Bekopogtam a már jól ismert ajtón és feszültem vártam hogy kinyissa. A zár kattant és pillanatok alatt Louis-val találtam szembe magam, akit ijedten kezdtem méregetni. Szomorúnak és megtörtnek látszott.
- Szia! - köszöntem halkan. Csak ennyi jött ki a számon. Akkor nem volt szívem olyasmivel gyötörni, hogy magázom, látszólag nagyon rosszul volt.
- Szia! - válaszolta, s hangjában volt valami lemondás, ami megrémisztett. Biccentett egyet, én pedig beléptem az ajtón, majd levettem a cipőmet és a kabátomat. - Köszönöm, hogy eljöttél. - kezdte, miközben besétáltunk a nappaliba.
- Miért hívtál? - kérdeztem és igyekeztem nyugodt arcot vágni, annak ellenére, hogy szívem majd' kiugrott a helyéről.
- Talán üljünk le. Nem kérsz egy teát? - próbált terelni, de én nem engedtem.
- Csak mondd! - sóhajtottam és beharaptam az alsó ajkam. Pár másodpercig gondolkodott. Nem igazán tudta, hogyan is kezdjen bele mondandójába és ebből tudtam, tényleg valami komoly dologról van szó.
- Feladom. - bökte ki nagy nehezen és mikor sikerült neki, megkönnyebbülve sóhajtott egyet. Nagyra nyitottam a szemem. Mit ad fel?
- Mit? - kérdeztem és nyeltem egyet. Hangom remegett, miközben tengerkék szemibe néztem.
- Ezt. - mutatott körbe. - Minket.
- Te miről beszélsz? - ingattam a fejem. Nem értettem őt. Vagy csak nem akartam. Az azért nem mindegy!
- Nem vagyok hajlandó ezt tovább játszani veled. Nem érzem azt, hogy lenne esélyem visszaszerezni téged. Tudod, úgy érzem utánad futni olyan, mint felhőket kergetni. Nem tudlak elérni, akárhogy is próbállak. Már látom, hogy sosem leszel képes megbocsátani nekem és úgy döntöttem beletörődöm ebbe és elfogadom döntésed. - mondta magabiztosan, mintha csak begyakorolta volna ezt a szöveget, mintha előre megírta volna magának.
- De... miért? - gyűltek könnyek a szemembe, de nem engedtem kicsordulni őket.
- Mert csak az időnket pazarlom. Emlékszel mit vágtál a fejemhez azon a délután? - kérdezte és gúnyosan felnevetett. Hogyne emlékeznék... Azóta is azokkal sanyargatom magam. - Hogy szadista vagyok. Rémlik? - kérdezte, de én még egy bólintásra sem voltam képes, csak meredtem magam elé a semmibe. - Időközben rájöttem, hogy ha valaki szadista kettőnk közül, akkor, az te vagy. Szereted, ha fájdalmat okozhatsz. Lehet így fejezed ki a szeretetedet vagy én nem tudom, de így van. És emellé még mazochista is vagy, mert az önbántalmazás sem áll távol tőled és most nem arról beszélek, hogy vágod magad. - csak sírni szerettem volna. Sírni, mert fájt, de nem ment. Nem tudtam és ez csak rontott a helyzeten. - Szereted a lelki fájdalmat, igaz? - vigyorodott el. – Megszállottja vagy a tudatnak, hogy mindkettőnknek fáj. - a fejemet ráztam, de képtelen voltam a beszédre. - Nem, édes... Véget vetünk ennek! Megkapod a kettesed félévkor, sőt, év végén is és így békében válunk el. Nem fog semmit befolyásolni ez az egész. - hitetlenkedve néztem rá. Komolyan ezt hitte? Hogy amiatt csináltam? Hogy egy kettesért cserébe, odaadtam neki a szívem? - Tudom, már az elején megmondtad, hogy nem akarsz megbántani, de akkor most, hogy itt tartunk, mutatnod kéne egy kis kegyelmet. Csak mert nem úgy tűnik, hogy valaha is bocsánatot fogsz kérni azért a sok fájdalomért, amit okoztál.

*Louis szemszöge*
Elkerülhetetlen, hogy egy nap minden jó véget érjen és úgy véltem lehetetlen, hogy ezek után a kapcsolatunk megüsse a „barát" zónát.
Nem mozdult. Csak állt ott, alig pár lépésnyire tőlem és én nem szoríthattam magamhoz. Nem tehettem, mert nem engedte. Nem volt képes a felejtésre és én nem erőltethettem rá, mikor nem akarta.
- Miért kellett ezt ennyire túlspilázni egyáltalán? Értem én, hogy megbántottalak és haragudtál rám, de újabb és újabb reményt adtál nekem ez alatt a válságos időszak alatt, elhitetve velem, hogy lehet még ebből valami, pedig tudtam, hogy nem. Miért így akartál kisétálni az életemből? - kérdeztem összeszorított ajkakkal, miközben végignéztem, hogy életem szerelme újra és újra összetörik előttem. - El foglak engedni, de előtte még csinálni fogunk valamint. - erre fölkapta a fejét, szemeiben pedig a vékony könnyfátyol mögött kíváncsiságot véltem fölfedezni.