Mindent megtettem annak érdekében, hogy ne szeressem Louis-t, s mikor ez nem sikerült önmagamat kezdtem el utálni őhelyette. Eredeti tervem az volt, hogy bűntudatot ébresszek benne még amiatt is, hogy megszületett, de végül nekem lett bűntudatom. Úgy éreztem túl messzire mentem, hogy túlléptem egy bizonyos határt. Biztos voltam benne, hogy utál, hisz sírt. Bántottam őt. És ez volt a valódi oka annak, hogy este ismét megvágtam magam.

***

Komor hangulatban szálltam ki a kocsiból másnap reggel. Az időjárás undorító volt, sár és fájdalom keveredett a talajon. Az eső esett, mintha az ég is minket siratna, engem és Louis-t. Mr. Tomlinson-t, úgy értem. A lábtörlőhöz dörzsöltem a cipőm talpát, majd gyorsan elintéztem az elintézendő dolgaimat a szekrénynél és csak azután mentem fel a termünkbe.
Nyugodt napom volt. Nem mentem le az aulába a szünetben. Nem volt pofám hozzá. Nem hittem, hogy látni akar, azok után, amiket a fejéhez vágtam.
„Szadista állat."
„Beteg vagy."
„Egy senki a szememben."
Saját hangom visszhangzott a fejemben, miközben a teremben ücsörögtem a radiátoron, kizárva a körülöttem idétlenkedő idiótákat, akik úgy tettek, mintha nem lenne mit gyászolni.
Megrezzent a telefonom, én pedig elővettem. Titkon reménykedtem, hogy ő írt nekem SMS-t, de biztos voltam benne, hogy csak anya az. Ennek ellenére megnyitottam.

Legkedvencebb tanárom🤓💘: „Adj okot rá, hogy beszélni tudjunk négyszemközt, még a mai nap folyamán. Szeretlek: Louis. xX"

Mi? Akkor mégsem utál? Lehet nem haragszik és megbocsát nekem?
Nem tudtam mit válaszoljak, de nem is igazán volt időm kitalálni, mert becsöngettek hatodik órára. Nem volt menekvés. Tesire be kellett mennem.

***

A pálya szélén ácsorogtam a lábfejem külső felén egyensúlyozva és őt figyeltem, miközben a számat rágcsáltam. Egész nap ezt csináltam, csak, hogy fájdalmat okozzak magamnak. Suliba mégse hozhattam pengét vagy ilyesmi. Összevont óránk volt. Együtt voltunk a fiúkkal és fociztunk, már aki. Összességében elég laza óra volt.
Hosszú kardigán volt rajtam, mondván: „fázom", de csak azért kellett, hogy eltakarjam a mély sebeket a kezemen.
Aztán Louis egyszer csal kiment óráról. Azt hiszem el kellett intéznie valamit, ránk pedig Mr. Miller felügyelt, a fiúk tesitanára.
A baj az volt, hogy nem figyeltem és későn vettem észre, hogy a labda felém jön, én pedig reflexből utána mozdultam, de rosszul léptem, így elestem és bevertem a térdemet. Felszisszentem a fájdalomtól és az említett testrészre szorítottam a kezemet, ekkor pedig Flora és Lori siettek a segítségemre.
- Jól vagy? - kérdezte Flo aggódva.
- Ja, azt hiszem. - feleltem és lábra állva léptem egyet, de eléggé bénán sikerült, mert látványosan sántítottam.
- Szerinte meg kéne mutatnod egy tanárnak. - ráncolta a homlokát Lori.
- Nem kell! - rivalltam rá és léptem még egyet, mire a térdembe nyílalt a fájdalom és felnyögtem.
- Mr. Tomlinson azt mondta, ha valaki megsérül, azonnal menjünk hozzá. Gyere! - ő sértett meg... Átdobta a karomat a vállán és az ajtó felé kezdett sétálni velem. Bekopogott a tornatanári helység ajtaján, Louis pedig azonnal kinyitotta azt. Felhúzta a szemöldökét, mikor tekintetünk találkozott és onnantól kezdve máshova már nem is nézett.
- Olivia megsérült. Ráesett a térdére. - mondta Lori, mintha az én nyelvemet elvitte volna Louis, akarom mondani a cica! Ő csak bólintott egyet és besegített az ajtón, majd leültetett egy székre.
- Menj vissza nyugodtan, innentől én átveszem. - mondta barátnőmnek, mire ő szó nélkül magunkra hagyott, Louis pedig ránk csukta az ajtót. Felsóhajtott és odahúzott elém egy széket, amire leült. Nem igazán találta a szavakat így hirtelen, próbálta összeszedni gondolatait, nekem pedig eszembe se jutott megzavarni őt ebben, hisz pont abban a közelségben volt hozzám, hogy éreztem illatát, ez pedig önmagában elég volt ahhoz, hogy elvegye az eszemet.
- Reméltem, hogy elintézed ezt nekünk. - mondta lehajtott fejjel, míg én a homlokomat ráncoltam.
- Öm... mi? - értetlenkedtem, ő pedig fölkapta a fejét.
- Az SMS. Írtam egy SMS-t, hogy adj okot, hogy beszélgethessünk kettesben és most itt vagyunk. - felelte lágy mosollyal az arcán. Őt fürkésztem. Szemei táskásabbak és beesettebbek voltak, mint általában. Ezek szerint ő is rosszul aludt. Nem akartam, hogy rosszul aludjon miattam, azt akartam, hogy továbblépjen.
- Miről beszél, tanár úr? - vontam föl a szemöldököm. - Én komolyan megsérültem. - feleltem, mire ő nagyokat pislogott rám. - Ráestem a térdemre. - tettem karba a kezem. - Szóval... megnézné, hogy le kell-e vágni a lábam, vagy mi lesz? - érdeklődtem ártatlan hangon, homlok ráncolva.
- Ó, persze! - rázta meg a fejét és az elsősegély ládáért nyúlt. - Csak azt hittem, hogy...
- Azt hitte, eltöröm maga miatt a lábam? - nevettem föl gúnyosan. Persze eltörtem volna, ez nyilvánvaló, de neki erről nem kellett tudni.
- Mindegy. - sóhajtotta és zavartalan megrázta a fejét. - A lényeg, hogy itt vagy és tudunk kicsit beszélgetni.