Miért nem tűnik már el végre? Mi értelme kitartani, küzdeni a végsőkig, ha úgyse tudja megőrizni önmagát? Miért, miért, miért...?

Ezek a kérdések ismétlődtek Newt fejében, ahogy a tető szélén ült és sütkérezett a napfényben. Lábait a mélybe lógatta és úgy meredt maga elé, de tekintete minduntalan visszatért a hatalmas falra, ami elválasztotta tőlük a várost, a VESZETT-et és Minhót... A tervre gondolt, hogy mit kellene tennie, de fogalma sem volt, képes lesz-e rá. Nem az elhatározása volt itt a kérdés, hiszen bármeddig elment volna, hogy megmentse a barátját, de a teste felett már így sem volt mindig uralma, már így is átvette néha az irányítást az indulatai, minden, amit korábban kontrollálni tudott, most kicsúszott a kezei közül...

Sírni akart, tombolni, ordítani, de mintha már ahhoz is túl fáradt lett volna. Egyszerűen üresnek érezte magát, mint akkor az Útvesztőben. Ott is küzdött nap mint nap, de semmi értelme nem volt, semmi sem vitt sehova, céltalanul rohangált azokon a folyosókon, mint a mérgezett egér és minden egyes eltelt órával egyre üresebbé vált, míg végül úgy érezte, hogy nem bírja tovább.

Hónapok óta nem gondolt vissza arra a napra, de most valahogy folyton ide tért vissza.

Miért csak a legsötétebb időszakai jutnak eszébe? Vajon a Kitörés azt is tudja befolyásolni, mely emlékek maradjanak meg? Nem, ez nem hangzott túl valószínűnek. Tessék, már tévképzetei is vannak. Vajon meddig tart, míg valakit az ellenségének néz, és nekiesik, pont úgy, mint...

Newt sóhajtott és a remegő ujjaival végigszántott a haján. Nem akarta ő elveszíteni a fejét, de sosem tudta megérteni, miért törődik Tommy még mindig Tereséval azok után, amit tett, sőt, emiatt az egész küldetést képes lenne veszélybe sodorni... Ami azt illeti, pontosan tudta, miért vesztette el a fejét, de mégis azt kívánta, bár ne tette volna. Hiába látta maga előtt Alex eltökélt arcát és Keisha elkeseredett, elszánt tekintetét, ettől még nem kellett volna majdnem összevernie Tommyt.

Pedig akarta. Te jó ég, mennyire akarta, csakhogy kirángassa végre abból a tévhitből, hogy Teresa meggondolja magát, ha eleget beszél neki.

Elárulta őket. Miatta voltak itt egyáltalán. Ki tudja, ha nem teszi, talán ő sem betegszik meg és nem kellene azon filozofálnia, mit kezdjen élete utolsó néhány napjával.

Tudta, hogy a mostani műsora után nem fogja tudni sokáig titkolni, hogy valami van vele. Muszáj lesz hamarosan színt vallania, de nem akarta, hogy féltésből kihagyják innentől kezdve mindenből. Nem akart tétlenül ülni és várni, hogy lassan elragadja az őrület. Ameddig csak képes volt megőrizni józan esze utolsó foszlányát, ott akart lenni és segíteni, ahol csak tudott. Megígérte Alexnek, Keishának és Dantének, hogy kiszabadítja a szeretteiket.

És megígérte Luce-nak, hogy segít neki visszaintegrálni Gallyt a csapatukba.

Igen, eddig tartott harmatgyenge elhatározása, hogy nem gondol a lányra. Nem akarta elképzelni az arcát, ahogy rájön, mi is történik Newttal és ahogy rájön, mit is jelent ez. Nem akart arra a sok ígéretre gondolni, amit neki tett, de képtelen lesz betartani őket.

De legfőképpen nem akarta őt itthagyni, hogy egyedül folytassa a harcot saját démonjaival.

Maradni akart. De mégsem tudott.

Lépéseket hallott maga mögül és imádkozott, hogy ne Luce jöjjön, mert ott helyben porrá hullt volna és zokogva vallott volna be neki mindent. Rettegve sandított maga mögé a válla fölött és egy mázsás súly esett le róla, mikor látta, hogy Tommy az. Ám a súly rögtön azután vissza is került, mikor eszébe jutott a kis jelenet, amit rendezett és a félelem, ami csak úgy sütött a fiú szeméből.

Tommy nem szólt semmit, csak megállt néhány lépésnyire és kissé bizalmatlanul méregette, mintha azt várta volna, mikor szakad el nála ismét a cérna. Newt szíve a gyomrába zuhant attól a nézéstől és tudta, hogy sürgősen ki kell javítania, ha nem akarja, hogy a repedés egy töréssé váljon kettejük között.

- Ne haragudj - kért bocsánatot halkan. - Az előbbiért. Ne haragudj.

- Ugyan - próbálta lazán venni Tommy a dolgot. - Igazad volt, megérdemeltem. Bár kicsit megleptél, de semmi olyat nem mondtál, ami ne lett volna igaz.

- Ne bagatellizáld el, Tommy - csattant fel Newt, de észbe kapott és gyorsan lehűtötte magát. Már kezdett elege lenni a hangulatváltozásaiból. - Semmi szükség nem volt rá, hogy így kiakadjak rád.

Sóhajtott egyet, miközben az örök kérdésen vitatkozott. Végül úgy döntött, hogy ha már így alakult, legalább Tommyt beavatja és így lesz segítsége abban, hogy a többieknek elmondja és ha végül nem is teszi meg, de legalább a fiún keresztül elintézhet mindent, mielőtt még nem túl késő.

- Azt hiszem, már nem tudom tovább titkolni - húzta fel a kabátja ujját, felfedve a bőrét és a fekete ereket, amik kezdték egyre jobban behálózni a karját. A szeme sarkából látta, hogy Tommy közelebb sétált és leguggolt, hogy jobban lássa, de nem mert az arcára nézni, hogy lássa a reakcióját. Tekintetét szigorúan a fertőzésére szegezte, ami lassan már a könyökéig ért és már majdnem eltűnt a kesztyűje alatt.

Tommy nem hőkölt hátra, nem akadt el a lélegzete, sőt. Olyan volt, mintha teljesen hidegen hagyná az, amit lát, de mikor megszólalt, nem volt hangosabb suttogásnál és nyilvánvaló igyekezete, hogy megőrizze a nyugalmát, csak rontott az egészen.

- Miért nem szóltál? - kérdezte. Nem volt számonkérő, sem követelőző. Leginkább csak fájdalmat lehetett kihallani.

- Azt gondoltam, hogy már mindegy - pillantott rá Newt, és döbbenten látta, mennyire összeszedett maradt. Talán lélekben már el is kezdte felkészíteni magát arra, hogy támasza legyen valaki másnak, akinek nagy szüksége lesz rá. - És nem tudtam, hogyan is mondhatnám el.

Nem gondolkodott, csak masszírozta a csuklóját a bal hüvelykujjával, ahol a kesztyű a bőréhez ért és kifejezetten irritálta.

- De az biztos, hogy a VESZETT jó okkal zárt be az Útvesztőbe - merengett hangosan. - Gondolom, látni akarták, miben különböznek az immunisok, mint te az olyanoktól, mint én.

- Segíthetünk rajtad, Newt - próbált lelket önteni belé Tommy, ami rosszabb volt, mintha látványosan kiborult volna. Abba a hamis reménybe kapaszkodott, amibe a VESZETT is. - Ugye tudod?

Segíteni? szólt volna vissza legszívesebben Newt. Ugyan mivel? Erre nincs gyógymód, soha nem is volt.

Ám nem akarta lehangolni a fiút. Tudta, hogy úgysem lenne képes meggyőzni. Ám valami másról még megteheti, csak máshonnan kell megközelítenie, mint eddig.

Mélyen sóhajtott és kezeit a lábán pihentetve nézett végig a lepusztult városon. Néhány hosszú másodperc után már tudta is, mit kell mondania, hogy átmenjen az üzenete.

- Meséltem neked valaha, hogyan is tört el a lábam? - tette fel a kérdést, amire tudta a választ. Észre sem vette, hogy morzsolni kezdte az ujjait beszéd közben, csak az járt a fejében, hogy megértesse Tommyval, miért szeretné azt tenni, amit. Még ha továbbra is rengeteg kérdőjel volt a fejében, ebben az egyben biztos volt.

Meg fogja menteni Minhót. Meg Helent. És Jackie-t. Bármibe is kerüljön.

- Azt mondtad, akkor történt, mikor Futár voltál - felelte Tommy. - Siratók elől menekültél, nem?

- Nem - horkant fel Newt, szája örömtelen mosolyra húzódva. - Mindenki így tudta, de nem.

Szünetet tartott, majd belekezdett.

- Az igaz, hogy akkor történt, mikor Futár voltam - sóhajtott ismét. - Majdnem két éve már. Az egyik legrosszabb időszak volt a Tisztáson, a legrosszabb az első napok óta. A legtöbben megkérdőjelezték, mit is csinálunk tulajdonképpen, hogy van-e bármi értelme. Nick, az akkor vezetőnk is így veszett oda, hogy engedett a kételyeknek és így kerültünk Albyval az élre, hogy próbáljuk fenntartani a rendet.

- Persze a legtöbb meló rá várt, mert ő volt ott napi huszonnégy órában a Tisztáson, de én meg az Útvesztőt ismertem és sokan tőlem várták a biztató szavakat, hogy haladunk valamerre, hogy van kiút. De én nem tudtam semmit mondani. És csak néztem, ahogy a barátaim szép lassan sorvadtak el és hamarosan én is kezdtem követni őket.

- Nem tudtam, hol vagyok, miért vagyok ott, és hogy ki vagyok. A szokásos szöveg, tudod, mindenki ezzel szenvedett. De még az emlékeim nélkül is éreztem, hogy valami hiányzik. Üresnek éreztem magam, úgy éreztem, hogy valami olyat vettek el, aminek a hiányába apránként belepusztultam. Ehhez jött még az is, hogy körülöttem annyian kételkedtek, hogy az egész értelmetlennek tűnt és ez csak növelte bennem az ürességet.

- Végül egy nap hamar keltem és kiszaladtam az Útvesztőbe. - Hiába próbálta megállni, megremegett a hangja, ahogy újraélte azt, amit akkor. Felnézett az égre, mert nem akarta ismét azt a hívogató mélységet látni, amibe a lábai lógtak. - Jó messze a Tisztástól felmásztam a falakra... Olyan magasra, amilyenre csak tudtam és... és leugrottam.

A szeme sarkából látni vélte, hogy Tommy keze megindul felé, de talán csak képzelődte. Arcán mindenesetre csak melankóliát látott és megértést.

- Persze fennakadtam a borostyánban - igyekezett oldani a hangulatot Newt és még egy kis mosolyféle is felkúszott az arcára. - Három helyen törtem el a lábam, mint egy igazi bökött. Aztán földet értem, olyan erősen, hogy elvesztettem az eszméletem. Utoljára még azt gondoltam, hogy itt a vége.

- De aztán Minho rám talált. Nem tudom, hogy. Megtalált, majd visszarohant, szólt Albynak, eljöttek értem és visszacipeltek a Tisztásra, pont kapuzárás előtt. Rendbe hoztak, amennyire tudtak és... és senkinek sem mondtuk el, mi történt valójában.

- Ezt látta Lucy? - kérdezte most Tommy, de valahogy úgy, mint aki már tudja a választ a kérdésre. - Ez volt az, ami miatt úgy döntött, hogy elárulja a VESZETT-et?

- Igen - bólintott Newt. - Ott akkor elmondta, hogy követni akart engem, de te megakadályoztad.

- Ja... - rágta a szája szélét a fiú, ádámcsutkája csak úgy liftezett, ahogy folyamatosan nyelte vissza a könnyeit. - Stimmel.

Hát ő is visszaemlékezett. Még valaki, akinek fájdalmat okozott az ostobaságával. De így talán könnyebben megérti, amit mondani akar.

- Most már tudod, miért olyan fontos ez az egész - nézett rá Newt. Szemében hideg eltökéltség tükröződött. - Minho mentett meg. Adott nekem egy második esélyt és örökké hálás leszek neki ezért. Ha ő nincs, sosem láthatom újra Luce-t és sosem jövök rá, hogy mi, vagyis inkább ki hiányzott addig.

- Hiányzott neked? - kerekedett el Tommy szeme. - Még úgy is, hogy nem emlékeztél semmire?

Newt csak bólintani tudott.

- A testem emlékezett vissza. Mintha a vérembe lett volna kódolva. Nélküle minden olyan szürkének tűnt, de mikor megjelent, hirtelen kiszínesedett a világ. Hirtelen sokkal reménytelibbnek tűnt minden. Már azelőtt is így éreztem, hogy beleszerettem. Vagyis újra beleszerettem.

- Ezért kérlek arra, Tommy - acélosodott meg a tekintete -, hogy legyél mellette. Ne hagyd, hogy feladja, semmiképp se hagyd. Ha kell, tartsd vissza erőszakkal, de ne hagyd, hogy kövessen. Ismerem őt és tudom, hogy az esélyét se akarja majd megadni, hogy nélkülem éljen - én ugyanezt tenném a helyében -, de mégis, kérlek, add meg neki az esélyt. Minho is megadta nekem, mikor a legkevésbé sem akartam és végül nem is sülhetett volna el jobban. Szeretném, ha legalább megpróbálná.

- Megígérem - bólintott Tommy. - De miért nem vele beszéled ezt meg?

- Nem hallgatna végig - sütötte le a szemét Newt. - És ha mégis, tudom, hogy megígérné, ahogy én is megígérném fordított helyzetben, de az első adandó alkalommal megszegnénk ezt az ígéretet. Bármelyikünkről is legyen szó. Ezért kérlek téged, mert tudom, hogy mindent meg fogsz tenni, hogy életben tartsd.

- És még valamit szeretnék kérni - sóhajtott, ahogy visszahúzta a kabátot a karján. - Ne aggódj miattam. Mindegy, mennyire lesz plottyos a helyzet, ne velem törődj. Most csak Minho számít. Ő és a gyerekek. Szükségük van ránk. Ha bármilyen minimális esély is van arra, hogy megmentsük őket, hogy kihozzuk őket onnan, akkor lépnünk kell. Nem számít, milyen áron.

Kérlek, értsd meg, kérlelte a fiú némán. Értsd meg és értesd meg a többiekkel, ha én már nem leszek képes rá.

Tommy ismét bólintott és úgy tűnt, tényleg komolyan beszél. Ám Newt látta rajta, hogy arról sem tett le teljesen, hogy segítsen neki valahogy kordában tartani a Kitörést. És ez a gondolat valamiért mintha könnyített volna a lelkén.

Többé már nem volt egyedül. Luce élete sem forgott veszélyben és ő is részt vehetett Minho kiszabadításában.

Nem is vágyott ennél többre élete utolsó napjaiban.