Lucy el akart süllyedni szégyenében. Newt arckifejezése pontosan azt árulta el, amit mindenáron el akart kerülni, de persze megint képtelen volt bármit is titokban tartani előtte. Nem is értette, minek próbálta meg egyáltalán, úgyis ez lett volna a vége.

Jobb ötlet híján igyekezett elejét venni egy nagyon csúnya konfliktusnak.

- Fogalmam se volt róla - hadarta, miközben ő is Newt vállaira tette a kezeit, hogy itt tartsa a fiút. - Fogalmam se volt, amíg Gally most el nem mondta. Ha tudom...

- Akkor mi? - dörrent Newt hangja. - Őt választod?

- Nem! - vágta rá Lucy kétségbeesetten. Nem akarta semmi esetre sem, hogy Newt most kételkedni kezdjen magába. - Sosem tekintettem rá úgy. De talán másképp kezeltem volna az egész Átváltozás körüli helyzetet, sokkal megértőbb lettem volna és akkor talán Gally sem érezte volna úgy, hogy teljesen magára maradt és akkor talán Chuck sem...

Megrázta a fejét. Nem akart megint Chuck halálára gondolni, és muszáj volt megfogadnia saját tanácsát, hogy Newtot is ráébressze, mennyire nem célszerű a múltban élni (valami, amit maga Lucy is megtanulhatott volna végre).

- Nem azért mondta most el, mert bármit is el akar érni vele - magyarázta. - Csak ki akarta végre adni magából. Amióta átváltozott, nem volt senki, akivel beszélhetett volna és a saját gondolatai és kétségei lassan az őrületbe kergették. Nem haragudhatunk rá emiatt és tudom, hogy Chuck már egy sokkal nehezebb kérdés, de én azért sem hibáztatom. Addigra már belefáradt abba, hogy bábuként rángatták és csak ki akart szállni, de ezzel olyasvalamit tett, amit sosem fog megbocsátani magának. És utána se volt senki, aki akár csak minimális megértést tanúsított volna iránta, és mégis az első szó után ugrott és segített nekünk. A pokolba is, ugyanazzal a bűntudattal küzd, mint én és senki se volt mellette!

Észre se vette, hogy ismét előtörtek a könnyei, de nem tehetett róla. Már a gondolat, hogy egy barátja, egy sorstársa ennyi szenvedésen menjen keresztül teljesen egyedül, kiborította. Sokkal jobban át tudta érezni, mint eddig bármit és képtelen lett volna tovább félrefordítani a fejét.

Egyszer már megtette a Tisztáson. Nem fogja még egyszer.

- Nem tudom magára hagyni őt - törölgette a szemét. - Nem fair, hogy nekem minden segítséget megadtok, mikor sokkal rosszabb dolgokat követtem el, míg őt ellökitek magatoktól. Tudom, hogy viselkedett a Tisztáson, én is ott voltam, de mindez már nem számít. Már nem vagyunk bezárva, már mind magunk irányítjuk a sorsunkat és nem kell utálnunk egymást, mert a VESZETT-nek most épp úgy hozta kedve. Newt, kérlek, segíts nekem meggyőzni a többieket! Nem tudom magára hagyni Gallyt, úgy semmiképp, hogy tudom, min megy keresztül és tudom, hogy segíthetek neki...!

Torkán akadtak a szavak, ugyanis Newt ekkor elmosolyodott.

Olyan mosoly volt ez, amitől a lány lábai mintha zselévé váltak volna, egyszerűen minden tagja elgyengült. A fiú úgy nézett rá, mintha a világ legnagyobb csodáját látta volna benne, mintha ő megérdemelné, hogy ilyen pillantással illesse. Próbált valami hangot kierőszakolni magából, de csak tátogni tudott, miközben érezte, hogy a fejébe tódul a vér.

- Csodálatos vagy, ugye tudod? - suttogta neki Newt, ismét a kezei közé fogva most már lángoló arcát. - Akkora szíved van, és észre sem veszed. Látom rajtad, hogy mennyire nem fogod fel, de közben meg folyamatosan segíteni próbálsz mindenkin, ahogy mindig is tetted.

Fogalma sem volt, hogyan tudott még talpon maradni. Érezte, hogy lassan a háta nekinyomódott a falnak és ahogy Newt apránként csökkentette a köztük lévő távolságot, Lucy tekintete akaratlanul is a fiú ajkára vándorolt és a hőség most már lefelé is terjedni kezdett.

- Rendben van - bólintott Newt. - Segítek meggyőzni a többieket. Egyrészt látom, milyen fontos ez neked, de közben Gallyn is látszik, mennyire megváltozott. Azt hiszem, a régi tapasztalataim vele kapcsolatban kicsit elhomályosították az ítélőképességem.

- V-Várjunk vele a küldetés végéig - makogta Lucy esetlenül, kétségbeesetten igyekezve visszaszerezni az irányítást a teste felett. - Holnap... vagy ma? Nem tudom, elmúlt-e már éjfél, mindegy... De mikor összeülünk megbeszélni, mit láttunk odabent, Thomasnak így is elég gondja lesz, és nem hiszem, hogy ezt most le fogja tudni nyelni...

- Miért? - érdeklődött Newt, aki egy centit sem távolodott el tőle. Nem mintha Lucy akarta volna, hogy így tegyen, csak kicsit nehéz volt így koncentrálni...

- Inkább hagyom, hogy ott tud meg - hárított Lucy. - Nem hiszem, hogy nyugodt éjszakád lenne, ha most elárulnám. Elég, ha az én agyam pörög rajta.

- Luce... - jött még közelebb Newt, most már a mellkasát is nekinyomva az övének. A lány tudta, mit csinál és eszébe sem volt hagyni, hogy nyerjen.

- Nem, ne is próbálkozz - szedte össze minden akaraterejét és bezárta köztük lévő minimális távolságot. Ám míg Newt teljesen belefeledkezett a csókba, Lucy kihasználta az elgyengülését és néhány másodperc után kibújt a hóna alatt és mikor a fiú mélységes felháborodással nézett rá, csak kacsintott egyet.

- Csaló - jelentette ki a fiú, mire Lucy elnevette magát.

- Szeretek nyerni, te is tudod - tárta szét a karját. - Gyere, menjünk aludni.

- Egyszer úgyis legyőzlek - motyogta Newt a fejét csóválva, de nem tudta elfojtani a mosolyát, ahogy összekulcsolta ujjait a lányéval és így sétáltak el a számukra kijelölt szobába, amit még Jorge mutatott meg Lucynak, mielőtt Newt keresésére indult.

Másnap reggel kicsit elfeküdt tagokkal ébredt, ugyanis Newt ragaszkodott hozzá, hogy egy hálózsákon osztozzanak és bár elfértek benne ketten, de a matrac alattuk inkább deszkára hasonlított keménység szempontjából és nem éppen volt kényelmes rajta az alvás. Ezzel a problémával mindannyian szenvedtek, mert Jorge még órákkal később is masszírozta a nyakát, míg Serpenyő folyamatosan nyújtózkodott a becsípődött dereka miatt.

Megpróbált masszázst kérni Lucytól csak a vicc kedvéért, de Newt olyan lesújtó pillantást küldött rá, hogy fél óráig nem mert megszólalni. Ő is tudta, hogy nem tanácsos Newt rossz oldalára kerülni.

Miután megreggeliztek (legtöbben a Jobb Kartól hozott tartalékokból fogyasztottak titokban), összeültek egy nagyobb szobában, ahol volt középen egy hatalmas asztal, amire éppen besütött a nap és így tökéletesen lehetett látni, mi volt rajta. Gally idehozta a város térképét, a VESZETT tornyának terveit, néhány katona teljes fegyverzetét és ruháját, valamint egyéb kellékeket, amik szükségesek lehetnek a későbbiekben és szétterítette őket, hogy mindenki jól lássa.

- Mi az? - kérdezte, mikor észrevette, ahogy mindenki őt nézi döbbenten. - Már rég kitaláltuk a tervet és beszereztünk hozzá mindent, csak egyetlen apróság hiányzik. Azt mutattam meg Lucynak és Thomasnak tegnap.

Thomas a szemét forgatta, de Lucy látta rajta, mennyire nem várja ezt a részt. Brenda észrevette a pillantását és emiatt ő is kérdőn fordult a fiú felé.

- Valami gond van? - érdeklődött.

- Attól függ - támaszkodott az asztalra Lucy, majd Gallyre pillantott. - Felvázolnád nagyvonalakban?

- A legutóbbi rajtaütésnél sikerült három holttestet is magunkkal hoznunk - kezdte a fiú, ismét szenvtelen és tárgyilagos hangnemet megütve. - Minden sértetlen. Ezeket felhasználva fogunk bejutni az épületbe...

Az elején nem volt semmi zűr. Gally szép lassan elmagyarázta, milyen szerepek lennének, kinek mi lenne a dolga és a hiányzó részleteket együtt kitalálták. Szép lassan minden összeállt elejétől a végéig, egyetlen dolgot kivéve.

- Ki fog minket átjuttatni a szenzorokon? - tette fel a nagyon jogos kérdést Jorge. - Biometrikus azonosítót lehetetlen másolni. Hiába juttatsz hozzáférést Lawrence-nek a rendszerhez, nem fogja tudni feltörni.

- Ehhez kell egy belső ember - helyezte egyik lábáról a másikra a súlyát Lucy, miközben újabb pillantást vetett Thomasra, aki most elfordította a fejét. - Valaki, akit kulcsnak használunk, hogy bárhová eljussunk.

- Akkor nagyon magas beosztású ember kell - dobolt az asztalon Brenda. - Valaki, akinek van bejárása a gyerekekhez és nem kérdőjelezik meg, miért sétafikál össze-vissza az épületben.

- Az ember már megvan - jelentette ki Gally, miután rájött, hogy nem kerülgetheti tovább a forró kását. - És higgyetek nekem, biztosan van hozzáférése.

- Ki? - ráncolta a homlokát Serpenyő.

- Teresa.

Erre mindenki felkapta a fejét és sokkoltan néztek egymásra.

- Micsoda? - pislogott Newt.

- Teresa itt van? - hőkölt hátra Serpenyő is.

- Láttuk őt tegnap - mesélte Lucy. - A felsőbb szinteken volt, saját laborral, olyan köpennyel, mint mindenkinek körülötte. Nem fogoly volt, hanem munkatárs, ráadásul elég magas beosztásban.

- Na várjunk egy kicsit - tette fel a két mutatóujját Newt. - Azt akarod mondani, hogy Teresa aktívan segíti a VESZETT-et abban, hogy kiszipolyozzák az immunisakat?

- Nagyon úgy fest - mondta Gally. - Tökéletes a szerepre. Az ő azonosítójával bárhová mehetünk, bármihez hozzáférünk. Viszont ki kell csalnunk a város külső kerületeibe, ahol távol lesz a kameráktól és simán ki tudjuk hozni ide, hogy kihallgassuk. Hiába vannak meg ezek a tervek - bökött ujjával a papírokra maga előtt - már több, mint egy évesek. Sok minden változhatott azóta és kell nekünk a belső információ.

- Nem - szólalt meg Thomas most először. Megdörzsölte az állát és visszafordult. - Nem, kell, hogy legyen más megoldás.

- De mi? - tárta szét a karjait Gally. - Láttad a helyet. Csak ő segíthet bejutni.

- Tényleg azt hiszed, hogy segítene? - akadékoskodott és most először nem azért, hogy Gallynek ellentmondjon.

- Az teljesen mindegy, hogy ő mit akar - fonta keresztbe a karjait az Építő.

- Várjatok egy kicsit, jól értem? - nézett körbe rajtuk Brenda. - Ez az a lány, aki elárult minket, ugye? Az a ribi?

- Bejön a csaj - mutatott a lányra Gally, amivel kiérdemelt egy újabb hűvös pillantást Thomastól és egy somolygó mosolyt Lucytól.

- Mi a fene van? - kérdezte Brenda leheletnyi fájdalommal és csalódottsággal a hangjában. Nyilván tudta, miről szólt ez az egész, és érthető okokból egyáltalán nem tetszett neki, de, mint mindannyian, ő is a fiú szájából akarta hallani.

Thomas fel-alá járkált, látszódott a szemén, hogy további kifogásokat keres, miért ne Teresát használják.

- Figyelj, te is tudod, hogy senki mást nem tudnánk kicsalni, csak őt - próbált érvelni Lucy a lehető leghiggadtabban. - Ő az egyetlen, aki érzelmileg is kötődik hozzánk...

- Nem igazán érdekelte, mikor elárult minket - szúrta közbe Serpenyő.

- ...Thomashoz, ha így jobban tetszik - vetett rá egy szúrós pillantást Lucy, majd visszafordult az öccséhez. - Épp ezért csak te tudod elhozni őt ide. Szükségünk van rád, szóval szedd össze magad, mert minden perc számít!

Thomas tekintetéből csak úgy sütött a fájdalom. Egész testtartása egy csapdába zárt állatéra hasonlított, akit minden oldalról körbekerítettek és fogalma sem volt, merre szaladjon.

Ám mielőtt Lucy folytathatta volna a puhítását, valaki más megelőzte.

- Félsz, hogy baja esik a kis barátnődnek? - morogta szinte hadarva Newt, aki egészen eddig az asztalra könyökölt és bámult maga elé. Mikor Thomas nem szólt semmit, ránézett és Lucy majdnem hátrahőkölt, ugyanis a tekintete valósággal lángolt az indulattól. - Hm? Világos, hogy nem csak Minho miatt jöttünk idáig, ugye?

Lucy a többiekre nézett, akik ugyanúgy csak pislogtak. Newt nagyon ritkán gurult méregbe és most szinte a bőrükön érezték a fortyogó haragot, ami áradt belőle.

Thomas is érezte a veszélyt, mert szinte meghunyászkodva kérdezett vissza.

- Te-Te meg miről beszélsz?

- Teresáról - vágta rá Newt, ahogy felegyenesedett és elkezdett lassan közeledni a fiú felé. Lucy fel akarta emelni a kezét, meg akarta állítani, de annyira ledöbbent azon, amit látott, hogy mozdulni sem bírt. - Azért is ő felel, hogy Minhót elrabolta a VESZETT, most végre kiszabadíthatnánk a többi gyerekkel együtt, akiknek a családjai itt vannak és vissza akarják kapni őket - a francos életbe, egy tíz éves kislány egyedül vágott át a Perzseltföldön, hogy megmentse a nővérét, egy anya meg a három éves fiát vitte keresztül a poklon, hogy kihozza a lányát!

Minél jobban belelovallta magát, annál hangosabban beszélt és lassan olyan eszelős dühvel meredt Thomasra, aki félelmében a falig hátrált, mint annak idején Justinnal tette. Lucy elsápadva figyelte a vitát, ahogy Newt nem teljesen indokolatlanul elveszti a fejét és tudta, hogy tennie kellene valamit, elvégre a szerelméről és a testvéréről volt szó, de nem tudott mást tenni, mint szoborrá dermedve nézni.

- Most itt az esély, hogy végre visszakapják a szeretteiket, erre te... te tétovázol, mert félted őt?!

Newt most már olyan közel volt, hogy Thomas sehova se tudott hátrálni és szabályosan falfehér volt az arca a félelemtől. Lucy hátán végigfutott a borzongás; mindig is tudta, hogy ha egyszer Newt dühbe gurul, ott kő kövön nem marad, de hogy ennyire kiforduljon önmagából, mikor nem provokálta ki semmi... Mert Thomas makacskodása frusztráló volt, igen, de nem érdemelte ezt a bánásmódot...

- A szíved mélyén most is odavagy érte, ugye? - sziszegte Newt és halk hangja ijesztőbb volt, mint mikor kiabált. - Ismerd el.

- Newt, én...

- NE HAZUDJ NEKEM! - mennydörögte Newt, ahogy megragadta Thomas kabátját a vállainál és a falnak nyomta. - NE - HAZUDJ - NEKEM!

Lucy összerezzent és nem ő volt az egyetlen. Brenda a szája elé kapta a kezét, Serpenyő elsápadt és értetlenül nézett össze Jorgéval, Gally pedig szintén tanácstalanul pislogott, de azért közelebb lépett és Lucy vállára tette a kezét - hogy milyen célból, a lány nem tudta, mert azt figyelte, hogyan enged le Newt testtartása szinte egyik pillanatról a másikra, mintha átkapcsoltak volna valami kapcsolót a fejében. Hirtelen minden megmozdulása az őszinte, szívfacsaró megbánást mutatta.

- Ne haragudj - suttogta megtörten Thomasnak, majd megfordult és mikor látta, hogyan néz rá mindenki, fátyolossá vált a tekintete. - Sajnálom.

Lucy szólni akart, ki akart törni végre a bénító némaságból, de annyira a sokk hatása alá került, hogy képtelen volt megmozdulni. Newt teljesen összetörve nézett a szemébe, majd félrekapta a fejét és a jobb alkarját masszírozva kisietett a szobából, miközben mindenki továbbra is őt nézte. Csak azután fordultak egymás felé, hogy a fiú eltűnt az ajtó mögött.

- E-Ez meg...? - próbálkozott Serpenyő, de ő sem tudott mit mondani.

Lucy egy dologban biztos volt: Newt valamiért újabban képtelen volt uralkodni magán és ettől görcsbe rándult a gyomra. Nem tudta, mi a baj, de bármiről is legyen szó, képes volt megingatni a megingathatatlannak tűnő Newtot, amitől ő maga is úgy érezte, hogy zuhanni kezd valahová, ahonnan talán nem volt visszaút.