Nem tudtam volna szóhoz jutni. Sok más esetben igen, de akkor nem. Tekintetünket mélyen a másikéba fúrtuk, az övé kemény volt és rideg, én pedig kezdtem egyre jobban elgyengülni tőle. Bántott. Tudta, hogy fájdalmat okoz nekem, de semmi megbánást nem láttam szemeiben, ez pedig akkor a kelleténél is jobban megijesztett.
- So... - megkíséreltem beszélni, de a hang elakadt a torkomban, ahogy engem nézett. Annyira, de annyira szerettem volna elkapni pillantásomat, de tudtam, azzal csak gyengeségemet mutatnám, azt pedig nem akartam. Épp mikor már kezdtem teljesen kitárulkozni és megnyílni neki, csinál egy ilyet egy butaság miatt? Azelőtt nem féltem gyenge lenni előtte, most viszont úgy éreztem bárhol máshol nagyobb biztonságban lennék, mint itt vele. – én sosem hittem volna, hogy ekkora problémát jelent neked a korom vagy az, hogy nem vagyok még annyira jártas ebben a kapcsolatosdiban. – hadartam el mondandómat szinte érthetetlenül, mert attól féltem idő közben elbőgöm magam. Louis ajkai közt ezt hallva apró rés keletkezett, ekkor pedig tudtam, rájött, mekkorát is hibázott azzal, hogy ezt mondta, de nem voltam hozzá annyira kegyes, hogy itt leálljak. Bosszút akartam állni, bár nagyon szerettem őt és azt hiszem sejthette, hogy az, ami most fog következni rettenetesen fog neki fájni. – Én azt gondoltam annak ellenére, hogy még csak kamasz vagyok, képes vagy veled egyenrangú félként kezelni, úgy véltem vagy ennyire intelligens. – folytattam remegő hangon, ő pedig ekkor elkapta rólam tekintetét és lehajtotta a fejét, miközben nyelt egyet. – Nem hittem, hogy zavar téged, hogy te vagy nekem az első vagy, hogy veled kell kitapasztalnom önmagamat a szerelem minden területén, sőt... úgy tudtam örülsz neki.
- Én örülök! – fakadt ki hirtelen a konyhapultra csapva és felkapta a fejét.
- Most nem ezt érzem. – jelentettem ki, kihangsúlyozva a legelső szót. – És őszintén szólva biztonságban sem érzem magam. – amint e mondat elhagyta a számat, Lou szemei elkerekedtek, én pedig tisztában voltam vele, hogy ha most valaki bántja a másikat, akkor az én vagyok. Nem akartam olyanná válni, amit gyűlölök. – Félek. – ismertem be, s ekkor könnyeim ismét utat törtek maguknak, mire a szám elé szorítottam a kezemet és megindultam az emelet felé és bár Louis utánam mozdult, nem tudott elkapni és megállítani.
Úgy rohantam a fürdőig, mintha üldöznének, annak ellenére, hogy jól tudtam, Louis nem követ. Azt hiszem tisztában volt vele, hogy most úgysem segíthet. Rendben akartam lenni vele, de nem tudtam hogyan.

*Louis szemszöge*
Sírni akartam. Persze, a férfiak nem sírnak, de ekkor ez mit sem számított. Ingerülten a konyhapultba rúgtam, s mikor a fájdalom a lábamba nyílalt hangosan felszisszentem és a hátamat a konyhabútornak döntve leültem a hideg kőre. A homlokomat a térdemnek támasztottam, miközben igyekeztem kitépni tincseimet a helyükről, de azok nem engedték el fejbőrömet, tovább kapaszkodtak. Fel szerettem volna menni hozzá, megbeszélni, bocsánatot kérni, de tudtam, nem hallgatna meg. Egyedüllétre volt szüksége és csak reménykedtem, hogy nem tenne kárt önmagában, mikor tudja, hogy itt vagyok vele egy házban.
- Idióta, te kibaszott idióta! – szidtam le magam a konyhapadlót csapkodva, mint egy hisztiző kisgyerek, aki nem kapta meg amit akart. - Megbízott benned, de te mindent elcsesztél és mindezt miért? Büszkeségért? Hogy megmutasd, neked ő nem pofázik?
- De hisz még csak kislány, Louis! Hogy mutatsz így példát neki, ha ahelyett, hogy higgadtan próbálnád meg kezelni a helyzetet, még nekiállsz provokálni őt? – egy épeszű kívülálló reakciója a jelenlegi helyzetre biztos az lenne, hogy magához ragadja a telefonját, hogy tárcsázza a legközelebbi elmegyógyintézetet, mert biztosan nem tartaná normálisnak, hogy magamhoz beszélek itt a konyha közepén, mégis úgy éreztem, ez megnyugtat engem. Márpedig ahhoz, hogy végre minden visszaálljon az eredeti állapotába, elsősorban ez volt szükséges. Nem az, hogy Liv kinője a makacsságát, nem az, hogy ne legyen önfejű, hanem a nyugalom. Méghozzá az enyém. Mert persze abban biztos voltam, hogy őnagysága nem fog lejönni öt perc múlva békülést kezdeményezni, ahogy abban is, hogy eleve, ha rajta múlik, nem lesz semmilyen békülés egyhamar, akármilyen rossz neki is a jelenlegi felállás. És, hogy miért? Mert Miss Blue számára fontosabb a méltósága, mint bármi más ezen a világon, ha pedig önmagáról van szó, nem ismer se istent, se embert, de még csak Louis Tomlinson-t sem.

***

Olyan fél vagy háromnegyed óra elteltével, mikor már a nappaliban fetrengtem - miután megreggeliztem, elpakoltam és elmosogattam -, hangokat hallottam a lépcső tetejéről. Rögtön odakaptam a fejemet, alig pár másodpercen belül pedig megpillantottam az én angyalkámat, amint lehajtott fejjel az ajtó felé igyekszik. Alig volt rajta valami csak az egyik pólóm és egy otthoni melegítő. Nem értettem mit művel, így akar elmenni?
- Hova mész?! – szegeztem neki a kérdést felpattanva, mire az ajtó előtt megtorpant és fél testtel hátra fordult felém. Szemei most valahogy kisebbek voltak a megszokottnál, ahogy az enyéimbe nézett és ekkor rájöttem, a sírástól ilyen, ez pedig mérhetetlenül elszomorított. Nem és értettem, hogy engedhettem idáig fajulni a dolgot, mikor tegnap megígértem neki, hogy ezentúl igyekszem majd a nap minden percében boldoggá tenni őt. Még sosem szegtem meg ígéretet ilyen gyorsan.
- Csak kiviszem a szemetet. – felelte tárgyilagosan, s csak ekkor szúrt szemet a fekete szemeteszsák, amit a bal kezében szorongatott. A szám egy pillanatra elnyílt, mikor visszavezettem tekintetemet az arcára, s pont elkaptam míg grimaszolt egyet, mintha hitetlenkedne, amiért azt hittem, csak mert veszekedtünk lelép. Volt jogom ezt gondolni. Nem egyszer megcsinálta már. Őszintén, én el se akartam hinni. A házimunkát választotta ahelyett, hogy megbeszéltük volna a dolgokat. Úristen! A kapcsolatunknak befellegzett.
Nem mozdult, mintha várt volna valamire, én pedig nem tudtam mit tegyek, így hát bólintottam egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem és menjen csak.
Liv elfordult, hogy felvegye a papucsomat, de szerencsére nem tette elég gyorsan, így még láttam a mosolyt előbújni ajkai szélén. Fordított egyet a kulcson, majd lenyomta a kilincset, én pedig ekkor utána szóltam:
- Kérlek, vegyél fel egy kabátot! – de mire a mondat végére értem már nem volt a lakásban. Magamban morogtam egy sort, amiért sosem hallgat rám, pedig csak óvni szeretném, de nem tudtam sokáig ezzel foglalkozni, mert eszembe jutott az apró mosoly, amit láttatni engedett velem. Az a kis szar hatalmas reményt ébresztett bennem és behunyva szememet, olyan érzés lett rajtam úrrá, mintha minden rendben lenne.
Olyannyira lekötött az illúzióm a köztünk lévő harmóniáról, hogy csak arra eszméltem fel, hogy két vékony kar fonódik a derekam köré és hosszú tincsek omlanak szanaszét a mellkasomra. Szemeim hirtelen pattantak ki, ekkor pedig lepillantva megláttam Olivia dús hajkoronáját, amint a mellemre szorította a fejét, épp azon a helyen ahol a szívem vert. A mai napig meghökkentett, hogy mindig elsőre megtalálja azt a pontot, ahol a legerőteljesebben hallani.
Körül akartam ölelni őt és csókot nyomni a fejére, de épp mikor megtettem volna elmúlt a varázs és az én bámulatos Oliviám elhúzódott tőlem. Szomorkás arccal kezdtem fürkészni őt, mire felvonta a szemöldökét, mintha azt kérdezné „Most meg mi van?", én viszont képtelen voltam választ adni neki.
- Egy pillanatra azt hitted minden rendben van, igaz? – találta fején a szöget kérdésével, én pedig összeszorítva ajkaimat bólintottam egyet. – Igen, én is. Szeretném. – grimaszolt, majd egy hirtelen lendülettel hátat fordított nekem és az emelet felé vette az irányt.

***
őszintén nem tudom ,
mi a véleményetek a jelenleg fennálló helyzettel kapcsolatban a két főszereplő között , szóval mindenképp tudassátok velem ,
ahogy azt is , hogy mennyire tetszett nektek a rész :)
xx