- Olivia! – vette föl kétségbeesetten a telefont. Hangja hallatán a szívem mintha kihagyott volna egy ütemet és elakadt a lélegzetem.
- Louis. – suttogtam néhány hosszú másodperc múlva.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva.
- Semmi. – válaszoltam most már normális hangnemben. Megkönnyebbülten felsóhajtott, majd szabadkozásba kezdett:
- Én csak azt hittem, hogy...
- Ja, nem! Nem azért hívlak, mert az ereimet készülöm felvágni. – nevettem fel, de úgy tűnt, ő nem igazán értékeli poénomat.
- Ne nevess ezen! Rám ijesztettél. – mondta halk hangon, mondandója pedig megmosolyogtatott. Aggódott értem, mert szeret. Mert fontos vagyok neki. – Persze, Olivia! Beszélj még be magadnak faszságokat, hajrá! Majd pofára esel!
- Ezek szerint, csak akkor telefonáljak, ha baj van? – húztam föl a szemöldököm, de közben arckifejezésem szórakozott volt.
- Nem, dehogy! Dehogyis, Liv. De miért hívtál? – érdeklődött. - Hát nem tudom, az egyik pillanatban még azon gondolkodtam, mi a faszt csinálhatsz most, a másikban meg már a fülemnél volt a telefon. – mégsem mondhatom neki neki, nem igaz?
- Csak... hallani akartam a hangodat. – feleltem halkan, de aztán rájöttem, hogy ez is elég nyálasan hangzik.
- Ó... hát, most már hallod! – nevetett föl halkan, mire én is mosolyra húztam a számat.
- Mit csinálsz? – tértem rá hívásom valódi okára. – Mármint mit csináltál, mielőtt hívtalak. – javítottam ki magam.
- Uhm, épp a kanapén ültem egy bögre teával és azon gondolkodtam, vajon hogy fogok csinálni a te 1,35-ös átlagodból, 1,75-öset, hogy meg legyen félévkor a kettes. – felelte komoly hangon. Ezt nem hiszem el...
- Szóval rám gondoltál? – igyekeztem nem túl izgatottnak tűnni, de azt hiszem, pocsék színésznő vagyok, ha róla van szó.
- Igen. Azért is lepődtem meg annyira, amikor láttam, hogy te hívsz.
- Csak tudni akartam mit csinálsz. – bukott ki belőlem, majd a szám elé kaptam a kezemet. Akárhogy próbáltam, előbbi mondatomat nem tudtam visszaszívni.
- Gondoltál rám? – kérdezte meglepve. - ÉN MINDIG GONDOLOK RÁD, IDIÓTA!
- Aha. – motyogtam halkan.
- Ezek szerint, mindketten a másikra gondoltunk. – állapította meg.
- Na ne mondd, Einstein! – nevettem fel halkan. – Nem tudok aludni. – fordultam a másik oldalamra. – Pedig fáradt vagyok és holnap TZ-t írok töriből. – sóhajtottam.
- És tanultál rá? – kérdezte komoly hangon.
- Hahó, még mindig velem beszélsz! – emlékeztettem, majd elkacagtam magam.
- Van egyáltalán olyan óra, amelyikre úgy tanulsz is valamit?
- Uhm, nem igazán. – ingattam a fejemet.
- Szóval nem kivételezel velem. – kuncogott.
- Nem, dehogy! Kémiára épp annyit tanulok, mint a többi órára. Csak a többiből általában hármas fölött vagyok. A matek az, ami még necces, de amúgy mindenből jól állok. – magyaráztam.
- Hát igen, mert a matekot meg a kémiát érteni is kell, nem csak bemagolni. – felelte.
- Azta, de okos vagy. – mondtam gúnyosan szemet forgatva. – Amúgy fizikából se tudok semmit, csak azon tudok puskázni, mert a tanár egy vak vénasszony. – mondtam, a túloldalról pedig csak szórakozott nevetést hallottam. – Nálad is lehetnék hármas vagy négyes, ha mondjuk nem mindig kibaszottul engem néznél. – morogtam.
- Ó, bocsáss meg! Legközelebb majd nem kémián nézlek meg magamnak. – nem láttam ugyan, de tudtam, hogy szemet forgat.
- Hát, az jó lenne! Mármint, ha dogaírás közben a tekinteted messze elkerülne engem.
- Jó, majd megpróbálok nem rád figyelni, de egyszerűen vonzod a tekintetemet. – ajkaim kicsit elnyíltak, ahogy felfogtam mit is mondott. - Ott vagy? – szólalt meg halkan, kis idő után.
- Mi? Persze. – ráztam meg a fejemet, hogy észhez térjek.
- Szóval nem jön álom azokra a szép szemeidre? - gügyögte, bókja pedig megmelengette a szívemet.
- M-mm... - ráztam meg a fejem.
- Könnyebb lenne aludni, ha ott lennék? – érdeklődött és a telefonba szuszogott. Persze, hogy könnyebb lenne. Hisz mióta csa, ismerem őt úgy alszom el, hogy elképzelem, ahogy átölel.
- Talán. – mondtam halkan.
- Őszintén, miért játszod ezt? – kérdezte értetlenül.
- Mit? – húztam föl a szemöldököm, bár valahol mélyen sejtettem mire gondol.
- Mindketten tudjuk, hogy belém vagy bolondulva, miért játszod a nehezen kaphatót? – ahogy kimondta ezt, még levegőt is elfelejtettem venni. Oké, hogy mindketten tudjuk, de azért még nem kell kimondani hangosan is!
- Fogalmam sincs miről beszélsz. – bukott ki belőlem.
- Tényleg? Ez esetben jó éjt, próbálj mag azért aludni...
- Ne! Louis! – szólaltam meg kétségbeesetten.
- Igen? – kérdezte kíváncsian.
- Ne tedd le... kérlek. – sóhajtottam az utolsó szót.
- Csak az időmet pazarlom, hisz te csak játszadozol velem, nem? – hangja szórakozott volt, bár számomra ez az egész, cseppet sem volt mulatságos. Nem tudhatta az okukat a dolgoknak, amiket teszek. Nem tudhatta, miért vagyok ilyen, csak próbálta kiszedni belőlem azt az egy szót.
Mire észbe kaptam, már könnyeimmel küszködtem és a számra szorítottam a kezemet.
- De... - mondtam elhaló hangon. – Csak játszadozom. – azzal letettem és hangosan felzokogtam.