- Ki vele mitől félsz? - csúszott közelebb hozzám, de én csak homlok ráncolva meredtem rá. Nem értettem őt. Miért kérdezi ezt tőlem? Mit mondhatnék erre? - csak mert az igazság, elég nyálasan hangzott volna...
- Öm... a démonoktól? - rántottam vállat, majd végül felnevettem. Persze, nem ez volt az igazság, csak ez jutott először eszembe. - Ja és a szellemek is egész rémisztőek.
- Nem úgy értem, Liv. - ingatta a fejét összeszorított ajkakkal. - Mi az, amitől tényleg rettegsz? Amire ha gondolsz, kiráz a hideg és rossz érzést kelt benned. - magam elé bámultam. Ott volt a nyelvem hegyén, de képtelen voltam kimondani.
- Nem félek semmitől, Louis. Inkább csak aludjunk. - morogtam, miközben befészkeltem magam a paplan alá és háttal fordultam neki.
Nem mozdult. Percekig semmi sem történt, aztán egyszer csak ő is befeküdt mellém. Feljebb húzta testünkön a takarót, egészen a nyakunkig, majd átölelt engem és megcsókolta a nyakam oldalát.
- Rendben, aludjunk. - suttogta, lábaink pedig ekkor összegabalyodtak. Úgy tűnt nem sértődött meg, kitartása pedig egyesen lehengerelt, ám ezt követően gyorsan elnyomott az álom.

***

Már félálomba voltam, mikor egyszer csak meghallottam Louis mély, mégis rekedtes hangját mögülem.
- Tudod, nehezebb veled, mint gondoltam. - meleg leheletét éreztem a nyakamon, de összeszorítottam a számat, hogy ne kuncogjak fel és ne leplezzem le magam. Biztosan azt hihette, hogy alszom. - Már az elején sejtettem, hogy nem leszel egyszerű eset, de nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz belopni magam a szívedbe. - sóhajtotta, én pedig összeszorítottam szemeimet és ajkamra haraptam. De hisz már réges-rég belopta. - Csak bár tudnám, mi miatt nem bízol meg bennem. - szuszogott, én meg csak sírni szerettem volna. Bíztam benne... és ez volt a baj. Mert mikor mellette voltam, úgy éreztem bármit elmondhatok neki és ez megijesztett. Sose voltak még ilyesfajta gondolataim azelőtt valakivel kapcsolatban. – Becsszóra, sosem árulnám el a titkaidat. Biztonságban lennének nálam, a szíveddel együtt... veled együtt. - azt akartam, hogy befejezze. Édes volt tőle, hogy ezt mondta, de nem akartam sírni. Miért mondta ezt nekem el egyáltalán? - Istenem, mekkora egy idióta vagyok! - sóhajtott fel panaszosan. - Te egy diákom vagy. Egy tizenöt éves kislány, én meg beléd szerettem, tiszta elmebaj. - nevetett fel halkan, azt hiszem kínjában. – De ugye azt tudod, hogy, ha nem éreznék irántad úgy, ahogy, már rég feladtam volna ezt az egészet.
Percekig ismét csend volt. Nem mondott semmit, feltételeztem elaludt, de aztán még hozzátette:
- Remélem azért biztonságot nyújtok neked. - hangja most valamivel hangosabb volt. - Csak mert te nekem, igen.

***

Reggel valami mocorgásra keltem. Az ágy melegebb volt, mint általában, nem annyira hideg és magányos. Résnyire nyitottam a szememet és ekkor megpillantottam Louis-t, aki az ágy szélén ült, háttal nekem. Hátizmai kicsit megfeszültek, ahogy megdörzsölte a szemét, majd mikor föl akart állni, megszólaltam:
- Hova mész? - fejét hirtelen kapta felém, majd mikor álmos tekintetünk találkozott, lágy mosolyra húzta száját.
- Jó reggelt, angyal! - hajolt le hozzám és egy homlok puszival köszöntött. Imádtam, amikor ezt csinálja. - Csak reggelit akartam csinálni magunknak. - felelte kedvesen, de én csak bágyadtan elmosolyodtam, majd behunytam a szemem és a fejemet kezdtem ingatni.
- Nem kell reggeli, csak gyere vissza mellém. - suttogtam és megfogtam kezét, a következő pillanatban, pedig éreztem, hogy nyakamba fúrja az arcát és mélyen beszívja illatomat.