Úgy visszhangzott a fejében, mintha valaki szándékosan állította volna ismétlőre. A kép is bevillant újra és újra, örökké beleégve a retinájába, esélyt sem hagyva arra, hogy elfelejtse. Az agya rövidzárlatot kapott, a teste minden valamire való része szolgálaton kívülre helyezte magát, így Lucy csak állt, hátát a hűvös falnak vetve, amíg össze nem csuklott, akár egy rongybaba, aminek elvágták a zsinórjait.

Nem tudott gondolkodni a tompa, szédítő zúgástól, ami a fülében zengett. Észre se vette, hogy levegőt is alig kap, mintha valaki jó erősen mellbe rúgta volna, és a tüdeje ettől képtelen lett volna tovább ellátni a feladatát. A világ elsötétült körülötte és csakis egy mondat villódzott a szeme előtt azzal a neonkék fénnyel, amit bent a városban látott, mintha a VESZETT így akarta volna kigúnyolni, csúfot űzni belőle, amiért azt hitte, győzhet.

Mert nem győzhet. Soha nem is győzhetett.

Newt nem volt immunis.

Áltatta magát, azt hitte, ha végre legyőzik őket és megszabadulnak tőlük, zavartalanul leélhetik az életüket békében. Hogy a vírus őket nem érinti, hogy nekik nem kell félniük semmitől. Ám Lucy most már értette, miért tartott ki olyan sokáig a VESZETT mellett. Mindent megmagyarázott az a négy szó: miért csinálta tovább, miért alkudozott ahelyett, hogy megszökött volna velük, miért nem vállalta addig a kinti világ viszontagságait, ha egyszer ők mind immunisok voltak és nem kellett tartaniuk a betegségtől.

De tartaniuk kellett volna. Jobban, mint eddig bármikor tették. És már túl késő volt.

Newt nem volt immunis.

De hát vigyáztak! Nem kerültek kapcsolatba egy Buggyanttal sem és a Jobb Karnál mindig tesztelték magukat és ott még semmi baja sem volt! Lehet a városban... igen, itt a városban bárkitől elkaphatta, egymás hegyén-hátán élnek az emberek és semmiféle módon nem védekeznek, hiszen itt a többség már eleve beteg. Miért nem figyeltek erre? Miért voltak ennyire elbizakodottak?

- Azt mondták, immunisak vagyunk - mondta még a Perzseltföldön Minho Winston halála után.

- De gondolom, nem mind - jött a lemondó válasz Teresától.

Miért nem foglalkoztak ezzel jobban? Mi jogon gondolták, hogy Winston volt az egyetlen, aki nem volt immunis? Miért hittek a VESZETT-nek, miért nem néztek utána?

Newt nem volt immunis.

A jövő, amit eddig oly biztosnak vélt, most hirtelen eltűnt. Olyan stabil volt, mint egy kártyavár - elég volt egy elemet eltávolítani, és minden összedőlt. Legalábbis Lucy számára. Nem tudta elképzelni az életét Newt nélkül: ő volt a kőszikla, a biztos pont, az a valaki, aki mindig ott lesz mellette, aki mindig eszébe juttatja, hogy a jóságot és a kedvességet nem ölte ki teljesen a Kitörés a világból.

Newt nem volt immunis.

Hogy hihetne egy szebb jövőben, ha pont azt veszíti el, akitől magát a hitet kapta?

Nem, szólalt meg egy kis hang a fejében. Aprócska láng gyúlt a lelkében, ami hamarosan hatalmassá duzzadt, és mint egy futótűz, úgy terjedt szét a testében, eloszlatva a bénító sötétséget és elrángatva őt a szakadék széléről. Az elhatározás, ami most teret követelt magának, elsöprő erővel költözött be az elméjébe és Lucy hideg, számító elégedettséggel fogadta.

Mert nem fogja feladni. Nem adja fel harc nélkül.

Nem fogja tétlenül nézni, ahogy a Kitörés elveszi tőle a jövőt.

Hirtelen ismét eljutott hozzá a külvilág zaja. A fal tövében ült, haja az arcára tapadt a hideg verítéktől, Newt és Thomas pedig még mindig beszélgettek. Azok alapján, amit ki tudott venni, Newt épp azokról az időkről beszélt neki, amik során ő is majdnem odaveszett és Lucynak esze ágába sem volt még egyszer végighallgatni. Feltápászkodott, de szinte rögtön megtántorodott, hiszen a korábbi bénultság helyett gondolatai most fénysebességgel száguldottak. Alig néhány perc volt az út vissza a többiekhez, de ez bőven elég volt arra, hogy ebben a felfokozott állapotban is előálljon egy tervvel - többel is, ami azt illette.

Nem fogja feladni. Küzdeni fog, amíg akár egy minimális esély is van arra, hogy megmentheti őt.

Elég volt egy pillantást vetni rájuk és tudta, hogy látják rajta, hogy valami drasztikusan megváltozott. Gally összeráncolta a szemöldökét, Brenda idegesen dobolt az asztalon, Serpenyő az érkezésére felpattant, Jorge pedig kihúzta magát. Mindannyiuk tekintetében ugyanaz a kérdés ismétlődött.

- Beszélgetnek - felelte Lucy ijesztően szenvtelen hangon. - Hamarosan jönnek, de addig gyorsan valamit le kell tisztáznunk.

- Mi történt? - tette fel a kérdést Jorge. - Fehér vagy, mint a fal.

Lucy az asztalra támaszkodott és lehajtotta a fejét. Idegesen nyelt egyet, mivel a torkában lévő gombóctól alig tudott beszélni és a szíve is még mindig olyan hevesen vert, mintha minimum egy maratont futott volna éppen. Teste még mindig a sokk hatása alatt állt, de legalább az elméjével el tudott vonatkoztatni tőle.

- Newt nem véletlenül ilyen... labilis mostanában - kezdte, továbbra is tárgyilagos hangszínt megütve. Néhány másodpercig gondolkozott, hogyan vezesse fel, de aztán belátta, hogy ezt sehogy nem lehet felvezetni. - Megfertőzödött. Elkapta a Kitörést.

A reakció nagyjából az volt, amire számított.

- Mi? - pattant fel Brenda elkerekedett szemekkel.

- De hogyan? Mikor? - értetlenkedett Jorge és még ő is ijedten és zavarodottnak tűnt.

- Lehetetlen! - kiabálta Serpenyő. - Hiszen mi mind immunisak vagyunk! Megmondták azok a bököttek is!

- Ott volt Winston - emlékeztette Lucy, miközben felnézett. - Nyilván csináltak egy kontrollcsoportot is minden Útvesztőben, hogy jobb összehasonlítási alapuk legyen.

Ekkor Gallyre nézett, aki nem csinált semmit azon kívül, hogy lehunyta a szemét és leszegte a fejét. Lucynak egy pillanatig kellett elgondolkodnia, hogy rájöjjön viselkedése okára.

- Te tudtad, igaz? - szegezte neki a kérdést halkan. Remélte, hogy nincs semmi vádló a hangjában, ugyanis nem akarta erre pazarolni az idejét.

- Azt tudtam, hogy nem immunis - magyarázta Gally szokatlanul törékeny hangon. - Sosem volt az. És jól mondtad, pontosan ezért hozták el. Nem sokan voltak, akik nem immunisok, alig néhányan, de Winston és Newt közöttük volt. - Elcsuklott a hangja és fájdalommal az arcán nézett Lucyra. - Annyira sajnálom, Lucy...

- Nem - dörrent a lány hangja. - Nem játszuk ezt el.

- De hát mit tehetnénk? - tárta szét a karját Serpenyő, és tanácstalanságában már majdnem sírt. - Még ha kap is az Áldásból, azzal is csak néhány hónapot nyer!

- Az pont elég - jelentette ki Lucy. - Annyi idő alatt az orvosok a Jobb Karnál megfejtik és megértik a VESZETT feljegyzéseit és ki tudják majd választani az enzimet a vérünkből mindig, mikor szükség van rá.

Mindenki úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb őrültségét mondta volna.

- Mi a fenéről beszélsz? - követelőzött Brenda.

- Mikor betörünk, hogy kiszabadítsuk a gyerekeket, nem csak őket hozzuk majd el - magyarázta Lucy és nagyon próbált ügyelni rá, hogy ne hadarjon, mert úgy csak el kellett volna ismételnie mindent és nem volt sok idejük, amíg a fiúk vissza nem jönnek. - Lawrence amúgy is kérte, hogy hozzunk neki Áldást, de félreteszünk majd belőle Newtnak is. Aztán letöltjük az adatbázisukból az összes ránk vonatkozó anyagot, valamint azt, hogyan kell kiválasztani az enzimet a vérünkből, amit aztán beadhatunk másoknak.

- És mit akarsz ezzel elérni? - heveskedett Brenda. - Egész életében adni akarod neki azt a szart? Mindig megcsapoltatod magad, ha elkezd visszaesni?

- Igen! - jött ki a sodrából Lucy és villámló szemekkel nézett a lányra. - Hadd emlékeztesselek rá, hogy neked is kell majd belőle előbb-utóbb! Ha már ott vagyunk, elhozhatunk minden feljegyzést és így soha nem kell majd függenünk tőlük! Annyi Áldást készítünk, amennyit akarunk, és nem kell hozzá gyerekeket kínoznunk, mert mindenki, aki megjárta az Útvesztőt, segíthet!

- Ez eddig oké - szólt közbe Gally, mielőtt elfajulhatott volna a helyzet. - De hogy akarsz bejutni az adatbázisba? Mi már régóta próbáljuk áttörni innen kintről tűzfalat, de még a biztonsági rendszerhez se tudtunk hozzáférni, ezeket az infókat meg még annál is nagyobb védelem övezi. Alapból be kell lépnünk a rendszerbe, hogy ki tudjuk iktatni a kamerákat, de kintről nem hiszem, hogy...

- Majd kikérdezzük Teresát - söpörte félre az érvet Lucy. - A lényeg, hogy bármi áron, de megszerezzük az anyagot.

- És mi lesz Newttal? - kérdezte Serpenyő. - Ismered őt, nem fog csak úgy kispadra ülni, még ilyen állapotban sem.

Igen, ez volt kétségtelenül a legnehezebb rész. Newt hozzáállása. Lucy nem tudta hibáztatni, a fiú helyében ugyanígy viselkedett volna, de attól még muszáj volt leülni beszélni vele. Nem parancsolhattak rá, hogy ne vegyen részt az akcióban, de talán meg tudják értetni vele, hogy mennyire óvatosnak kell lennie...

Vagyis neki. Ez a feladat Lucyra várt, hiszen ő tudta a legnagyobb hatást gyakorolni rá.

- Majd én megbeszélem vele - szólt. - Most, amíg ti elmentek elrabolni Teresát.

- Mi? - pislogott Gally. - Most te akarod kihagyni? Nem elég Thomas...

- Tudok valakit a helyemre, ha nagyon muszáj - szakította félbe türelmetlenül Lucy. - De te is tudod, hogy nincs szükség ehhez mindenkire. Te, Thomas és Serpenyő bőven elegek lennétek. Talán még Jorge, ha Teresa nagyon akadékoskodna. Nem veszítetünk semmit, ha Newt és én kimaradunk ebből. Valamikor mindenképp át kell rágnunk ezt és jobb lenne akkor, mert így nem veszítünk annyi időt és most abból van a legkevesebb. Legkésőbb holnap este muszáj lépnünk, mielőtt Newt állapota rosszabbodna.

Ezzel senki sem tudott vitatkozni, pedig Gally nagyon szeretett volna, de be kellett látnia, hogy a lánynak igaza volt. Lucy elégedetten nézett végig rajtuk.

- Remek - jelentette ki. Hangja csöpögött a szarkazmustól. - Örülök, hogy ezt túltárgyaltuk.

- Mit tárgyaltatok túl? - kérdezte Thomas és hamarosan ő és Newt kiléptek a napfénybe. Lucy vetett a többiekre egy pillantást és majdnem felhorkant, mikor látta, hogy mindenki kerüli Newt tekintetét.

- Mi az? - kérdezte Newt, ide-oda kapkodva a fejét. - Ha az előbbi miatt, akkor sajnálom, nem fog többet előfordulni...

- Nem - vágott a szavába gyorsan Lucy -, nem arról van szó. Csak eszembe jutott néhány dolog és azt beszéltük meg. Remélem, veletek minden rendben...

- Persze - legyintett Thomas. - Newt beszélt egy kis értelmet a fejembe. Sajnálom, hogy ennyit problémáztam rajta. - Még mindig képtelen volt kiejteni Teresa nevét. - Benne vagyok, csináljuk.

Mivel tudták, hogy Teresa a napja jó részét a VESZETT tornyában tölti, így csak este mozdulhattak, mikor hazafelé indult. Gallynek természetesen megvolt a címe (hetek óta figyelték, szóval nem csoda), így tudta, milyen útvonalon jár és innen már könnyű volt megtalálni az ideális helyszínt. Bár végig úgy beszéltek, mintha mindannyian mennének, Lucy igyekezett úgy javasolni a pozíciókat, hogy magát és Newtot kvázi „felesleges" helyre osszák be és így nem fogják érezni a hiányukat - ahogy látta, a többiek vették a lapot, mert egyikőjük sem ellenkezett -, miközben a fiú sem sejtett semmit az egészből.

Mikor eljött az ebédidő, Lucy nem tartott velük, hanem visszament a szobájukba, ahonnan előkerített néhány lyukas pokrócot, amikbe becsavarta a saját és Newt táskájában lévő maradék konzervet és vizet, majd felvitte őket a tetőre, ahol a rúdból készített egy kis árnyékos helyet, rejtve a kíváncsi szemek elől és berendezkedett egy piknikre. Igyekezett minél gyorsabban végezni, hiszen a többiek úgy tudták, hogy csak mosdóba megy, de azért akarta, hogy meglegyen a hangulata és mikor végzett, elégedetten tért vissza.

Nem sokkal azelőtt, hogy elérkezett volna az indulás ideje, Lucy félrehívta Newtot, aki már a pisztolya tárát töltötte fel lövedékekkel.

- Igen? - nézett rá kíváncsian a fiú, aki, mint mindig, most is érezte az idegességét.

- Ígérd meg, hogy végighallgatsz - sóhajtotta Lucy, miközben összeszűkült a gyomra. - És hogy nem leszel nagyon dühös.

- Volna rá okom? - kérdezte játékosan Newt, ahogy felállt és átölelte Lucy derekát. - Viccet félretéve, persze, hogy végighallgatlak, Luce. Miért ne tenném?

Lucy inkább nem válaszolt, csak felfelé mutatott az ujjával.

- Akkor nem baj, ha lépcsőzünk egy kicsit? Szeretnék csendesebb helyre menni.

- Oké, már kezdek kicsit aggódni - jelentette ki a fiú, miközben követte a lányt, aki egy utolsó pillantást váltott az éppen belépő Gallyvel, mielőtt eltűnt volna a lépcsőházban. - Ugye nem valamelyik bökött elől akarsz elbújni, mert Brenda megint belerángatott valami hülyeségbe?

- Vacadék - öltött nyelvet rá Lucy, de minden egyes lépéssel fölfelé jobban összerándult a gyomra.

Az utuk csendben telt, ahogy mászták meg a lépcsőket, de a lány figyelmét nem kerülte el, hogy Newt sokkal hamarabb kezdett el lihegni és hiába próbálta leplezni, egyszer meg is kellett állniuk, hogy kifújja magát. Így, hogy Lucy tudta az okát, tízszer olyan szörnyű volt látni, hogyan befolyásolja Newt életét ez a rohadt vírus.

Mikor kiértek a napfénybe, ahol néhány órája Newt bevallotta Thomasnak a betegségét, Lucyt kirázta a hideg. Vett egy mély lélegzetet, majd szembefordult a fiúval, aki érdeklődve figyelte, de amint meglátta gondterhelt arcát, rögtön elkomorodott.

- Luce, mi a baj? - kérdezte aggódva.

- Először is azt szeretném mondani, hogy sajnálom - kerülte a tekintetét Lucy, mindenhova nézve, csak azokba a barna szemekbe nem. - Nem akartam hallgatózni, de meghallottam és már nem tudtam úgy tenni, mintha el tudnám felejteni. Aztán kicsit a hátad mögött intézkedtem, de ez lesz az utolsó, ígérem. Ne haragudj rám, kérlek, de muszáj volt, mert csak így tudtam időt szerezni arra, hogy beszélgessünk.

Örült, hogy Newt most teljesen elveszetten nézett rá, mert így legalább a bocsánatkérését megszakítás nélkül mondhatta végig.

- Már tényleg kezdesz megijeszteni - fogta meg a kezeit és Lucy azt kívánta, bárcsak érezhetné a bőre melegét ahelyett a durva kesztyű helyett. Közel sem volt olyan nyugtató hatása. - Miről van szó, Luce?

- Arról, hogy nem vagy immunis - mondta ki egy levegővel Lucy. - És hogy elkaptad a Kitörést.

Mivel pont rásütött a nap, a lány nagyon jól láthatta, hogyan szalad ki minden szín az arcából. Azonnal elengedte őt, de Lucy nem hagyta, hogy lehúzódjon tőle és vasmarokkal szorította a kezeit.

- Newt, ezt nem lehet két mondattal elintézni - mondta kétségbeesetten. - Csak ezen jár az agyam reggel óta. Nagyon szeretném, ha végighallgatnál, mert nagyon sok mindent kell mondanom és most, hogy a többiek elmentek, sokkal több időnk lesz...

- Tessék? - robbant ki Newtból az eddig visszatartott levegő és emiatt nagyon úgy hangzott, mintha hirtelen a víz alól bukkant volna fel.

- Megkértem őket, hogy hagyjanak ki minket ebből - vallotta be Lucy. - Elmondtam, hogy elkaptad a vírust és így tudják, miért kértem ezt. Teresához nem kellünk mindannyian és nem akarom jobban húzni az időt, mint muszáj, mert minden másodperc számít...

Newt csak tátogott, de a szeme mindent elárult. Annyi indulat kavargott benne, hogy képtelen volt szavakba önteni, de ez talán rosszabb volt, mintha elkezdett volna üvöltözni.

- Kérlek, hallgass végig! - kérlelte a lány és megszorította a kezeit, ám a fiú nem viszonozta és ettől végigfutott rajta a jeges rémület. - Ké-Készültem egy kis piknikkel. Úgy gondoltam, előrehozhatnánk azt a randit, amiről beszéltél idefelé jövet. Közben elmondanám, miért is csináltam mindezt, de mivel ahhoz, hogy tényleg megértsd, a legelejéről kell kezdenem, és az bele fog telni egy kis időbe. Végighallgatsz?

Newt nyelt egyet és látszott, hogy minden akaraterejére szüksége van, hogy visszafogja magát és a reakciót, ami ösztönből jönne neki. Lucy látni vélte, hogyan hatalmasodik el rajta a Kitörés okozta vadállatiasság, ami ellen józan esze minden foszlányával küzdött. Végül már szinte görcsösen morzsolta össze az ujjait és ha nagy erőfeszítések árán is, de bólintott.

- Köszönöm - sóhajtotta Lucy, nem titkolva hatalmas megkönnyebbülését. - Gyere, hoztam pokrócot és konzerveket. Nem sok, de legalább a vacsoránk meglesz, mialatt végigmondom, amit szeretnék.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Helló!

Csak egy eszmefuttatásomat szeretném itt közölni.

Úgy vettem észre, hogy az eddigi részek elég kevés vizet zavartak fel nálatok és elkezdtem gondolkodni, hogy ennek mi lehet az oka. Végül arra jutottam, hogy talán ez a minden nap futószalag-szerűen kirakni új részeket nem a legmegfelelőbb forma. Minden túl sablonos lett (én úgy érzem legalábbis) és kiveszett belőle a szív. Nekem mindig az a célom, hogy érzelmeket váltsak ki belőletek az írásaimmal, mindegy, milyeneket és egy ideje ez nem volt meg - vagy legalábbis én nem éreztem, hogy meglett volna, mivel szinte semmilyen visszajelzést nem kaptam arról, hogy jó volt-e egy rész vagy sem.

Szóval úgy döntöttem, hogy egy kicsit szüneteltetem ezt a sorozatot. Nem nagyon és legfőképpen nem örökre - csak egy kicsit leveszem róla az agyam, már ha tudom, és hátha amikor visszatérek, sokkal jobban fogok írni. Szívem szerint már ezt a részt se nagyon akartam kirakni, de úgy döntöttem, hogy ami ezután jön, az sokkal fontosabb és sokkal jobban szeretném megírni, mint ahogy tettem az eddigiekkel, így itt húzom meg a határt. Közben visszaolvasom az eddigieket, hátha rájövök, hol tudok még javítani. Nem a történeten fogok változtatni, ha változtatok, hanem a leíráson, esetleg jobban kifejtek bizonyos érzelmeket, vagy beleteszek még extra leírásokat, hogy jobban bele tudjátok élni magatokat a történetbe.

A következő két részt nagyon-nagyon szeretném jól megírni, és a végjátékot sem akarom elsietni, szóval lehet hogy amikor visszatérek ide írni, akkor sem naponta teszem ki a részeket, hanem tovább ülök majd egy fejezeten, hogy biztosan jó legyen. Szóval ha ezután frissítéseket kaptok ehhez a történethez, akkor valószínűleg én javítgatok ezt-azt, de ne menjetek messzire, mert lehet egy nap a következő részt teszem fel. Vagy hogy teljesen elkerüljük a félreértéseket, majd írok ki egy értesítést a profilomra és így tudni fogjátok, hogy folytatás van.

Addig is, remélem, nem csalódtatok bennem akkorát, hogy csak ilyen semmitmondó részeket pakoltam ki nektek. Megvizsgálom, hol tudok rajtuk javítani (ha szeretnétek adni néhány támpontot, szívesen fogadom, mert egyelőre kicsit vakon vagyok ezzel kapcsolatban), mert nagyon szeretem ezt a sorozatot és a karaktereket és szeretném a történetüket rendesen lezárni.

Köszönöm az eddigi türelmeteket. Nemsokára újra találkozunk!
Anna