*Olivia szemszöge*
- El foglak engedni, de előtte még csinálni fogunk valamint. - erre felkaptam a fejem és meglepetten belenéztem kék szemeibe. - Maradnod kéne egy kicsit. - hadarta el gyorsan.
- Tessék? - nyitottam nagyra a szemem.
- Szóval... - kezdett bele. - valószínűleg holnap már nem leszel az enyém. Na, nem mintha eddig az lettél volna. - javította ki magát nevetve, de nem tűnt úgy mintha valóban szórakozna. - Csak eddig még bíztam benne, hogy igen. - elszorult a szívem. Az övé akartam lenni. - Ennek tudatában, nem csókolnál meg még egyszer úgy, utoljára? - kérdezte, mire nekem elakadt a lélegzetem. - Kérlek, engedd, hogy szeressem a búcsúdat. - a szám megremegett, könnyeim pedig hullani kezdtek és meg kellett kapaszkodnom a korlátba, mert úgy éreztem, menten összeesem. Azért hívott, hogy elbúcsúzzon. El akart hagyni. - Felejthetetlen ez a dolog, ami köztünk történt. - sóhajtotta. - Megmagyarázhatatlan szerelem volt, amit mi magunk sem értettünk. - folytatta, mintha nem tudná, hogy a poklok legmélyebb bugyraiban jártam azokban a pillanatokban, mintha nem tudná, hogy szenvedek. - Tudom, semmin se tudok változtatni, de van itt valami, amiben megegyezhetnénk? Hisz a szívem, már így is darabokban van, mit számít az az utolsó tőr, baby? - a szám elé kaptam a kezemet, miközben a szemem úgy égett a könnyektől, hogy azt hittem megvakulok. - Hagyd, hogy még utoljára érezzem ajkaid ízét, hogy azok visszavigyenek a boldog időkhöz, mikor még minden rendben volt. Mert ha így állunk, legalább méltóképp fejezzük be.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Louis. - nyögtem ki nagy nehezen és letöröltem könnyeimet fekete felsőm ujjával. Pár lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és arcomra simítottam a kezét.
- Kérlek... csak pár percre felejtsd el azt, ami köztünk történt és élvezd a köztünk lévő kémiát. Hagyd figyelmen kívül, amit a józan eszed súg és hallgass a szívedre... ide. - a bal mellem fölött érintett meg, a szívem helyén.
- A szívem súgja azt, hogy maradjak távol tőled. - feleltem közömbös hangon. Azért a szívem volt, mert számomra az ő boldogsága volt a legfontosabb és tudtam, mellettem nem lehet boldog. Tönkre tettem volna őt. Képes lettem volna rá, akaratom ellenére is. Hisz csak nézzük meg hol tartottunk akkor és még csak együtt sem voltunk úgy rendesen. Nem vicceltem, mikor azt mondtam, tönkreteszek mindent magam körül. Nem tudta, miben volt már akkor benne nyakig. Ki kellett rángatnom onnan, de volt egy olyan érzésem, hogy ő már megtette ezt helyettem. Továbblépett, mert neki elég ereje volt hozzá. Ő nem én volt, ó, de még mennyire, hogy nem!
- Nem hiszek neked. - rázta a fejét kétségbeesetten. Azért nem hitt, mert nem akart.
- Pedig ez az igazság. - mondtam könyörtelenül, ő pedig leengedte a kezét, mintha bántottam volna. Talán tényleg bántottam, de csak az ő érdekében, legalábbis ez volt a legjobb duma, amit ki tudtam találni, hogy ne érezzem annyira rossz embernek magam.
- Rendben... - sóhajtott fel szaggatottan. - Akkor hagyd figyelmen kívül azt is, amit a szíved súg és figyelj rám! Arra összpontosíts, hogy nekem mire van szükségem. Ez most lehet, kibaszott önzőn hangzik, de hidd el, a legkevésbé sem érdekel! Kell, hogy megcsókolj! Hozzám kell érned, mert belepusztulok. - közel hajolt hozzám és ajkaimra tapadt. Nem értett engem. Nem értette, hogy csak neki akarok jót. Azt hitte ellene játszom, pedig mindvégig mellette voltam. Nem csókoltam vissza, bármennyire is érzékien kényeztette ajkaimat, majd mikor rájött, hogy nem „hallgatok a szép szóra" más eszközökhöz folyamodott. Erősen megszívta alsóajkam, majd ráharapott, nekem pedig a szám azonnal szétnyílt. Louis kihasználva ezt betört közé és nyelve azonnal megtalálta enyémet. Gyors volt, vad, szenvedélyes mégis érzéki. Mintha ez lenne az utolsó. Karjai a derekam köré fonódtak, biztosította magának a közelségemet, én pedig nem ellenkeztem. Nem tudtam, de már nem is akartam. Tudtam, testem úgyse engedelmeskedett volna.
Percekkel később váltunk csak el egymástól. Mélyen a másik szemébe néztünk és olyan érzés volt, mintha életünkben először nyitott könyvek lennénk a másik számára. Hagytam, hogy olvasson bennem. Hagytam, hogy a sorok közé lásson, hátha így magamhoz láncolhatom, de féltettem őt. Féltettem a szívét, amit állítása szerint én törtem össze, de úgy voltam vele, jobb előbb, mint később, mondjuk évek múlva.
- Hát ennyi? - kérdeztem és kicsit eltávolodtam tőle, amit ő szó nélkül hagyott. Tényleg lemondott rólam. - Így ér véget?
- Nincs más választás. - sóhajtotta és lesütötte a szemét, mintha nem is az ő ötlete lett volna ez az egész.
- De van! - vágtam rá ő pedig fölkapta a fejét. - Nem kéne feladnod! Harcolnod kellene értem. A szívemért. Ha igazán szeretnél, megtennéd ezt. - hisztériáztam, ő pedig nagyra nyitott a szemét. Nyilván elég szánalmas volt viselkedésem.
- Minek?! Hogy folytathasd a játékodat? Hogy reményt adj, de esélyt nem? Erre van szükséged? Így érzed, hogy valaki foglalkozik veled? Én ebből nem kérek, Liv.
- Szeretsz engem, Louis? - kérdeztem hirtelen és a szemébe néztem. Tekintete kétségbeesettsége sugárzott, éppúgy mint arckifejezése.
- Igen, szeretlek. Miért változtat ez bármin is? - érdekelődött nyugodtan.
- Akkor küzdj! - suttogtam figyelmen kívül hagyva előző kérdését. Louis arca meglepett és enyhén értetlen volt.
- Küzdjek? Annyi mindenért küzdöttem már az életben, de komolyan... Belefáradtam. - rázta a fejét. - Mi a garancia arra, hogy egyáltalán van értelme? - húzta föl a szemöldökét kíváncsian.
- A szívem. - sóhajtottam, majd vállát rántottam, mintha nem egy komoly dologról lenne szó. – Azt teszem kockára. Ha elbukunk, ketten bukunk el, mindkettőnknek fájni fog és nem lesz menekvés egyikünk számára sem, de ha boldogok leszünk... - nem tudtam mit mondani. Elakadt a szavam, mert elvesztem gyönyörű kék tekintetében.
- Akkor mi lesz? – kérdezte, s egy pillanatra olyan volt, mint egy kisgyerek, aki számára nem derült ki az esti mese vége.
- Az jó lesz. Nagyon jó.