Newt, bár egyáltalán nem volt büszke rá, haragudott Luce-ra.

Oké, valójában borzalmasan dühös volt rá, de már ennyit sem volt hajlandó beismerni.

Még csak nem is az zavarta, hogy kihallgatta a beszélgetésüket Tommyval, mivel nem azért jött fel, hogy hallgatózzon. Attól viszont felszökött a vérnyomása, hogy elintézte, hogy mindketten kimaradjanak Teresa elrablásából. Bármennyire nem akarta így érezni magát, de attól még dühös volt rá, nagyon is, amiért vissza akarja tartani, ki akarja vonni mindenből, csak mert megtudta, hogy elkapta a Kitörést. Pontosan az történt, amit előre el akart kerülni, ami miatt nem akarta, hogy Luce rájöjjön a titkára.

Aztán meglátta az előkészített kis pikniket és azonnal elszállt minden haragja.

A lány láthatóan nagy gonddal járt el. A kis tetőt, ami a pokróc fölé magasodott, valószínűleg ő maga csinálta, de nem ez volt a nagy dolog, hanem a kis villanykörték, amik lelógtak róla. Newt nem tudta, honnan kapják az áramot, de nem is érdekelte. Luce-ra nézett, aki félénken pillantgatott rá, de biztatónak ítélhette a reakcióját, mert halványan elmosolyodott.

- Tetszik? - kérdezte.

Newt nem győzött bólogatni.

Letelepedtek és nekiláttak a konzerveknek, ami nem volt csoda, tekintve, hogy hamarosan lement a nap és közeledett a vacsoraidő. Ám miközben falatoztak, Luce belekezdett a mondandójába - ami nem más volt, mint az, hogyan élte meg ő az eseményeket kezdve onnan, hogy feljött a Dobozzal.

Newt csak ült és hallgatta. Döbbenet és kíváncsiság egyvelege uralta az érzelmeit, ahogy Luce elmesélte, mit élt át az érkezése után, mi játszódott le a fejében, miközben próbált beilleszkedni és hogyan választotta ki tudtán nélkül azt a pár embert, akikhez aztán tűzön-vízen át ragaszkodott. Elmondta, hogyan küzdötte le a traumát, amit Justin okozott neki, hogyan lépett tovább és hogy ebben mekkora szerepe is volt igazán Newtnak, amit hallva a fiút kellemes melegség járta át. Beszélt a Futár-próbáról, hogy miután kiválasztották Építőnek, akkor sem adta fel teljesen és hogyan beszélgettek erről szinte minden nap Minhóval, aki egyedüliként állt ki teljes mellszélességgel a lány mellett. Newt szégyenkezve lesütötte a szemét, de talán pont emiatt hangsúlyozta ki Luce, hogy nem neheztelt rá már akkor sem, hiszen ő csak vigyázni akart rá.

Mesélt a képességének kiderüléséről, hogyan koncentrált csak arra, hogy megmentse Gallyt és Minhót, min ment keresztül, mikor végre Futár lett és hogy mennyire izgatott volt, mikor először futhatott ki az Útvesztőbe. Szót ejtett Chuckról is, az anyai ösztönökről, amiket a kissrác ébresztett benne, és hogy mennyit segített neki a fiú gyermeki ártatlansága abban, hogy elfelejtse a helyzetet, amiben voltak. Elmondta, mennyire élvezte a táncokat a tábortűznél, hogy úgy érezte, végre megtalálta a helyét a Tisztáson, és hogy az ezután következő időszak volt a legboldogabb az életében - legalábbis addig a pontig. Az Átváltozást csak megemlítette, mivel arról már mesélt eleget, viszont arról bőven beszélt, mit élt át Tommy érkezésénél és később Teresáénál. Elmondta, mi játszódott le a fejében, mikor kint ragadtak éjszakára és hogy ő, Newt, mekkora motiválóerő volt számára, hogy ne adja fel és küzdjön a végsőkig, csakhogy még egyszer láthassa.

Newt ezen a ponton legszívesebben már leállította volna, mivel nem képzelte, hogy a szíve képes lenne elviselni ennél többet. Magához akarta ölelni a lányt, csókokkal és szép szavakkal elhalmozni, de Luce még mindig beszélt és neki nem volt szíve félbeszakítani. Meg aztán addig akarta hallgatni a gyönyörű hangját, ameddig csak lehetett.

Luce most az utolsó napokról mesélt, arról, hogyan segített neki Alby megérteni az emléktöredékei okozta hangulatváltozásait, mi játszódott le a fejében, mikor a Siratókkal küzdött és hogy mennyire frusztrálta és elkeserítette, hogy senkit sem tudott megvédeni. Ami Newtnak szinte teljesen új információ volt, az a folyamat, ami során Luce ráébredt, hogy belészeretett. Az, hogy a számára szinte csak az számított, hogy Newt túlélte, egyszerre keltett a fiúban örömet és fájdalmat; örült, hiszen ez még inkább kihangsúlyozta, mennyire fontos a lánynak, de közben fájt a szíve, hiszen most is egy halálos vírussal élt együtt, amiből képtelen kigyógyulni. Ám most csak Luce-ra tudott gondolni, a tekintetére, amivel akkor bámult rá, és alig tudta elhinni, hogy a lány azért nézett rá úgy, mert rájött, mit érzett. Ha akkor megcsókolta volna, ha akkor elmondott volna neki mindent a túlélésük örömére... De talán jobb volt, hogy nem tette meg. Nem lett volna fair az elvesztett tisztársaikhoz.

A lány ezután a Perzseltföld eseményeivel folytatta, az emlékeivel való küzdelmével, hogy mennyire nehéz volt számára, hogy vigyázzon magára és ne fogadja tárt karokkal az egész világ dühét a bűntudata miatt. Ám közben, úgy tűnt, nem csak a múltjával harcolt, hanem - Newt szeme elkerekedett és döbbenten tátotta el a száját - ellene is. Luce nem tudott a szemébe nézni, de attól még elárulta, hogy bár úgy érezte, közel sem érdemelte meg, de mégsem tudta teljesen ellökni magától: vágyott az ölelésére, a bíztató szavaira, a kedvességére, de közben végig az ismétlődött a fejében, hogy Newt túlságosan jó hozzá. A fiú érezte, hogy nagyon kevés választotta el attól, hogy Luce nyakába vesse magát, de mégis visszatartotta a kíváncsiság, hogy hallani akarta a teljes történetet, mielőtt reagál.

Miközben önmagával vívta a harcot, Luce tovább mesélt: elmondta, hogyan élte meg a fiú vallomását, hogy mi ment végbe benne az első csókjuk alkalmával (szinte ugyanaz, mint Newtnak, amitől a fiúnak ismét harcolnia kellett a késztetéssel, hogy megcsókolja őt), hogy mit érzett a Jobb Karhoz érkezésnél, a múlt titkainak kiderülésénél, Minho elrablásánál és mit gondolt arról az alkalomról, mikor önmaga ellen fordult.

- Tudom, hogy ezután alig tudtunk másra koncentrálni, mint a bujkálásra és Minho kiszabadítására - fejezte be Luce. A hangja kicsit már rekedt volt a sok beszédtől. - De mégis, ez a tíz hónap volt életem legboldogabb időszaka. Végre együtt lehettünk anélkül, hogy bárki előtt titkolózni kelljen, végre mi se titkolóztunk egymás előtt azt az egy esetet leszámítva, és... és csak úgy éltünk. Igazán éltünk. Hiába a bujkálás, a VESZETT elől való menekülés, mégis, én sokkal jobban élveztem ezt az időszakot, mint ezelőtt bármit, az Útvesztőt is beleszámítva. Nem csupán túléltem, hanem éltem: szórakoztam, jól éreztem magam, és mertem önmagam lenni. De ebből semmi sem valósulhatott volna meg nélküled.

Luce most ránézett. Zöld szeme csillogott a naplementében, és lehet attól tűnt így, de annyi izzás volt a tekintetében, hogy Newtnak melege lett.

- Mindezt azért mondtam el neked, hogy megértsd, miért fogom azt kérni tőled, amit - jelentette ki. - Newt, tudom, mit gondolsz erről. Tudtam anélkül is, hogy hallottam volna a beszélgetésedet Thomasszal. Ismerlek, jobban, mint bárki más. Ezért is értettem meg, miért akartad eltitkolni előlem a betegséged, de te meg azt értsd meg, hogy én nem fogom harc nélkül feladni. Szeretlek Newt, mindennél jobban, és tudod, hogy bármikor kész vagyok hallgatni rád, még ha nem is értek egyet veled, de most nem. Ebben az egy dologban nem. Viszont nem akarok az akaratod ellen se cselekedni, hiszen tisztellek és szeretlek, ezért mondtam el neked mindent, amiről eddig hallgattam, amit eddig nem tudtam, hogy fogalmazzak meg. Hogy ezáltal megérts. Newt, szeretném, ha engednéd, hogy megoldás után nézzek. Szeretném, ha engednéd, hogy kutassak, harcoljak, küzdjek, reméljek. Ha kell, helyetted is megteszem, ahogy eddig te tetted értem. Te mindig hittél bennem, hittél az erőmben, akkor is, mikor én egyáltalán nem voltam képes rá. Most én is ugyanezt akarom tenni.

Luce engedélyt kér tőle. Luce engedélyt kér.

Newt alig tudta felfogni, amit hallott. Luce soha nem szokott engedélyt kérni senkitől, ő mindig fejjel megy a falnak és csak utána gondolkodik el rajta, hogy lehet mégse kellett volna. De most mindent Newt szemébe mondott, minden érzéséről beszámolt és engedélyt kér, hogy valamiféle megoldást keressen...

- Tudom, mire gondolsz - mosolyodott el sejtelmesen Luce, szinte olvasva a gondolataiban. - De azért kérdezem meg, mert többé már nem nincs olyan, hogy te vagy én. Csak mi. Nem akarok a hátad mögött, az érzéseidet figyelmen kívül hagyva magánakcióba kezdeni. A döntéseim ugyanis rád is hatással vannak, ahogy tieid hatással vannak rám. Együtt vagyunk, szövetségben egymással, így mi már egy csapat vagyunk, együtt hozunk döntéseket.

Felemelte a bal kezét, megmutatva ezzel a gyűrűt, ami csillogott a lemenő nap fényében.

- Newt, én szeretnék hozzád menni. Szeretnék a feleséged lenni, szeretném látni, ahogy a gyerekeink felnőnek, és szeretnék veled együtt megöregedni. Nem akartam soha semmi mást az életben, csak békében élni. Veled. És nem vagyok hajlandó ezt feladni. Harc nélkül semmiképp. És ha... ha... - Nagyot nyelt, láthatóan a könnyeivel küszködött, és ettől Newt szeme is égni kezdett. Luce egy pillanatra félrekapta a tekintetét, de utána egyenesen a fiú szemeibe nézett: zöld írisze szinte lángolt. - Ha tényleg nem tudok semmit tenni, ha kudarcot vallok ebben is, mint szinte mindenben egész eddigi életemben, akkor gyorsan be is fejezem ezt a szenvedést és megyek utánad. Higgy nekem, sokkal szívesebben őrülnék meg veled, minthogy tovább éljek akár egy percet is nélküled.

Egy pillanatra elakadt, mint aki nem tudja, hogy is folytassa, de utána olyan határozottan mondta ki azt a két mondatot, mintha a világ legalapvetőbb igazságát fogalmazta volna meg.

- Gondolkodás nélkül megtenném. Mert én nem vagyok hajlandó egy olyan világban élni, ahol te nem létezel.

Newt előrevetődött és szorosan magához ölelte a lányt, miközben az arcán könnyek csillogtak. Úgy érezte, a szíve majd kiszakad a mellkasából, olyan erőteljesen dörömbölt, és ő nem tudott másra gondolni, csak a mérhetetlen fájdalomra, amit akaratlanul fog okozni a lánynak, akivel le akarta élni az életét. Elképzelte, ahogy feleségül veszi, ahogy megszületik az első gyerekük, aztán a második, a harmadik, ahogy felnőnek és ők is élik majd az életüket. Elképzelte önmagát őszen és öregen, Luce kezét fogva, akinek szintén fehérré vált a haja és ráncossá a keze, de ettől még ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor először meglátta; és ők ketten együtt játszanak az unokáikkal, majd a dédunokáikkal, hogy aztán együtt hajtsák örök álomra a fejüket egy hosszú és teljes élet után.

Bármit megadott volna, hogy megélhesse ezt. Tényleg bármit. De nem volt remény. Többé már nem. Megfertőződött egy vírussal, amire nem volt ellenszer. Legfeljebb néhány napja maradt hátra, de egy olyan akció, amire most készültek, jelentősen lerövidítette az idejét. Mégis az fájt neki a legjobban, hogy Luce-nak ezt végig kell néznie, és utána majd követni fogja ahelyett, hogy megvalósítaná mindazt, amit eltervezett.

Gyűlölte, hogy ő nem immunis. Gyűlölte, hogy nem az, míg Luce és a barátaik igen. Hiszen így végig kell nézniük, hogyan épül le teljesen, miközben végig ragaszkodnak majd ahhoz, ami előtte volt...

Luce megérintette a haját, kizökkentve őt a gondolatmenetéből. A lány gyengéden simogatta a hátát és a fejét, míg ő nem tudott mást tenni, csak a vállába zokogni. Neki kellett volna vigasztalnia Luce-t, nem fordítva. De talán a lány hite és küzdeni vágyása lesz végső soron az, ami megváltoztathatja a sorsát.

Newt nem hitt ebben. De arra nem vitte rá a lélek, hogy Luce-t megfossza a hitétől, amit olyan nehezen talált meg.

- Rendben - suttogta, majd eltolta magától a lányt, hogy láthassa az arcát. - Kutass. Küzdj. Tedd azt, amit jónak látsz. Bárcsak tudnék segíteni, de fogalmam sincs, mit tehetnék...

- Ígérd meg, hogy nem adod fel - kérte Luce, miközben megszorította a karjait. - Ígérd meg, hogy a végsőkig harcolsz majd a Kitörés ellen. Tudom, hogy még ha szerzünk is Áldást a VESZETT-ől - amit gyűlöl minden porcikám, de nincs választásunk -, azzal is csak pár hónapot nyerünk. De akkor is lesz pár hónapunk gondolkodni. Tervezni. Keresni a válaszokat. De nem úgy, mint a VESZETT. Tudom, hogy azon az áron nem akarnál meggyógyulni. De addig is, ígérd meg, hogy küzdesz, akkor is, ha szerinted reménytelen. Küzdj értem, kérlek. Értünk.

- Úgy lesz, Luce - suttogta Newt, mivel ezek után képtelen volt mást mondani. És bár tényleg úgy érezte, hogy nincs remény, de ennyivel tartozott Luce-nak. Ahogy ő is mondta, egy csapat voltak. Minden döntésük kihatott a másikra, így ő sem dönthetett a feladás mellett anélkül, hogy ezzel a lányt ne veszélyeztetné.

És soha semmi mást nem akart, csak őt biztonságban tudni.

- Ígérem - ismételte meg. - Ígérem, úgy lesz.

Luce szomorúan mosolygott, mint aki ismét belelátott a fejébe és pontosan tudta, mit érzett valójában, de nem szólt semmit. Csupán a kezei közé fogta az arcát, és gyengéden megcsókolta.

Newt szinte azonnal átölelte őt és igyekezett magához szorítani annyira, amennyire csak tudta. Feltérdelt, hogy közelebb tudja húzni a lányt, aki így követte a példáját és hamarosan már szinte teljesen összeforrva ölelték egymást, újabb és újabb csókokat adva a másiknak. Ám mielőtt Newtnak akár csak esélye lett volna elveszíteni a fejét (amihez amúgy is elég közel állt), Luce elhajolt és mikor követni akarta, csak mosolyogva a szája elé emelte a tenyerét.

- Valamit még szeretnék kérni, bár arra mondhatsz nemet, nem sértődöm meg - mondta, majd visszaült a lábára. Viszont Newt kezeit nem engedte el, mintha képtelen lett volna rá, és ezt a fiú kicsit sem bánta. - Láthatom?

- Micsodát? - pislogott értetlenül Newt.

- A fertőzésed - felelte a lány, ezzel megfagyasztva benne a vért. - Ha... Ha nem nagy baj. Nyilván kényelmetlenül érint az egész, de én csak... - Megrázta a fejét. - Mindegy, nem fontos, felejtsd el, hogy felhoztam...

- Hé - szakította félbe Newt lágyan, ahogy visszaült a lábaira. Nem tudott nem mosolyogni azon, mennyire aranyos volt Luce, mikor zavarban volt. - Semmi baj. Megnézheted nyugodtan.

Levette a kesztyűit, feltűrte a jobb kabátujját, így láthatóvá váltak a kiütköző fekete erek és a fertőzés mértéke. A nap időközben alábukott a horizonton, így lassan rájuk borult az éjszaka, nehezebbé téve a látást, de az apró kis villanykörték pont elég fényt adtak. A szemük azonban automatikusan alkalmazkodott a megváltozott fényviszonyokhoz, így Luce gond nélkül láthatta, amire kíváncsi volt.

Newt végig a lány arcát figyelte. Nem undorodott, nem hőkölt hátra, még csak nem is rezdült egyetlen arcizma sem. Csupán megfogta a baljával a csuklóját, míg a jobbjával megérintette a kiálló ereket, végighúzva rajtuk az ujjait. Newt egész teste beleborzongott Luce gyengéd, érzéki érintésébe.

- Nem látom sajnos, mi okozhatta - szólt végül. - Talán egy rovar megcsípett, azokból rengeteg volt az alagútban, és képesek terjeszteni a betegséget. - Nagyot sóhajtott, miközben még egyszer végigsimított a karján. - Bárcsak elvehetném. Annyira szeretném elvenni, kiűzni belőled pusztán az érintésemmel...

- Hidd el, én is bármit megadnék, hogy ennyivel meg lehessen oldani.

- Fáj?

Newt le szerette volna tagadni, csakhogy a lány ne aggódjon érte még jobban, de mikor belenézett a szemébe, képtelen volt hazudni neki.

- Egy kicsit - vonta meg a vállát. - Nem zavar, csak olyan, mintha folyton zsibbadna. Ha használom, akkor inkább fáj, de legalább nem zsibbad. Nem tudom, melyik a jobb.

Luce még egyszer végighúzta az ujjait a bőrén, amibe megint beleborzongott. Ezután azonban odahajolt és lágy csókot nyomott Newt alkarjára, amitől mintha villám csapott volna a fiúba. Ez a lány teljesen megőrjítette, viszont ezt a fajta megőrülést egy kicsit sem bánta.

Mikor Luce felegyenesedett, kedvesen mosolygott.

- Jobb már?

Newt nem tudott szólni, de még csak bólintani sem, csupán nézett ki a fejéből. Nagyon idióta fejet vághatott, mert a lány kuncogni kezdett.

- Mi van? Úgy viselkedsz, mintha még sosem kaptál volna tőlem gyógyító puszit.

- Nem... de... vagyis... - hebegett Newt össze-vissza. Az agya nem funkcionált, olyan volt, mintha lefagyasztották volna. Luce tekintete szinte lyukat égetett belé, ahogy ránézett, és a fiú érezte, hogy a lány úgy játszik vele, ahogy csak akar, ő pedig képtelen kivonni magát a bűvköréből.

Nem mintha akarta volna, csak jó lett volna magához venni az irányítást egy időre.

Miközben igyekezett valamiféle megoldással előrukkolni, hogy ne viselkedjen egy rakás szerencsétlenségként, Luce tovább kuncogott rajta.

- Olyan értetlen fejet vágsz, ne haragudj - próbálta leállítani magát, elég kevés sikerrel. - Általában alig lehet téged kizökkenteni, most meg úgy viselkedsz, mintha sosem beszéltél volna nővel...

- A te hibád - vágott vissza Newt erőtlenül. - Te teszed ezt velem. Azóta őrjítesz meg, hogy rájöttem, hogy szeretlek.

- Azok alapján, amit meséltél, már előtte is megőrjítettelek - mosolygott önelégülten Luce, de aztán a játékosság eltűnt a szeméből és csak a gyengédség maradt. Ujjaival továbbra is kis köröket rótt a fiú bőrén. - Bármit megtennék, hogy megkönnyítsem neked. Tényleg bármit.

- Semmit sem kell tenned - mosolyodott el Newt, és megemelte a jobb kezét, hogy ráfoghasson a lány csuklójára. - Itt vagy velem, tartod bennem a lelket és szeretsz. Nekem ennyi elég.

Luce szemei csillogtak a könnyektől; úgy tűnt eddig tudta elfojtani a benne dúló negatív érzelmeket, de hamar kiderült, hogy nem ez volt a helyzet. A lány gyorsan megtörölte a szemét, majd vetett még egy pillantást Newt fertőzésére és nagyot sóhajtott.

- Ha te megmutattad nekem ezt - simított végig újra a fiú alkarján -, akkor nekem is...

- Mi? - pislogott nagyokat Newt. - De te immunis vagy, nem fertőződhetsz meg...

- Nem fertőzésem van - rázta a fejét Luce. - De nekem is megvan a saját... sebem, fogalmazzunk így, amit Teresán és Brendán kívül senki sem látott még. Amolyan végső és soha nem múló emlékeztető, hogy kit is választottál magad mellé.

Newtnak ötlete nem volt, mire gondolt a lány, aki még egyszer sóhajtott, majd hátat fordított neki és levette a kabátját. Ám ezután egy kicsit habozott.

- Minden rendben? - kérdezte Newt óvatosan. - Figyelj, nem muszáj megmutatnod...

- Nem, nem ez, csak... - akadt el a szava egy pillanatra. - Ne értsd félre, jó? Csak így tudom megmutatni, mivel nem a legfeltűnőbb helyen van.

Newt már végképp nem értett semmit, de ekkor Luce hátranyúlt a pólója alá, és kicsatolta a melltartóját, amitől Newt szeme kerekre nyílt, de mielőtt bármiféle következtetést levonhatott volna, a lány lenyúlt keresztbe és felhúzta a pólóját, hogy felfedje a csupasz, sebhelyekkel tarkított hátát.

És rajta a fekete betűket, pontosan a háta közepén.

Newtban megfagyott a vér, ahogy elolvasta a szavakat. Tudta, hogy vannak bennük chipek, amiket leolvasva a VESZETT tudta azonosítani őket, hiszen így olvasták fel őket még a Jobb Karnál, és így találtak rá Tommyra is a tömegben, ahogy Gally volt olyan kedves és elmagyarázta nekik. De arról fogalma sem volt, hogy Luce-nak a bőrére is rávarrták a rohadt nevüket és a francos azonosítót, mintegy biztosítva, hogy a lány sosem felejti el, hova tartozik. Az első döbbenet elmúltával végigsöpört rajta a düh.

- Én is valahogy így reagáltam, mikor először megláttam - szólt Luce, miután hátrasandított rá. - Teresa fedezte fel a fürdőben, miután eljöttünk az Útvesztőből. Nem gondolok rá sokszor, csak néha eszembe jut, hogy soha nem leszek teljesen szabad, mindegy, milyen messzire megyek. Valahányszor meglátom a tükörben, vagy látom Brendán, mikor együtt fürdünk a tengerben, hogy nézi, mindig eszembe jut, ki voltam és mit tettem. Próbáltam leszedni valahogy, de semmi eredménye nem lett. Biztosra mentek, hogy soha ne felejtsem el, hogy csak a VESZETT egy eszköze vagyok. Hogy abban a pillanatban, hogy nem veszik többé hasznomat, félredobnak, mint a szemetet és ugyan ki akarna engem azután? Egy leselejtezett, meggyötört emberi roncsot? Ez a felirat, amit a bőrömre varrtak, csak ezt juttattja eszembe.

- Te is tudod, hogy ez nem igaz - tiltakozott Newt azonnal. Képtelen volt levenni a szemét a fekete betűkről, amik Luce bőrén virítottak; azt remélte, hogy ha elég ideig nézi, egyszer csak eltűnnek, mintha ott sem lettek volna. - Nem vagy senki tulajdona. Sem a VESZETT-é, sem senki másé. A magad ura vagy, saját akarattal, saját döntésekkel. Nem az X5-ös alany és nem az Angyal, hanem csak simán Luce....

- Tudom - sandított hátra a lány, megmutatva szomorú mosolyát. - Legalábbis dolgozom rajta, hogy tudjam. Néha még mindig ébredek úgy, hogy azt érzem, nem érdemlem meg mindazt, amim van és utálom, hogy boldog vagyok, mikor annyi ember szenvedett miattam. Máskor meg elfeledkezem minden gondomról, és csak élvezem az életet és mindent, amit a magaménak hívhatok. - Felemelte a fejét és bár Newt nem látta az arcát, de biztos volt benne, hogy a város fényeitől alig látható csillagokat kémleli. - Úgy szeretnék egyszer odafent szárnyalni anélkül, hogy eszembe jutna róla mindaz, amit elkövettem!

- El fogsz jutni odáig - jelentette ki eltökélten Newt, bár sajgott a szíve, hogy nem láthatja majd. - Tudom.

- Nélküled nem - pillantott rá megint Luce. Hangja fátyolos volt, akár egy fuvallat. - Te vagy az én szárnyam, a szívem, a lelkem. Csak addig tudok repülni, amíg mellettem vagy. Nélküled lezuhanok, üressé válok... árnyékává egykori önmagamnak.

Newt nem szólt semmit; nem is tudott volna mit mondani a torkában lévő gombóctól. Ismét lenézett a fekete betűkre, majd a saját fertőzésére és hirtelen őt is hatalmába kerítette a vágy, hogy egy érintésével leszedhesse ezeket a szavakat a lány bőréről. Nem is gondolkodott azon, mit csinál, csupán kinyújtotta a kezét és az ujjait végighúzta „Az Angyal" szón. Érezte, ahogy Luce testén végigfut a borzongás, ami újra és újra megtörtént, ahogy Newt szép lassan végigjáratta az ujjait a betűkön. A lány akadozva vette a levegőt és olyan meredten ült, mintha szoborrá dermedt volna.

Newt ezután gondolt egy merészet, és, utánozva Luce korábbi cselekedetét, előrehajolt és olyan gyengéden, amennyire képes volt, csókot nyomott a lány háta közepére, pontosan a fekete betűkre. Luce nem mozdult, de hallani lehetett, ahogy élesen beszívta a levegőt, miközben olyan erősen markolta a pólóját, hogy elfehéredtek az ujjai.

- Én akarlak, Luce - suttogta Newt, ahogy a lány füléhez hajolt. Az ujjait még mindig a hátán táncoltatta, amitől újra és újra érezte, ahogy a lányt kirázza a hideg. - Nagyon is akarlak. Fel sem tudod fogni, mennyire.

- Akkor mutasd meg - lehelte Luce, majd hátrafordult hozzá.

Míg korábban szinte lyukat égetett belé a tekintete, most mindenét lángra lobbantotta. Annyira kínozta már a türelmetlenség, hogy szinte eszét vette. Nem tudta, hogy ez a Kitörés hatása volt-e vagy sem, de nem tudott és nem is akart ezzel foglalkozni.

Csakis Luce számított.

- Mutasd meg, mennyire akarsz - kérte a lány újra. Elengedte a pólóját, amitől az visszahullt a hátára, ám Newt nem húzta vissza a kezét. Sőt, inkább alányúlt a másikkal is, hogy így húzza közel magához a lányt. Luce erre az ölébe ült és átkarolta a nyakát, majd a füléhez hajolt és szinte dorombolta a szavakat, miközben az ujjaival játszani kezdett a fiú tarkójánál lévő hajtincsekkel. - Ne fogd vissza magad, többé ne. Mindent úgy mutass meg, ahogyan érzed, és akkor talán megértem. Ne félj tőle, hogy fájdalmat okozol, tudom, hogy sosem bántanál. Bízom benned, mindenem a tied, tégy vele, amit akarsz.

Newt már majdnem szabadon engedett mindent, amit eddig visszafogott, de még egy megerősítésre szüksége volt. Biztosra akart menni, hiszen a legutolsó dolog, amit akart, az az volt, hogy félreértelmezze Luce szavait. Kihúzta az egyik kezét a lány pólója alól, hogy végigvezesse az ujjait az állkapcsa vonalán, miközben végig a szemébe nézett.

- Biztosan akarod? - suttogta. - Mondd ki.

- Igen.

Newt elvigyorodott, miközben olyan közel volt az arca a lányéhoz, hogy az ajkaik már majdnem összeértek. Az utolsó pillanatban félrehajolt és szinte érezte Luce csalódottságát, amitől valamiféle büszkeség töltötte el, hogy ő is képes volt játszani a lánnyal és ez nem csak fordítva működött. Belecsókolt a nyakába, mire Luce felszegte a fejét.

- Akkor menjünk valahová, ahol senki sem lát minket.