- Lou, hét óra van. – néztem rá, felpillantva telefonom képernyőjéről. Louis a kandalló mellett a kanapén volt begubózva egy plédbe valami könyvvel, míg az én ölemben Clifford feküdt félig.
- És nem alszol itt? – vonta föl a szemöldökét, miközben megigazította szemüvegét.
- Hát... Mivel holnap bálba megyek, valószínűleg nem alszom nálad, szóval valamikor be kell pótolni. – gondolkodtam el.
- Na ügye, már mondtál valami okosat a mai nap folyamán. – kacagva rám nézett, mire én csak felmutattam a középső ujjamat és megforgattam a szemem.
- Tudod, hogy csak vicceltem. – mentegetőzött.
- Persze. – motyogtam. – Bár nem tudom... Mi haszon származik nekem abból, ha itt alszom? – ráncoltam a szemöldököm.
- Milyen hasznot szeretnél? Az ujjamat vagy a nyelvemet? Vagy esetleg...
- Nem! – vágtam rá azonnal, mire szórakozottan felvonta a szemöldökét.
- Na, mi történt? Nemrég még nagyon el akartad veszteni, ha jól emlékszem. – nevetett fel.
- Igen és ne érts félre, csak ma nincs kedvem semmihez. – zártam volna le ennyivel, de nem is Louis lett volna, ha beéri ennyivel és nem kérdezősködik tovább.
- Mivel, hogy... - azt várta, hogy befejezzem, de én meg sem szólaltam. – Nem szokott neked csak úgy elmenni tőle a kedved. – mondta elgondolkodva. Felsóhajtottam, majd grimaszolva biccentettem egyet, de arckifejezéséből láttam, hogy most csak még inkább összezavartam őt. Elhúztam a számat és megforgattam a szememet, amit már ő sem hagyhatott szó nélkül:
- Kiböknéd végre? – kérdezte értetlenül, mire felsóhajtottam.
- Tudod, a lányok életében vannak olyan napok, amikor...
- Menstruálsz! Vágom. Ezt is mondhattad volna. – vágta rá, majd lapozott egyet a könyvében és a másik oldalon folytatta tovább az olvasást. – Na várj! Tényleg nincs kedved, vagy attól félsz, hogy tartok a vértől? – érdeklődött, én pedig zavaromban kezembe temettem az arcomat.
- Louis, ne csináld ezt! – ráztam a fejem összeszorított ajkakkal.
- Jó, csak mert ha arról van szó... Engem nem tart vissza egy kis vér és...
- Louis! – szóltam rá erélyesen, mire elhallgatott, majd felkacagott.
- Okés, befejeztem. – vigyorgott, én pedig felsóhajtottam. – Szóval itt alszol? Mégis csak jobb lehet engem ölelgetni, mint otthon a kardigánomat, de ahogy gondolod. – rántott vállat.
- Miért játszod ezt? Mindketten tudtuk, már a beszélgetés elején is, hogy itt alszom. – mosolyodtam el, mire rám nézett.
- És valóban! – mutatott rám. – Ez már a második okos dolog, amit mondtál ma. Mi van veled, kincsem? A végén még te is Einstein leszel. – nevetett fel, mire csak megforgattam szememet és megfogtam a távirányítót, hogy csatornát váltottam, míg ő lehajtotta a fejét és számomra unalmas krimije soraiba temetkezett.

***

- Úr isten! Hogy nem fél, hogy leejti a csávó? – fogtam a fejemet nagyranyílt szemekkel, miközben a tévében valami táncverseny ment.
- Nyilván bízik benne és nem most csinálják először ezt a mozdulatsort. –felelte Louis unottan, még mindig azt a könyvet olvasva.
- Ez nem bizalom kérdése, simán leejtheti. – feleltem, mintha én jobban vágnáma dolgokat. - De baszki, nézd már meg a nőt, hogy tudja így kitekerni magát? Van egyáltalán gerince? – kérdeztem meglepetten és az orrnyergemre szorítottam a kezemet, miközben a táncosnőt néztem a tévében.
- Nem fogok odanézni, mert akkor meg az lesz a bajod, hogy megnéztem magamnak.– motyogta, mire rá néztem.
- Ó, felőlem azt nézel meg magadnak, akit akarsz. Hűséget fogadtál, nem vakságot. – rántottam vállat, mire felnézett rám vastag könyvéből.
- Milyen bölcs vagy ma. – vigyorodott el, mire én megforgattam a szememet és visszanéztem a képernyőre.
- Na, jó, ez nekem sok! Mi az, hogy annak a csávónak olyan a segge, mintha körzővel rajzolták volna? – tágultak hatalmasra a szemeim. Jó nyilván kicsit túloztam, de kíváncsi voltam milyen reakciót vált ki a kis akcióm Louis-ból. De ő tök nyugodtan olvasott tovább, mintha meg se hallotta volna amit mondtam.
- Valószínűleg nem tegnap kezdte a táncot. – felelte egyszerűen.
- Na, te csönd! Neked is nőket megszégyenítő feneked van. – mutattam rá, mire felpillantott rám és vállat rántott.
- Én se tegnap kezdtem a tornatanári pályát. – felnevetett, mire én odahajítottam egy párnát, de sajnos jók a reflexei, így elkapta.
Ezután pár percig néma csendben folytattuk tovább tevékenységeinket, ő olvasott, én meg tévét néztem.
- Louiiiis, én miért nem tudok így táncolni? – nyafogtam, Louis-nál pedig itt telt be a pohár.
- Na, gyere! –pattant föl és ledobta a könyvét a kanapéra.
- Hova? – néztem rá meglepetten, míg ő a kezét nyújtotta nekem.
- Megmutatom, hogy tudunk olyan jól táncolni, mint ezek a két ballábasok a tévében. – biccentett, mire felnevettem.
- Jó vicc, na, menj arrébb, nem látok. – feleltem, de ő egy tapottat sem mozdult. – Louis? – néztem föl rá, ő pedig még mindig arra várt, hogy kezébe helyezzem az enyémet. – Nem fogunk táncolni. – sóhajtottam, ő pedig felhúzott engem, majd egyik kezét a derekamra simította, míg a másikba apró kezemet rejtette. Vártunk egy kicsit míg elkezdődött a következő produkció, ami azt hiszem bécsi keringő lehetett, Louis pedig elkapva a ritmust, lépkedni kezdett. Nem igazán tudtam mit csináljak, angol keringőt táncoltam már, de ilyet még sosem, nem ismertem még az alaplépést sem. Próbáltam utánozni, de ennek csak az lett a következménye, hogy néhányszor ráléptem a lábára.
- Louis, nekem ez nem megy! – engedtem el a kezét és kicsit elléptem tőle.
- Jaj, dehogy nem! Csak kövess engem és menni fog az. – biztatott mosolyogva, de én csak a fejemet ráztam. - Akkor lépj rá a lábamra. – jelentette ki komolyan. Hát, az nem lesz nehéz, tekintve, hogy az utóbbi egy percben is azt csináltam.
- Mi? Nem! Miért lépnék rá? – vontam föl a szemöldököm.
- Csak állj rá! Bízz bennem. – bólintott.
- Nem, Louis! Fájni fog. – szorítottam össze a számat.
- Nyilván meg fogok szakadni a negyven kilódtól, na! Csináld! – látszott rajta, hogy nem készül tágítani ötletétől, így végül beadtam a derekam és óvatosan ráálltam a lábára.
Louis ismét lépkedni kezdett és csodák csodájára, tényleg úgy tűnt, mintha konyítanánk egy kicsit a tánchoz... Mármint, Louis konyított is, csak én voltam béna. Lábainkat néztem, ahogy azzal, hogy az övéi mozognak, az enyéim is életre kelnek, de ő ekkor megszólalt:
- Nézz a szemembe. – felnéztem rá, ő pedig elmosolyodott, majd a szám végén nyomott egy csókot a kézfejemre, amibe én sikeresen bele is pirultam.

***
Én... Szerettem ezt a részt írni, nagyon aranyos lett szerintem, bár ezt döntse el mindenki magának. A holnapi nap (mármint a blogban) több részt ölel majd fel, elég részletes az egész, de szerintem imádni fogjátok! 😊
Remélem azért ez is elnyerte a tetszéseteket, ha igen ne felejtsetek komizni! ❤
Lots of love.