Három nappal később a megszokottnál vidámabban jöttem ki az iskolából, ennek oka pedig az volt, hogy a matek TZ, amit még kedden írtunk hármas lett. Persze ez nem csak Louis-nak volt köszönhető, mert mégsem várhatunk világmegváltó eredményeket egyetlen délutántól, de sokat segített felfognom a dolgokat. Nyilván ehhez a hármashoz az is kellett, hogy jól tudjak másolni a mögöttem ülő stréber gyerekről, de ez már mellékes volt. Úgy döntöttem egyből Louis-hoz megyek és elújságolom neki a jó hírt, hisz tudtam, csütörtökönként ilyenkor már otthon van.
Bekopogtam az ajtón és vártam.
Furcsa volt, mert csak percekkel később nyitott ajtót és ennél az egésznél, már csak ő maga volt szokatlanabb.
Csak egy bokszer volt rajta. Haja csapzott volt, homloka pedig izzadtságtól gyöngyözött. Felvontam a szemöldököm, de nem igazán szemteltem ennek az egésznek nagy figyelmet, túlságosan is magammal voltam elfoglalva. Ó, ha tudtam volna, mi is történt éppen...
- Liv! Hát te? Nem is mondtad, hogy jössz. - mondta zavartan. Miközben beszélt, többször is hátrapillantott a válla felett a lakásba és kerülte tekintetemet.
- Igen, tudom. Csak azért jöttem, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok, amiért segítettél a matekban. Képzeld, hármas lett a dogám. - mondtam vidáman, mire ő is elvigyorodott, de nem tűnt túl őszintének.
- Nahát, drágám, ez nagyszerű hír! Igazán...
- Tommo, ki volt az? - hirtelen a hang irányába kaptam a fejemet. Bentről jött. Tulajdonosa egy vékony, barna hajú, barna szemű lány volt. Louis mögé lépett és ekkor észrevettem, hogy testét mindössze a köré csavart paplan takarja. Az a paplan, amivel nemrég még mi takaróztunk. Döbbenten ácsorogtam az ajtóban, rögtön leesett mi is folyik itt, csak Louis-ra vártam. Arra, hogy majd magyarázkodni kezd, de ő csak meredt rám összeszorított ajkakkal. Mintha nem is lett volna köztünk, olyan távoli volt pillantása. - Ő ki? - érdeklődött a nagyjából Louis-val egy idős nő, miközben végigmért. Ami meglepett az az volt, hogy hangja egyáltalán nem volt gúnyos vagy dühös, inkább csak kíváncsi.
- Ő... ő csak egy diákom. - mondta a szemembe, s nekem olyan érzésem volt, mintha minden egyes szavával egy-egy tőrt döfne a szívembe. Hangja közömbös volt, mintha tényleg csak egy tanítványa lennék. Olyan komolyan mondta, hogy egy pillanatra még én is elhittem. Vagy tényleg így volt?
Lassan hátrálni kezdtem, Louis pedig a nevemet tátogta. Pillantásával akart megnyugtatni, de én csak a fejemet ráztam.
- Megmagyarázom. - suttogta, én pedig ekkor ajkamra haraptam, megakadályozva könnyeim eleredését.
- Nem engedem...

***

*Louis szemszöge*
Elfutott. Istenem, mekkora egy barom vagyok! Hogy tehettem ezt? Idegesen a hajamba túrtam és homlokomat a hideg falnak nyomtam.
- Szerintem menj utána. - javasolta halkan Eleanor.
- Nem tudom hova ment és biztos vagyok benne, hogy látni se akar. - motyogtam és közben csalódottan becsuktam az ajtót.
- Nem csodálom! Én se akarnálak a helyében. - nevetett fel gúnyosan.
- Tudod, ezzel most nem segítesz. - feleltem flegmán és besétáltam a nappaliba, majd leültem a kanapéra és a kezembe temettem az arcom, miközben vettem egy mély levegőt. - Elbasztam. - idegesen doboltam a talpammal a padlón. Fogalmam sem volt, hogyan hozzam helyre, mert lehetetlennek tűnt megbocsájtása. - Egy köcsög vagyok, ő pedig utál engem. Mondjuk nem is csodálom, megérdemlem! - egy percre sem hagytam abba önmagam ostorozását. Szenvedni akartam. Érezni azt a fájdalmat, amit ő érezhetett akkor.
- Te komolyan itt akarsz ülni és sajnáltatni magad? – vonta föl a szemöldökét, mire én ránéztem. – Őszintén, ez nem érdekel senkit, ám, ha neked ez így jó, hát legyen! – rántott vállat, bár jól tudtam, terve az volt, hogy felkeltse az érdeklődésemet.
- Miért, szerinted mit kéne tennem? – dörzsöltem meg borostás államat.
- Nos, az attól függ! Szereted őt, Louis? – nem válaszoltam, csak nyeltem egyet, miközben barnás szemeibe bámultam, mik úgy éreztem a lelkemig hatolnak. Ő ismert, nyitott könyv voltam számára, nem is értettem, miért akarta, hogy kimondjam, mikor pontosan tudta a választ. - Szereted? – ismételte meg magát valamivel hangosabban, szinte kikelve magából.
- Hogy szeretem-e? - nevettem fel. - Az nem kifejezés. - ezt kimondva csak mosolyogni tudtam, pedig helyezem a reménytelennél is reménytelenebb volt. - Ő az... ő egy olyan lány akit mindig is kerestem. Egyszerűen tökéletes. Minden megvan benne, amire csak szükségem van. Nem, képtelen vagyok megmagyarázni mitől olyan lélegzetelállító, de az. Higgy nekem! És tudod mi a plusz? - kérdeztem vigyorogva.
- Hogy ártatlan?
- Hogy ártatlan! - ismételtem meg őt, csak más hangnemben, nála sokkal izgatottabban. - Egyszerűen én vagyok neki az első, úgy értem mindenben, mindenben, amit csak el tudsz képzelni. És tudod mi az, ami még ennél is fontosabb? - érdeklődtem és ránéztem.
- Hogy viszontszeret?
- Hogy viszontszeret! Várj! Honnan tudtad? - ráncoltam a homlokom, mire ő felnevetett és leült mellém a kanapéra, miközben a teste köré csavart paplant a mellkasához szorította.
- Ugyan már, Louis! Mióta az eszemet tudom, ismerlek. Tudom, mi vonz téged egy nőben. - felelte egyszerűen.
- De ő még csak kislány. - gondolkodtam el.
- Egy kislány, akit szeretsz. Várj, ő kimondta egyáltalán, hogy ugyan ezt érzi? - húzta föl a szemöldökét.
- Természetesen... nem, de vallott már nekem szerelmet, még ha nem is mondta ki nyíltan. Minden egyes pillantásával, szó szerint magasztal engem és olyan dolgokat mondott nekem, mint még soha senki azelőtt. Azt mondta, hogy én vagyok a nap az életében. Hogy én jelentem számára a fényt, ami majd kivezeti őt a sötétségből. Szüksége van rám és nekem is rá, de nem tudom hogya...
- Hát, te egy idióta vagy! - szakított félbe hirtelen. – Végre alakulóban van a szerelmi életed, erre nekiállsz kefélni a legjobb barátoddal, baszki, Louis, most kurvára látszik, hogy férfi vagy és csak a farkad irányít! – stílusa enyhén lenéző volt, olyannyira, hogy a végére még el is szégyelltem magam.
- Ez nem igaz! Csak azt mondta, kavarunk és meg ennek tudatában alakítottam a délutáni programomat! Bele se gondoltam, hogy esetleg szó nélkül meglátogat. – sóhajtottam.
- Te vagy az első olyan pasi az életébe? – kérdezte szúrós szemmel, kihangsúlyozva a mondat közepére beillesztett utalószócskát.
- Nem tudom, gondolom. – ráncoltam a homlokom. – Igen.
- És hány éves is? – faggatott tovább, én pedig nyeltem egyet, mert még belegondolni is gyomorforgató volt, hogy:
- Majdhogynem közelebb van a tízhez, mint a húszhoz. – nyögtem ki végül, de El látszólag nem lepődött meg.
- És te komolyan azt várod tőle, hogy majd ő tudja, hogy is megy ez egy kapcsolatban?! Ne légy már punci, bazmeg, vedd kezedbe az irányítást, aztán mutasd meg neki, hogy szereted, mert különben meg is érdemled, hogy elveszítsd! – szavai egyenesen hidegzuhanyként értek, de azt hiszem, igazából erre szükségem is volt. Miért várom el Oliviától, hogy tudja, mit akar, mikor még az újnál is újabb ez a dolog neki? Most nekem kell irányítanom, akármennyire is független személyiség a kicsike... - Mire vársz még? Sose láttalak még így beszélni senkiről azelőtt! Menj és tudasd vele, hogy fontos a számodra! Ha ő is így érez, képtelen lesz sokáig haragudni rád. - simogatta meg a hátamat lágyan.
- Azt hiszed? - nevettem fel kínomban. - Fogalmad sincs, mennyire haragszik a világra. - ingattam a fejem.
- Figyelj, én csak egy barátod vagyok...
- A legjobb barátom. – javítottam ki azonnal, ez pedig mosolyt csalt az arcára.
- Ahogy tetszik. – rántott vállat. - Ő micsoda? Csak egy tanítványod? - kérdezte, mire én fölnevettem.
- Hát szíveden tanítanám, de nem kifejezetten az oldatok térfogatszázalékának kiszámítására. - forgattam meg a szememet.
- Micsoda ő neked, Louis? - kérdezte erélyesen, válaszom pedig kérdésére csak egyetlen apró szócska volt. Egy szó, ahogyan még sosem szólítottam senkit.
- A szerelmem. - elmosolyodtam, mikor erre egyből Liv angyali arca ugrott be. - Az én kicsi Oliviám.
- Na takarodj! Ne is lássalak, amíg ezt rendbe nem hoztad! - mutatott az ajtó felé, majd felkapta a földről gyűrött ruháimat és nekem vágta őket. - Azért meg majd később számolunk, hogy így kellett megtudnom, hogy szeretsz valakit. - morogta, míg én magamra rángattam a gönceimet. – Tudod már mit fogsz mondani neki? - jött utánam az előszobába, ahol fölvettem a cipőmet, meg a kabátomat.
- Lövésem sincs, de muszáj megtalálnom, mielőtt még fölvágja az ereit. - sóhajtottam és kisietem az ajtón, bepattantam a kocsimba és elindultam. Össze-vissza kapkodtam a fejemet, hátha meglátom őt az utcán, de még csak hozzá hasonló embert sem láttam. Idegesített, mert általában mindig minden kérdésre tudtam a választ, de arról fogalmam sem volt hova mennek az összetört szívek.