi baj? - kérdezte Newt, aki láthatta, ahogy elsápadt.

- Késlégy - biccentett a lány a fejével a megfelelő irányba, majd rögtön elkapta a fejét, hogy ne ismerhessék fel. - Srácok mennünk kell, most!

- Mi, mi történt? - kezdett forgolódni azonnal Thomas, de Lucy tarkón ragadta és tolni kezdte abba az irányba, amerre az autók mentek.

- Késlegyek - ismételte a lány. - A VESZETT figyeli a tömeget, szóval próbáljunk elvegyülni. Remélhetőleg nem kaptak jó képet az arcunkról.

- Mi az a késlégy? - kérdezte Brenda Lucy másik oldalán.

- Mi így neveztük azokat a lényeket, amikkel a VESZETT figyelt minket az Útvesztőben - magyarázta Newt. - Egyfajta drón, ha így jobban megérted, de úgy csinálták meg, hogy hasonlítson a rovarokra és így jobban beolvadjon a Tisztás környezetébe.

- Úgy látszik, nem bírják ki, hogy ne tudjanak mindenről - morogta Serpenyő, szeme sarkából követve az egyre gyülekező késlegyeket. - A bökött életbe, de nem hiányoztatok!

Brenda kicsit furcsán nézte a tisztársak reakcióját, de nem szólt semmit. Nyilván nem tudhatta milyen az, mikor figyelik minden lépésedet és így soha semmivel sem lepheted meg őket. Lucy maga jobban félt attól, hogy a kameraképekről felismerték őket és így készülni fognak az érkezésükre.

A csapat mindenesetre követte a tömeget a fal felé, ahol spontán tüntetés alakult ki. Az emberek az „Engedj be! Engedj be!" mondatot skandálták, néhányan szemétből fabrikált és feliratozott táblákat mutogattak a késlegyek felé, mások egy hosszú szövetet feszítettek ki és azt emelték a magasba. Átvágtak egy mellékutcán és hamarosan elérték azt a helyet, ami a bejáratnak tűnt és ahol a legnagyobb tömeg gyűlt össze.

A fal, ami messziről nézve úgy ölelte körbe a VESZETT irányította területet, mint egy kígyó, itt a saját farkába harapott. Legalábbis ez a hasonlat jutott eszébe Lucynak, mikor meglátta az összefüggő és közelről valóban hatalmas betonfal egyetlen gyengepontját: a bejáratot. Az emberek feje fölött elnézve látható volt egy, a falakhoz képest apró fémkapu, ami mögött ott ígérkezett a megváltás az itteni emberek számára: elképesztően magas felhőkarcolók, amik mellett még az Útvesztő is eltörpült volna. Lucy nem tudta elhinni, hogy ember építhet ilyen hatalmas épületet.

Sajnos nem csodálhatta sokáig, mert Thomas folyamatosan furakodott előre, hogy közelebb kerülhessen a kapuhoz. Lucy nem igazán tudta, mit várt a fiú, mert hogy nem fogják engedni, hogy csak úgy besétáljon, az biztos volt. Jorge mondott neki valamit, de a nagy hangzavarban nem értette mit; azt viszont látta, hogy Thomas megrázta a fejét és csak ment előre tovább.

- Mégis milyen plottyba kevertük magunkat? - fakadt ki mellette Serpenyő, akit kezdett feszélyezni ez a sok dühös és elkeseredett ember körülötte.

- Nem tudom, de én legszívesebben eltűnnék innen - felelte Lucy. - Ha kell, a saját kezemmel ráncigálom el Thomast, de itt nem fog elérni semmit és engem őszintén idegesít ez a rengeteg késlégy - mutatott a feje fölé, de nem volt hajlandó felnézni, hogy megnézze, mennyi is köröz felettük.

- Majd segítek - ajánlotta fel Brenda. Lucy csak bólintott, ám ekkor úgy érezte, hogy figyelik és emiatt hátrafordult: az egyik fegyveres, aki a kocsin volt úgy tűnt, őket követte.

- Oldalt - motyogta Newt. A lány követte a tekintetét és látta, hogy mellettük is egy gázmaszkos sétál velük egy tempóban, kezében egy pisztollyal.

Ekkor elérték a tömeg elejét.

Valamilyen oknál fogva kialakult egy senki földje a tüntetők és a kapu között, amit csak két sínpár szelt át egészen a kapuig: az emberek betontömbök mögé gyűltek és köveket hajigáltak előre, aminek Lucy nem sok értelmét látta, hiszen a legtöbb alig tett meg néhány métert. A távolba pillantva nem látott katonákat sehol sem; nyilván bíztak a falak és a kapu méretében és úgy gondolták, felesleges bárkit is idevezényelni, hogy megfékezzék a csőcseléket.

- Srácok - hallotta Newt hangját, aki közben megtalálta Thomas és Jorgét. - Srácok, el kell tűnnünk, nézzétek!

Lucy is hátrafordult és látta, hogy a gázmaszkos egyre türelmetlenebbül próbálja átverekedni magát a tömegen és szinte már biztos volt, hogy hozzájuk tartanak. Jorge előkapta a pisztolyát, Lucy pedig lecsatolta az egyik rúdját, ám ekkor mindent átható zaj hasított a levegőbe. Mintha fém csúszna fémen, amitől a lányt kirázta a hideg.

Az emberek elhallgattak, mindenki mozdulatlanul várta, mi fog történni. A fal tetején mozgást látott, és hamarosan hatalmas dobozok emelkedtek ki a betonból és fordultak feléjük. Ezután olyan hang jött, mintha töltenének valamit, de Lucy ekkor már visszacsatolta a rudat és rángatni kezdte Thomas és Jorge kabátját.

- Tűnés innen, most! Gyerünk!

És ekkor eldördült az első lövés.