*Louis szemszöge*
Kiviharzottam az ajtón és meg sem álltam a fürdőszobáig, ami ugyan a szomszéd helység volt, de rohadjak meg, ha most nem több mérföldnyi távolságnak tűnt. Olyan érzésem volt, mintha nem jutna levegő a tüdőmbe, valami pánikroham szerűhöz tudtam volna legjobban hasonlítani és komolyan mondom, eléggé kétségbe voltam esve, hogy meghalok. Egy egyszerű mozdulattal elfordítottam a fürdő ablakának kilincsét és konkrétan kihajoltam rajta. Hirtelen megszédültem, így visszább kellett hajolnom, de az oxigén után továbbra is kapkodtam és bár próbáltam egyenletessé tenni lélegzésemet, nem ment. A mosdópulthoz siettem és kiborítva az üvegpohárban lévő fogkeféket, telitöltöttem hideg vízzel és nagyokat kortyolva beleittam. A fejem lüktetett és belül hihetetlenül forrónak éreztem, nem értettem, mi történik, sosem tapasztaltam még hasonlót. Mégis miket beszél? Odaadni nekem a lelkét? Én a szüzességét sem akartam elvenni, nemhogy még a lelkét is birtokoljam! Egyszerűen úgy éreztem, beleestem Oliviába. Nem, ezt most nem képletesen értem, ez nem egy szép metafora, olyan volt, mintha mindeddig egy szakadék szélén álcsorogtam volna, amibe valamilyen úton-módon most beleestem és zuhanni kezdtem. Csak vártam és vártam, hogy földet érjek, de ez sosem történt meg, csak tovább hullottam, mint pihe a szélben, amit ide-oda taszigál a légáramlat, mintha testem súlytalan lenne. Úgy éreztem, Olivia túlságosan is mély lelkileg, így sosem lelem majd meg a szakadék legalját, örökké ebben a kiszámíthatatlan helyzetben leszek, mely egyszerre rémisztő és hihetetlenül rabul ejtő is... És rá kellett jönnöm, hogy tulajdonképpen most nem tettem mást, csak Liv-et definiáltam, kinek lénye mint mágnes úgy vonzott engem magához. Ó, Istenem, Olivia! A poharat, mint mindeddig a kezemben tartottam ujjaim hirtelen elengedték és hangos csörömpöléssel apró szilánkokra tört a padlón, de ez most egy cseppet sem tudott érdekelni. Egyszerűen horribilisen rossz érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, nekem most azonnal közel kell lennem hozzá, magamhoz kell ölelnem, össze kell olvadnom vele, mert különben megbolondulok! Forgott velem a világ, de ezzel mit sem törődve, kikerülve a szilánkokat átrohantam a hálóba, de az ajtónál azonnal megtorpantam. Liv mozdulatlanul feküdt az ágyon a plafont bámulva, miközben kezét a hasán pihentetve az ujjaival malmozott. Halkan elindultam felé, lábujjhegyen kezdtem megközelíteni az ágyat, melyen szerelmem feküdt, de félúton futásnak eredtem, ráugorva az alvó alkalmatosságra és mellé fekve a mellkasára hajtottam a fejem. Meglepődött, erről pedig szívverése árulkodott, mert hirtelen megváltozott és más ütemben kezdett dobogni. Átölelve a derekát összefontam lábaimat az övéivel és magam elé kezdtem bámulni. Éreztem, hogy körém fonja karjait, ez pedig hatalmas melegséget hozott a belsőmbe.
Megvártam, míg mindketten megnyugodtunk, beletelt pár percbe, de teljességgel megérte, mert végre mindketten tiszta fejjel tudtunk gondolkodni. Egy pillanatra ránéztem, de mikor visszanézett rám, azonnal elkaptam tekintetemet és inkább a párna azon részébe fúrtam az arcom, ahol a huzat és Olivia okos feje találkozott. Mélyet szippantottam haja mennyei illatából, majd sóhajtottam egy nagyot, mert szívembe beköltözött az otthon érzése, ami ugyan állandó volt bennem, ha együtt voltunk, akkor éreztem a valaha volt legerősebben. Tettemre halkan felnevetett, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha a vízen lebegnék valahol az óceán közepén és talán másmilyen helyzetben ettől pánikba estem volna, most nem éreztem mást csak békét, kiegyensúlyozottságot és lelki harmóniát.
- Ugye tudod, hogy mindennél jobban szeretlek? – csúszott ki a számon észrevétlen, ami ugyan engem is meglepett, de nem kezdtem kétségbeesett magyarázkodásba. Nem volt ezzel semmi probléma.  – Mondd, hogy tudod! – suttogtam elhaló hangon, miközben bőre mámorító illatát szaglásztam. Igen, nyilván ez most rettenetesen furán és bizarrul hangzik, de tényleg, lehengerlően jó illata volt. Engem legalábbis teljesen elbódított.
- Hát persze, hogy tudom, drágám. – felelte lágyon a hátamat cirógatva és csak ekkor jöttem rá, mennyire imádom, amikor becéz engem. Nem sűrűn illet ilyesfajta jelzőkkel, mindig csak Lou-t használ és bár én ezt nem bántam, most valamiért jól esett, hogy nem a nevemen szólított.
- Nem, nem tudod. – emeltem fel a fejem lassan, hogy szemébe tudjak nézni. – Fogalmad sincs, mennyit jelentesz a számomra, de én mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy pontos tudatában légy ennek. – Liv csak kíváncsian fürkészte arcomat, szája széle kissé fölfelé görbült, miközben a szemembe nézett, majd folytattam: – Megmutathatom? 

***
oi oiiii
na, kitartás, mindjárt túl vagyunk ezen is aztán mehetünk is tovább, higgyétek el, lesznek itt még izgalmak !
mindenesetre köszönöm a türelmeteket es a belém (vagy ha nem is belém, a blogba) fektetett bizalmatokat !
lots of love <33