A levegő egyre melegebb lett, ahogy a tavasz lassan nyárba fordult. A gyerekek közül egyre többen mertek a tengerbe merészkedni, miközben a házban lehetett hagyni a pulcsikat és pulóvereket, hogy a bezártság után a bőrük végre ismét napfényhez jusson.

Lucy vágyakozva nézte a vidáman kacarászó és szaladgáló gyerekeket, ahogy a homokos parton játszottak, kiélvezve a nemrég kezdődő iskolai szünetet és minden vágya volt, hogy ő is megmártózhasson a vízben. Persze tudta, hogy már az is nagy eredmény volt, hogy kijöhetett a friss levegőre és a sós víz illata megtölthette az orrát, miközben a reggeli napsugarak kellemesen melegítették, de ő már a következő akadályra szegezte a tekintetét, a következő feladatra, amit meg kell ugrania a felépülés rögös útján.

- Hamarosan, Luce - szólt mögüle Newt, aki persze minden gondolatát leolvasta az arcáról. - Légy türelmes.

- Úgy ismersz te engem? - kérdezett vissza a lány incselkedve, mire Newt felhorkant.

- Igazad van, én vagyok a hülye, hogy megpróbáltam. - Lucy érezte, hogy székestül felemelik, ő pedig reflexszerűen kapaszkodott a karfákba. Newt karjai azonban ugyanolyan erősek voltak, mint eddig és néhány lépés után már lent is voltak a járólapokon. - Szóval, mi a terv mára?

- Arra gondoltam, hogy átnézném végre a fájlokat, amiket a VESZETT-ől hoztunk - felelte Lucy, miközben odaintett Keishának, aki épp Jackie-t, Helent és Alexet vitte a Városházára iskolába. Dante, aki szokás szerint az anyja karjaiban ült, vidáman visszaintett neki. - Főleg a Teremtő-kísérlet érdekelne.

- Biztos jó ötlet ez? - érdeklődött finoman Newt, mire Lucy a szemeit forgatta. Ha eddig nem volt erről minimum húsz vitájuk, akkor egy sem. - Redding azt mondta, nem szabad stresszelned magad...

- Egy hete néztük át az Útvesztő-fájlokat, bőven volt időm azon túltenni magam - szakította félbe Lucy. - Nézd, tudom, hogy csak vigyázni akarsz rám, és nagyon értékelem, de megőrülök így, hogy semmit sem tudok csinálni. Gallyt hiába fűzöm, nem hajlandó még a tervezőasztalhoz sem engedni, Vince is hímestojásként kezel, csak mert ebbe a székbe vagyok száműzve és a többiek se mentek volna bele, hogy múlt héten végignézzük az Útvesztő-fájlokat, ha Thomas nem erősködik. Ha már az egész napomat semmittevéssel kell töltenem, legalább a múltamat hadd emésszem meg végre rendesen. Eleget vártam már, válaszokat akarok.

Hallotta, hogy Newt sóhajt, miközben bekormányozta őt az egyik bódéba, hogy védve legyen az egyre erősödő naptól. Mivel korábbi barnaságát szinte teljesen elvesztette a három hónap kóma alatt, Newt extra óvatos volt, hogy megóvja a leégéstől. Lucyt alapesetben már rég az őrületbe kergette volna ez az anyáskodás, de mivel tudta, hogy a kóma alatt Newt mennyire kikészült a tehetetlenségtől (a fiú sosem mondta, de nem is kellett), hagyta, hogy most úgy gondoskodjon róla, ahogy szeretett volna.

Persze amint összeszedi magát és végre kiszállhat ebből a nyomorult székből, azonnal felállítja majd a régi határokat.

Amint beállította úgy, hogy a tenger felé nézzen, Newt elé sétált és leguggolt, hogy a szemébe nézzen. Lucy igyekezett dacosan tartani a szemkontaktust, de ez duplán nehéznek bizonyult, mivel Newt olyan törődően bámult rá, hogy legszívesebben mindent megtett volna, amit kért, csakhogy boldoggá tegye.

- Mit szólnál egy időlimithez? - vetette fel a fiú. - Nem akarom, hogy teljesen a hatalmába kerítsen az, amit olvasol. Múlt héten is csak azért néztünk végig mindent, mert mindannyian ott voltunk, és tudtuk támogatni egymást.

- És mert Vince folyton cseszegetett minket, hogy döntsük már el, mi mehet ki a Netblockra, mert a többiek a világban meg őt cseszegették.

- Igen, de nem ez a lényeg. Te egyedül akarod ezt átrágni, nem akarod senkinek se megmutatni...

- Jó okkal.

- Tudom, tudom - igyekezett csitítani Newt. - Viszont ezért kérem azt, hogy ne akarj most mindent végignézni. Válassz ki valamit, amiről olvasnál, és azokat a fájlokat idehozom egy táblagépen.

Lucy sóhajtott, de tudta, hogy van értelme annak, amit Newt kért. Bár az emlékei javarészt rendeződtek, néhány pillanat még mindig homályos volt, míg arra a pár percre, amíg elvileg megmentette Newt életét, képtelen volt visszaemlékezni. Viszont az X3-mal való teljes csata megvolt a fejében, és mióta elkezdett fizikailag is aktívabb lenni, nem akart mást, csak többet tudni róla és a többi társáról, akikről semmilyen emléke nem volt. Maga a projekt menete és a próbái annyira nem érdekelték, bár azokra is kíváncsi volt, de a többiekről mindent tudni akart. Tartozott ezzel nekik és saját magának is.

- Oké - mondta ki végül. - Mondd meg Vince-nek, hogy keresse ki a tesztalanyok mappáit. Nem kellenek sem a próbák, sem a tesztek eredményei, a személyes mappákat szeretném.

Newt bólintott, pontosan tudva, miért volt ez olyan fontos neki. Jobban ismerték már egymást, mint saját magukat.

- Máris hozom - nyomott egy puszit az arcára és besietett a Városházára.

Lucy nagyot sóhajtott és hátradőlt a kerekesszékében. Tudta, hogy nehéz órák várnak rá, ezért igyekezett kiüríteni az agyát és a tenger morajlását, valamint a gyerekek nevetését hallgatva lenyugtatni magát.

- Meg is van - érkezett vissza tíz perc múlva Newt, kezében a már jól ismert táblagéppel és egy műanyag kulaccsal. - Hoztam vizet is, nehogy kiszáradj.

- Tyúkanyó - grimaszolt Lucy, de azért elvette a felé nyújtott tárgyakat.

- Mivel most úgyis csak olvasol, Vince rám parancsolt, hogy menjek vissza a kertbe dolgozni, de ebédre érted jövök...

- Nem fogok belefulladni a tengerbe, ha felügyelet nélkül hagysz, Newt.

- Jól van na - vágott durcás képet a fiú, majd lehajolt, Luce pedig kinyújtózkodott, hogy egy rövid, de nem kevésbé szenvedélyes csókban találkozzanak. - Ha kell valami, szólj valakinek. Komolyan mondom.

Lucy már válaszra se méltatta, csak nevetve elhessegette, majd miután Newt eltűnt a bódé falai mögött, a kulacsot a jobb karfánál található italtartóba tette és mohón megkereste a megfelelő mappát.

Bár úgy vélte, elég jó szűrőt adott, így is éppen hogy befejezte az olvasást, mire szólt az ebédjelző csengő. Érezte, hogy nem lesz könnyű, de most még inkább felháborodott azon a tárgyias, minden érzelmet nélkülöző hangvételen, ahogy a VESZETT írt róluk, mintha tényleg csak kísérleti patkányok lettek volna (már az Útvesztős fájloknál is kiakadt, főleg, mikor Chuck mappáját nézték át és kedve lett volna még egyszer megölni a teljes bandát). A nevekről nem ugrott be neki semmi, de amint meglátta a képeket, mintha a régi jó barátait látta volna visszaköszönni a képernyőről.

Csak ezeknek a barátoknak az emléke mélységes fájdalommal töltötte meg.

A sorokat olvasva ő a szavak mögé látott. Látta maga előtt Theodore komoly arcát, kemény kiállását és vele született karizmáját, ahogy X1-es alanyként, rangidősként mindig vezette őket a közös próbákon. Látta Arthur félelemmel teli szemeit, leereszkedett vállait és összeszorított fogát, ahogy mindig próbálta tartani velük a lépést, sosem adva fel a küzdelmet. Látta William eltökélt, szinte szikrázó tekintetét, amely semmit sem változott az évek alatt és amelybe ott a tetőn is a végsőkig lángolt az elhivatottság.

És látta a kis Florence hatalmas akaratát és küzdőszellemét, ahogy szinte itta Lucy minden egyes szavát, fogadta a tanácsait és tippjeit, folyamatosan hajtva magát, hogy jobb és jobb legyen és végül X4-ként a harmadik legjobb harcos lett közülük.

Ő maga akart emlékezni, pontosan tudta, mégis elnehezült a szíve, ha rájuk gondolt. Hiába akarta őket a VESZETT folyamatosan egymás ellen ugrasztani, hiába versenyeztette őket minden egyes próbán, ők öten mégis összetartottak, mégsem ellenségként, hanem bajtársként tekintettek egymásra, és Lucy most már tudta, hogy ő volt az, aki mindezt tönkretette. Azzal, hogy képtelen volt lemondani az Útvesztős fiúkról, egyre jobban elmérgesítette a viszonyt maga és Will között, aminek a többiek itták meg a levét.

Nem érzett megbánást, amiért segített tisztársakon, és tudta, hogy soha nem is fog. De azt tiszta szívéből kívánta, hogy bár talált volna más megoldást, hogy bárcsak körültekintőbb lett volna és akkor talán nekik sem kellett volna meghalniuk miatta. Már Arthur sorsát olvasva is majdnem eltört a mécses (felakasztotta magát, miután az Angyal kiválasztása után az Utolsó Városba küldték), de azt nem tudta száraz szemmel végignézni, hogy Theo és Flo is a Jobb Kar okozta támadásokban vesztették életüket. Azokban a támadásokban, amikhez ő és Thomas adták a tippet.

Végül pedig beadta a kegyelemdöfést, mikor most az Utolsó Városban végleg leszámolt Will-el.

Az utolsó néhány percben, amit még egyedül tölthetett, csak a fotókat nézte, miközben nyelte a könnyeit. Mindent megadott volna, hogy ők is itt legyenek vele, örökre megszabadulva a VESZETT béklyóitól, hogy együtt fedezzék fel, mire is képesek a harcon kívül. Lucynak az Útvesztő remek útmutatót adott és alig várta, hogy betársuljon Gallyhez az építészeknél, de annyira kíváncsi volt, hogy a többiek vajon milyen hivatást választottak volna. Gyűlölte, hogy nem voltak annyira tiszták az emlékei, hogy a főbb dolgokon túl bármit is felidézzen és a chip nélkül most már soha nem is lesz esélye rá, hogy visszakapja ezeket.

Nem mintha hiányzott volna neki az a sok szenvedés, amiről már kapott egy durva képet, de a bajtársait, a testvéreit őszintén siratta.

- Hé - szólította meg valaki, mire gyorsan megtörölte a szemét, hogy még véletlenül se folyjon le egy csepp se az arcán. Felnézett és Minho szokatlanul komoly tekintetével találkozott. - Jól vagy?

- Megvagyok - felelte a lány őszintén és lezárta a táblagépet. - Newt?

- Könyékig túrt a földben, így elment megmosakodni és engem küldött. - Minho mögé sétált és lassú, egyenletes tempóban elkezdte tolni a Városháza felé. - Azt is említette, hogy végre sikerült megfűznöd, hogy elolvasd a mappáidat.

- Nem a sajátomat, inkább a többiekét - javította ki Lucy. - Nem akarom, hogy elfelejtse őket a történelem. Ha már senki más, én emlékezni akarok rájuk.

- Jól is teszed - borzolta össze a haját Minho. - Néha láttam azt a srácot, akivel őriztették a várost. Soha nem szólt egy szót sem, csak csinált mindent, amit mondtak neki, mint egy gép. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy te is járhattál volna így.

- Majdnem így is jártam - ismerte be Lucy, miközben rendezte a tincseit. - Utálom, hogy ezt ki kell mondanom, de Newt kísérlete volt az, ami felrázott. Ha azt nem látom, talán sosem keseredek el annyira, hogy szembeszálljak velük.

- Legalább nem volt hiábavaló - mondta Minho. - Különben mi nem lennénk most itt.

És nem ez volt az, ami mindannyiuknak erőt adott? A tudat, hogy ha rengeteg áldozat árán is, de sikerült néhány gyereket megmenteni ebből a pokolból, hogy az ezután született immunisoknak sosem kell majd átesniük ezeken a szörnyűségeken, mert a VESZETT sosem épül újjá, soha többé senki sem fog ezzel kísérletezni? Az Áldás elkészítésének módja ma már közismert volt, a Netblockon bárki hozzáférhetett a leíráshoz és készíthetett ellenszert, amihez elég volt csak fél liter vért venni egy immunistól. Nincs több Próba, sem kegyetlen kísérlet, csupán egy vérvétel, amivel az egész közösséget védetté lehet tenni, ha szerencsés vagy és van a közelben valaki, akinek a vére elég erős, hogy gyógymód legyen.

Lucy, Thomas és, mint kiderült, Harriet is azon dolgozott, hogy a Menedékben mindenki kapjon az Áldásból és mostanra már minden felnőttet sikerült immunizálni, mivel a lakosság nagyrésze immunis gyerekekből állt. Így újabban azon kezdtek gondolkodni, hogy a további Áldásokat elküldik a szárazföldre, hogy az ottani Jobb Kar csoportok szétoszthassák az emberek között. Így sok embert meggyógyíthatnak és közbe rejtve maradhatnak, hogy a hatalmasok ne akarjanak újra vadászni rájuk.

Bár abból, ahogy a nyilvánosságra hozott Útvesztő-mappákra reagált a világ, szinte biztos volt, hogy jobban lefoglalja őket a saját nevük tisztára mosása, mint az immunisok bezárása.

Az ebéd, mint mindig, most is végtelenül zajos és kaotikus volt, és Lucy imádta minden percét. Örült, hogy a kórházi szobájának csöndje után végre emberek között lehetett, és már alig várta, hogy végre kiköltözhessen és felépíthesse a saját otthonát (titokban már elkezdte tervezni, de még Newtnak sem mutatta meg). Addig pedig örömmel beszélgetett Brendával, Harriettel és Sonyával, miközben a fiúk körülöttük ökörködtek.

Ebéd után jöhetett az a rész, amit legszívesebben mindig átugrott volna: a rehabilitáció. Lucy meg volt róla győződve, hogy a terapeutája, vagy minek nevezte magát Chris, örömét lelte a szenvedésében, mert minden egyes apró lépésnél úgy tudott ujjongani, mintha Lucy minimum a sziget közepén húzódó hegyek valamelyikét mászta volna meg. Közben pedig tüntetően figyelmen kívül hagyta, hogy Lucy legszívesebben az egész szobát szétverte volna dühében, mert már hetek óta csinálta ezt és alig haladt valamit.

Az se segített, hogy Newt folyamatosan fogta a karját, a derekát, vagy amit éppen kellett és az érintései nyomán a lány nem egyszer kívánta, hogy bárcsak egyedül lennének egy hétig.

Ez a nap sem volt sokban más. Lucy összeszorított fogakkal végigszenvedte magát a két vízszintes rúd között, ami eddig mindössze kétszer sikerült neki, három helyett most már ötször tudott kiszállni a kerekesszékből egyedül, mielőtt patakokban kezdett folyni a homlokáról a víz és ma különösen jó napja lehetett, mert egyszer sem akarta egy jobbossal letörölni Chris fejéről azt a biztató vigyort. Utálta, hogy ennyire legyengült, hogy ennyire ki volt szolgáltatva Newtnak, aki tényleg minden szabad percét vele töltötte, és ezzel alapesetbe nem lett volna semmi baj, ha nem folyamatosan az egészségügyi állapotával lett volna elfoglalva... egyéb teendők helyett.

Igen, Lucy csak egy kicsit volt frusztrált és türelmetlen, és csak az az egy gondolat tudta vigasztalni, hogy lassan, de biztosan haladt a gyógyulás felé. Csak ne lett volna az út ennyire hosszú!

- Ez most jobban ment, mint vártam - szólt Newt, mikor végre ismét kitolta őt a szabad levegőre. A nap már vörösre festette az eget, a hegyek árnyéka pedig hosszan húzódott a tenger felé. - Csak négyszer mordultál rá Chrisre úgy, mint egy medve.

- Köszönöm Newt, te aztán tudod, hogyan növeld egy lány önbizalmát - ironizált Lucy. - Hasonlítsd egy medvéhez.

- Ne add nekem ezt a hozzáállást, nem foglak holnap sem megszöktetni - felelte a fiú unott hangon.

- De dolgozni engedhetnéd - sétált oda hozzájuk Thomas, aki valószínűleg rájuk várt, mert a Városháza lépcsőjéről felállva sietett oda hozzájuk. - Newt, semmi oka nincs annak, hogy ne üljön egy asztalnál és számolgasson, meg terveket rajzoljon. Redding is megmondta, hogy az agyának semmi baja, a finommotoros készségei sem sérültek és ha rendesen csinálja a rehabilitációt, olyan lesz, mint régen.

- Tudod te, mennyi stressz érné Gally mellett? - vetette ellen Newt, miközben a tengerpart felé tolta, ahol a többiek ilyenkor ücsörögni szoktak. - Tudom, hogy teljesen alkalmas szellemi munkára, nem vagyok hülye, de idegeskedésre, meg veszekedésekre semmi szüksége és nem is akarom ilyesminek kitenni, amíg...

- Nem vagyok egy taknyos kislány, az istenért! - csattant fel Lucy, miközben hátrafordult, hogy a fiúra bámuljon. - Newt, pontosan tudom, mit bírok és mit nem, nem kell, hogy helyettem gondolkodj! Nem siettetem a gyógyulásomat, odafigyelek magamra, de valami munkát muszáj csinálnom, mert megőrülök az unalomtól! Elegem van abból a bökött szobából, meg a bökött orvosokból, hetek teltek el, szeretnék végre már normálisan élni!

Egy pillantás elég volt, hogy Thomas megértse, mit akar, és gyorsan át is vette Newttól a kerekesszéket és az utolsó néhány lépésnél már ő tolta, illetve a székből is ő emelte ki, majd vitte oda a karjaiban a többiekhez, akik Brenda, Jorge, Aris és Sonya a homok szélénél a füvön ültek és kártyáztak. Minho, Gally és Serpenyő a tengerben dobálták egymást sárral, míg Harriet csak állt a bokáig érő vízbe és olyan tekintettel nézte őket, mintha nem tudná eldönteni, hogy most csalódottan rázza a fejét, vagy beszálljon ő is.

- Sziasztok! - köszönt a kártyázóknak Lucy, ahogy Thomas lassan letette őt a földre. - Mit játszotok?

- Póker - felelte Aris, miközben egymás után terítettek. - Jelenleg én lógok Sonyának három fröccsel, Brenda Jorgénak két tequilával, Jorge nekem egy sörrel, és Sonya senkinek sem tartozik.

- Vagyis minden megszokott - nyugtázta Lucy, mire Sonya letette a lapjait és egy király párral ismét vitte a kört, Jorge pedig fejrázva írta fel az újabb tartozásokat.

- Beszállsz? - kérdezte Brenda, miközben összeszedte a lapokat és keverni kezdett.

- Nem, most inkább csak néznék.

Thomas egy gyors fejpuszi után ledobta a pólóját és a cipőjét és már rohant is be a vízbe, hogy egy jó nagy sárgombóccal pont fejen találja Minhót. Lucyból és mindenki másból is kitört a nevetés és a lány még akkor is a hasát fogta, mikor Newt kicsit határozatlanul leült mellé.

- Beszélhetnénk? - kérdezte halkan. Lucy gyorsan megtörölte a szemét és igyekezett lenyugodni.

- Igen, persze - fordult felé, majd kicsit elkomorult, mikor látta, hogy a fiút eléggé bántja valami. - Mi az?

- Csak szeretnék bocsánatot kérni - kezdte Newt. A szemét nem vette le a Thomast kergető Minhóról és a még mindig röhögő Gally, Serpenyő és Harriet hármasáról. - Az agyam egy része tudja, hogy valószínűleg segítene az, ha valami hasznosat csinálhatnál, de a másik része meg folyton azon pattog, hogy mi van, ha felhúzod magad valamin és a stressz visszavet a gyógyulásban. Tudom, hogy nem vagy egy kisgyerek, akit folyamatosan pesztrálni kell, pontosan tudom, de mégse tudom visszafogni magam. Látom, mennyire idegesít, hogy nem olyan ütemben gyógyulsz, ahogy szeretnéd, még ha az elvárásaid a közelébe sincsenek a valóságnak és nem akarom, hogy még arra rájöjjön valami hülye, értelmetlen vita Gallyvel...

- Nézd, Newt - szakította félbe Lucy, mert látta, hogy a fiú kezdi teljesen belelovalni magát a dologba. - Tudom, hogy csak próbálsz vigyázni rám, és meg is értem, miért vagy ennyire óvatos, hiszen nem a legjobb előéletem van az önfenntartással kapcsolatban, ráadásul most már a képességem sincs meg. De van egy lényeges különbség: most nem küzdünk az életünkért. Nem siettet senki, nem menekülünk semmi elől, van időm lassúra venni a dolgot. Meg kell találnunk valahol az aranyközéputat, hogy biztosra menjünk, hogy nem erőltetek túl semmit, de azért mégis hozzáteszek valamit a Menedék működéséhez, mert ami a legjobban irritál, az a semmittevés.

- Megértem - sóhajtotta Newt és közelebb húzódott, hogy átölelhesse a derekát. - És őszintén, tudnom kellett volna, hogy ez fog kikészíteni először, nem a lassú gyógyulás. Vacsora után beszéljünk Vince-szel, hogy holnap délelőttre osszon be a tervezőkhöz.

- Köszönöm - vigyorodott el Lucy, mire Newt csak nyomott egy puszit a halántékára.

- De cserébe azt kérem, hogy ne vágj pofákat rehabilitáció közben. Chris mindent megtesz, hogy a lehető leghamarabb lábra tudj állni és őszintén csak ezért bocsátom meg, hogy időnként letaperol.

- Hülye - bökött a fiú oldalába Lucy, de a fiú csak kuncogott.

Ezután csak csendben egymásnak dőlve figyelték, ahogy a tetőtől talpig sáros Thomas és Minho próbálják magukat letakarítani, miközben Sonya még két fröccsel és egy partramosott, félszemű gumikacsával lett gazdagabb.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok!

Végre van időm levegőt venni, úgyhogy gyorsan neki is láttam a munkának. Gondoltam szólok, csakhogy felkészüljetek rá lelkiekben, hogy ezután még lesz négy, azaz 4 rész, és ez a történet is a végére ér. A többit majd a köszönetnyilvánításban.

További szép estét!
Anna