Newt levegőt venni se mert. Olyan erősen szorongatta a hegedű nyakát, hogy a fa már recsegett a markában, a bőrét éppcsak nem vágták át a húrok, de ő észre sem vette, hanem a tekintete végig Luce-ra szegezte, aki laposakat pislogott, de semmilyét sem mozdította meg. Mintha megállt volna az idő, úgy állták körbe őt mozdulatlanul az orvosok és jó néhány másodpercig senki se tudta, mit is csináljon.

- Jézus ereje... - lehelte mellette Tommy szinte hang nélkül. Újra és újra nyelt, valószínűleg azért, hogy visszatartsa a könnyeit, amik így is szabadon folytak le az arcán.

Redding ekkor Luce fejéhez lépett, de a lány nem követte sem a tekintetével, sem a fejével; mintha fel sem fogta volna, hogy ott van.

- Ne... - suttogta Newt. Minden eddig eltemetett félelme és kételye most tízszeres erővel tört fel és akármilyen megértő és elfogadó akart lenni korábban, nem tudta kiírtani magából azt a vágyat, hogy minden olyan legyen, mint ezelőtt.

Redding ekkor mondott valamit a lánynak, aki még mindig csak pislogott, de ezen kívül nem csinált semmit.

- Kérlek... - lépett az ablakhoz Newt úgy, mint aki át akar sétálni rajta. - Luce, kérlek...

Tommy nem tudta elfojtani örömkiáltását, mikor látták, hogy Luce oldalra dönti a fejét, még úgy is, hogy képtelen volt megtartani. Redding ekkor leguggolt és az ágy, valamint Luce teste miatt csak a szemét és a homlokát látták. Valamit azonban beszélhetett, mert jó néhány percig nem állt fel, hanem végig a lány arcát figyelte, miközben mindenki körülöttük folyamatosan jegyzetelt.

Egyikük sem szólt semmit, de Newt úgy érezte, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakába, mikor Redding néhány perc után végre felállt és óvatosan visszafordította Luce fejét, akinek a szeme ekkor már újra csukva volt. A vére olyan hangosan pumpált a füleiben, hogy mindenhonnan csak zúgást hallott, miközben figyelte, hogyan osztja ki Redding az utasításokat, majd végre valahára elindult az ajtó felé. Nagy nehezen összekapta magát, hiszen erről nem maradhatott le azért, mert túl gyenge volt elviselni a valóságot.

- Mi történt? - kérdezte azonnal Tommy, amint a nő kilépett a folyosóra.

- Lucy felébredt a kómából - vágta rá Redding ugyanazzal a nyers stílussal, mint mindig. - Sokat még nem tudok mondani, de úgy tűnik, hallja, amit mondunk neki és fel is fogja, csak még túl gyenge ahhoz, hogy válaszolni tudjon. Jelenleg pislogásokkal kommunikál, de legalább kommunikál.

- De... de akkor...? - Newt nem tudta befejezni a kérdést, csak tehetetlenül az ablak felé fordult, ahol Luce megint olyan nyugodtan feküdt, mintha az elmúlt fél óra meg sem történt volna.

- A kómát ne úgy képzeljétek el, mint egy hosszú alvást - magyarázta Redding. - Minél hosszabb ideig tart, annál gyengébb lesz a páciens. Lucy teljes mértékben úgy reagált, ahogy számítottunk rá. Most lesz egy átmeneti időszak, amikor főleg alszik, de időnként magához tér majd és szép lassan elkezdhetjük nézni, van-e bármilyen agykárosodása.

- Szóval akkor nem esett vissza? - reménykedett Tommy. Még egy kis mosolyféle is kiült az arcára. - Nem... nincs megint kómában?

- Nem, nincs - sietett megnyugtatni Redding. - Az EEG-n is látszik, hogy csak alszik: az agyhullámai olyanok, mint bármelyik alvó embernek. Kipiheni magát és meglátjátok, ugrásszerű javulást fogunk látni. Azt mindenesetre már most megígérhetem, hogy valamennyire fog tudni mozogni, mivel érzékeli a végtagjait. De, mint mondtam, most lesz egy átmeneti időszak, amikor pillanatokra fel fog ébredni, de még nem lesz ereje ahhoz, hogy rendesen magához is térjen. Legyetek türelemmel.

A két fiú bólintott, de mikor Redding távozott, valószínűleg hogy beszámoljon Vince-nek a történtekről, ők még mindig ott álltak az ablak előtt földbe gyökerezett lábbal és képtelenek voltak egy értelmes szót is kinyögni. Csak álltak és nézték Luce-t az ablakon keresztül.

Newt nem tudta, mire számított, de az biztos nem szerepelt a tervei között, hogy még napokat kell kételyek és félelmek között töltenie, ugyanis Luce egyszer sem volt ébren annyi ideig, hogy rendesen meg lehessen vizsgálni és ki lehessen deríteni, van-e bármi baj a fejével. Valahol abban bízott, hogy ha Luce magához tér, minden kérdésére választ kap majd és vége lesz ennek a szenvedésnek, de ez a néhány nap rosszabb volt, mint az eddigi három hónap. Newt képtelen volt bármire is koncentrálni, legszívesebben a lány mellett ült volna 0-24-ben, nehogy lemaradjon bármilyen apró kis rezdüléséről.

Még mindig sokk hatása alatt volt, mikor Tommyval együtt közölték a többiekkel a híreket. Minho természetesen azonnal a Gyengélkedőre akart rohanni, de Gally és Serpenyő nagy nehezen visszafogták, míg Sonya folyamatosan Newtot faggatta arról, hogy viseli, de a fiú egy szót sem tudott kinyögni, ami talán maga volt a válasz a kérdésre. Még soha nem érezte így magát: egyszerre volt végtelenül felszabadult és rémült, megkönnyebbült és szorongó és fogalma sem volt, hogy dolgozza ezt fel - lehetőleg minél előbb, hiszen Luce-nak szüksége volt rá.

Miután mind túljutottak a sokk első hullámán, megbeszélték, hogy nem változtatnak az eddigi rutinjukon, hiszen Luce most is főleg aludt, és azt szerették volna, ha valaki mindig van mellette. Mivel ez most mindannyiuknak kiemelt fontosságú volt, így lebeszélték Vince-szel, hogy amíg nem tudnak biztosat, az éjszakákat is beosztják, hiszen Luce-nak nem volt normális bioritmusa, így bármikor felébredhetett (mármint rendesen és nem csak kinyitotta néhány pillanatra a szemét). A férfi pedig, mivel ismerte őket és tudta, hogy úgysem fognak semmire sem koncentrálni ezen kívül, beleegyezett.

Előrelátásuk pedig ki is fizetődött, ugyanis Newt volt az, aki végül első kézből kaphatta meg a válaszokat.

Nem sokkal éjfél után voltak. Newt alig tíz perce váltotta Serpenyőt és a korábbi napok virrasztásai már kezdték mutatni hatásukat a testén. Szeme alatt kezdtek megjelenni a karikák, folyamatosan ásítozott és legszívesebben befeküdt volna Luce mellé, hogy vele együtt pihenhessen. Azért végig fogta a lány kezét, de nem számított rá, hogy bármilyen reakciót is ki fog váltani vele. Gondolatait még mindig nem tudta rendezni, és nem is nagyon akarta, mert rettegett tőle, hogy így hatalmába keríti majd a bizonytalanság és a kétségbeesés és akkor végképp használhatatlan lesz.

És ha valamiben jó volt, akkor az a hárítás és a terelés. Két év gyakorlata volt benne.

Hirtelen érezte, hogy Luce keze megremeg az ujjai alatt, mire felkapta a fejét. Pislogás nélkül nézte végig, ahogy a lány pillái megremegnek, majd lassan kinyitja a szemét és Newt hosszú idő után végre újra belenézhetett azokba a zöld íriszekbe. A gondolat annyira a hatalmába kerítette, hogy nem bírta megállítani a könnyeket, amik elöntötték a szemét. Azért valahogy mégis igyekezett visszafogni magát, miközben odahívta Reddinget, de sokra nem ment vele, ugyanis Luce nemcsak a fejét tudta megtartani már, hanem beszélni is tudott.

Igaz, csak egyszavas válaszokat adott, de legalább megformálta a szavakat és kiadta a hangokat, vagyis nemcsak felfogta, mi történik körülötte, hanem reagált is rá és kommunikálni is képes volt. Newt már ettől is örömtáncot lejtett volna, ha nem lebegett volna végig az a szeme előtt, hogy mikor Luce ránéz, csak egy idegent lát majd benne.

Hiába próbálta elhitetni akár saját magával is, hogy nem zavarná, valójában összetört volna a szíve, ha most kiderül, hogy a lánynak fogalma sincs róla, kicsoda ő és mi mindent tett értük.

Végül aztán eljutottak a lényeghez. Luce, bár láthatóan pokoli fáradt volt, most sokkal éberebbnek tűnt, mint korábban bármikor és Newt lélekben igyekezte felkészíteni magát arra, hogy most fog eldőlni minden és hogy nem mutathatja ki, hogyan is érinti, ha esetleg olyan választ kap, amitől mindig is rettegett.

- Remek - közölte Redding, mikor végeztek az egészségügyi kérdésekkel. - Úgy tűnik, a tested a szokásos kimerültségen és izomelgyengülésen túl nem mutat semmi rendelleneset. A rehabilitáción majd mindent rendbehozunk. Most térjünk át az ingoványosabb területre. Tudod, mi a neved?

Newt akaratlanul is visszafojtotta a lélegzetét, ahogy Luce arcát nézte. A lány egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, majd, szinte akaratlanul kiszakadt belőle a válasz.

- Lucy.

Newt sírni tudott volna, de csak egy erőltetett mosolyra futotta. Nem mert Reddingre nézni, mert a hamis hit, amit a nő bizakodó arca ébresztett volna benne, csak még fájdalmasabbá tett volna mindent, ha a végén csalódnia kell.

- Nagyszerű - szólt a nő. - Tudod, milyen színű a hajad?

Luce erre is szinte reflexből válaszolt.

- Vörös.

Ahogy haladtak előre a kérdésekkel, úgy támadt fel Newtban egyre inkább a remény, hiába próbálta visszafogni magát. Luce tudta a szeme színét (amire az Útvesztőbe érkezése után rá kellett kérdeznie), tudta a körülbelüli korát, felismerte, hogy valószínűleg egy kórházban van, tudta, milyen állapotban van a világ, mi az a Kitörés és hogy ő immunis rá. Minél tovább tartott a beszélgetés, Luce annál éberebb lett és a hangja is egyre tisztábban csengett, bár még mindig csak nagyon rövid mondatokban volt képes válaszolni, amit meg lehetett a fáradtságra fogni.

Redding arra nem kérdezett rá, hogy a lány emlékezett-e arra, hogyan szerezte a sérüléseit és Luce sem firtatta a dolgot. Talán mindketten érezték, hogy erre a beszélgetésre még nem elég erős. Newtnak azonban az is feltűnt, hogy a nő mintha szándékosan nem kérdezett volna rá a lány ismerőseire, a családjára, vagy az Útvesztőre. Nem tudta, mi lehet az oka, de kezdte kiborítani.

- Nagyszerű! - mosolygott Redding, miután Luce röviden összefoglalta, mi az a VESZETT. A saját ottani szerepét viszont nem említette; szándékosan vagy sem, azt Newt nem tudta eldönteni, de jelenleg nem is érdekelte. - Sokkal jobb állapotban vagy, mint reméltem. Most hagylak pihenni, de...

- Kérdezhetek most én? - szakította félbe Newt, és most először a nő felé fordult. Redding valószínűleg látta rajta, mi a szándéka és hála az égnek nem ellenkezett, csak bólintott és hátrébb lépett. Newt visszafordult és majdnem meghátrált Luce fürkésző tekintetét látva, de végül erőt vett magán és egy mély lélegzetvétel után gyengéden megfogta a lány bal kezét.

- Luce - suttogta. Hogy hogyan nem remegett minden porcikája, fogalma sem volt, de legalább a hangja egyenletes maradt. - Tudod, hogy...? - Nyelt egyet, és végül egy szuszra kibökte. - Tudod, hogy én ki vagyok? Tudod, mi a nevem?

Luce végigmérte őt, Newt pedig igyekezett tartani magát, de minél hosszabbra nyúlt a csend, annál inkább elkedvetlenedett. Ha a lánynak gondolkodnia kell ezen, ha nem jön neki a válasz zsigerből úgy, mint eddig az összes többi... Nem, nem hagyhatta, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek. Luce nem láthatta, mennyire elkeseredett, mennyire vágyik arra, hogy emlékezzen, hogy egyáltalán emlékeznie kell rá, hiszen ezzel is csak befolyásolta volna a lányt, aki talán emiatt nem mer majd őszintén felelni, csakhogy meg ne bántsa.

Hiba volt itt maradni. Hiba volt, mert képtelen ezt végigcsinálni. Képtelen itt ülni és úgy tenni, mintha a nemleges válasz nem tépte volna ki épp a szívét. Ám valahogy mégis tartotta a szemkontaktust, mert Luce elől sosem volt képes elrejteni semmit és nem most akarta elkezdeni.

A francos pokolba, már a gondolatainak sem volt semmi értelme. A végén megint el kell különíteni, mert ez a három hónap jobban kicsinálja, mint a Kitörés.

Zűrzavaros elméjéből egy gyenge szorítás rángatta ki. Mivel csak a szemének volt hajlandó hinni, lepillantott és miután látta, hogy Luce valóban megszorította a kezét, újra felemelte a fejét és döbbenten látta, hogy a lány mosolyog. Tekintete tisztább volt, mint eddig bármikor.

- Te hívtál, igaz? - kérdezte halkan, mire Newt agya végleg rövidzárlatot kapott. - Minden olyan zavaros, de... de téged hallottalak.

- És mit hallottál? - Mozgott a szája, hallotta a saját hangját, de Newt úgy érezte, mintha valaki más irányítaná a testét.

- Zenét - lehelte Luce. - Gyönyörű zenét... és a te hangod... te hívtál, te voltál az, tudom.

Newt nem mert megszólalni, nem mert még levegőt se venni. Rettegett tőle, hogy az egyre jobban elhatalmasodó remény csak még súlyosabbá fogja tenni a fájdalmat, mikor elkerülhetetlenül csalódni fog, de mégis reménykedett, mint egy utolsó bolond, hogy a lány szavai valóban azt jelentik, amit akarta, hogy jelentsenek.

- Mitől félsz annyira? - kérdezte Luce és persze, hogy látta rajta, mindig akkor látta, mikor a legjobban el akarta rejteni előle.

- Azt hiszem, tudod - sóhajtotta Newt.

- Nem igazán értem, mi történt - hunyta le a szemét egy pillanatra a lány, mint aki épp azzal küszködik, hogy felidézze a múltat. - Minden olyan zavaros... De... de te...

Ekkor kipattant a szeme és csillogó szemekkel nézett Newtra, amit a fiú hirtelen nem tudott hova tenni. Ám ekkor Luce szemébe olyasvalami költözött, amit három hónapja nem látott és minden levegő kiszorult a tüdejéből.

- Oh, Newt... - lehelte a lány. - Hogy is ne ismerném fel az én angyalom?

Luce még akkor is szeretetteljesen mosolygott rá, mikor Newt az ágyára borult és három hónap keserűségét zokogta ki a paplanra.