*Louis szemszöge*
Olivia egy ideig csak bámult engem. Az arcomat fürkészte, mintha nem értene valamit vagy várna valamire. Biccentettem egyet a ház felé, mire sűrűn kezdett pislogni, mintha észhez tért volna és hátrakapta a fejét.
Nem mozdult meg. Fogalmam sem volt mit szól a kivilágított ablakokhoz és az ajtóhoz ami girlanddal volt körbedíszítve. Az isten szerelmére, még csak arckifejezését se láttam.
- Liv. – suttogtam nevét, egyenesen féltem a negatív reakciótól, hisz azt mondta, már semmi kedve a karácsonyhoz. De Olivia nem fordult felém. Nem tudtam mit csináljak, csak nyeltem egy nagyot és kicsit megkocogtattam a vállát. Csend volt a kocsiban. Akár még a lágy zümmögését is hallani lehetett volna és utáltam ezt, mert nem tudtam, hogy most mi is történik pontosan. Vártam pár másodpercet, de továbbra sem reagált, így egy sóhajtás kíséretében fogtam magam, kiszálltam a kocsiból és átsétáltam az oldalára. Kinyitottam a kocsi ajtaját, de ami fogadott, teljesen ledöbbentett.
Olivia arca nedves volt a könnyeitől, de ami a legdurvább volt, az a tekintete. Mert szinte a ház falába égette. Nem nézett rám. Nem vett fel velem szemkontaktust, csak meredt maga elé, én pedig kezdtem nagyon megijedni. Úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott.
- Baby, jól érzed magad? – guggoltam le elé és kezemet a combjára simítottam. Érintésemre pillái megrebbentek, de még csak rám se pillantott. – Babe... - suttogtam.
- N-nem tudom. – először nem értettem őt, de végül rájöttem, hogy csak előző kérdésemre válaszolt. Észrevettem, hogy szemeibe ismét könnyek gyűlnek, nekem pedig elszorult a szívem ezt látva.
- Mi baj, édes? – nyeltem egyet, miközben lágyan simogatni kezdtem a lábát, hátha attól megnyugszik. Végre szemeimbe nézett, fürkészett pár röpke másodpercig, majd visszavezette tekintetét a házra és hirtelen kipukkadt belőle a zokogás. Kezét a szájára szorította, én pedig fölálltam és kezemet nyújtva neki kisegítettem a kocsiból. Mikor már a lábain állt, felkaptam a karjaimba és miután a lábammal belöktem a kocsi ajtaját, menyasszonypózban vittem őt egészen az ajtóig, ahol viszont már muszáj volt letennem őt, mert a kulcscsomóm a farzsebemben volt és valahogy ki kellett varázsolnom onnan.
Olivia a mellkasomnak dőlt, míg én a zárral bajlódtam és közben a fenyőgirlandot bámulta a fejünk felett.
- Miért? – bökte ki egyszer csak, mire a homlokomat kezdtem ráncolni. Lenyomtam a kilincset, belöktem az ajtót és lágyan betoltam Liv-et az előszobába. Úgy bámészkodott össze-vissza, mintha először járna itt, én pedig miután becsuktam az ajtót magunk mögött, a hátának simultam és nyomtam egy csókot a hajába.
- Mert szeretlek. – suttogtam és előre nyúlva egy egyszerű mozdulattal szétzipzároztam a kabátját. Lesegítettem róla, majd miután levette a cipőjét, biccentettem egyet, jelezvén, hogy nem kell megvárnia. Ezt követően én is levetkőztem - ami most kicsit tovább tartott mint általában, hisz a hidegek miatt több ruha volt rajtam -, majd Liv után mentem a nappaliba. Apró mosoly kúszott az arcomra mikor megpillantottam őt a kanapén ülve a még díszítetlen fenyőfát fürkészve. Olyan egyenesen ült mintha vendégségben lenne és nem otthon, kezeit az ölében pihentette, pilláit rebegtette és én hirtelen úgy éreztem, ismét beleszerettem. Halkan közelebb sétáltam hozzá és a falnak dőltem, de ekkor felém kapta a fejét.
- Mégis mit jelentsen ez? – kérdezte zavartan, de én láttam azt az apró mosolyt ott bujkálni a szája szélén, amiből arra következtettem, pontosan tudja ő, mi is folyik itt.
- Az ég világon semmit, – ráztam a fejem és pár lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot leültem mellé. – pusztán csak annyit, hogy remélem hagyod magad boldoggá tenni ma. – Liv elmosolyodott, majd elkapta rólam tekintetét és a fára nézett.
- Nincs feldíszítve. – jegyezte meg a nyilvánvalót.
- Tudom, úgy terveztem együtt csináljuk. – hajoltam közel hozzá, hogy csókot tudjak nyomni puha bőrére a nyakán. El akartam húzódni, de végül nem tettem, mert fél kézzel a hajamba túrt, amiből arra következtettem, élvezi amit csinálok. Hátradőlt a kanapén, én pedig arca fölé hajoltam és kisimítottam egy kósza tincset az arcából.
- Mi lesz most? – érdeklődött és hirtelen olyan ártatlannak tűnt, olyan... kicseszett aranyosnak.
- Amit szeretnél, – pusziltam szájon. – de az ünnepi kaját elcsesztem, pizzát fogunk enni. – húztam el a számat, de mikor észrevettem, hogy kuncog, én is felnevettem.
- Hogy történt? – kérdezte.
- Reggel kapkodtam és odaégettem a csirkét. Sajnálom, Liv. – simítottam végig a combján.
- Nem baj. – rázta a fejét. – De nem csinálhatnánk meg mi a pizzát?
- Úgy érted otthon? – ráncoltam a homlokom.
- Uhum, mármint, ha van minden hozzávaló. Szerintem jó szórakozás lenne. És amíg kel a tészta, feldíszíthetnénk a fát. Aztán délután nézhetnénk valami filmet vagy akármi, mit szólsz? – hazudnék, ha azt mondanám, szavai eljutottak a tudatomig. Teljesen lefoglalt, hogy azt az önfeledt boldogságot nézzem az arcán, nem tudtam arra figyelni, hogy miről beszél, de nem gondoltam, hogy ez probléma lenne, hisz úgy is azt terveztem mára, hogy azt csináljuk, amit ő szeretne.
- Tökéletes. – mosolyogtam lágyan, annak ellenére, hogy még csak nem is a mai programunkra mondtam, hanem magára Oliviára. Boldognak látszott. Én pedig kibaszottul büszke voltam magamra, mert miattam volt az. Szerettem őt. Már, hogy is ne szerettem volna? És nem volt más vágyam, csak boldoggá tenni őt. Azt hiszem, sikerült.

***
oi oiii !!
huh, remélem mindenkinek elnyerte a tetszését a rész! :)
úgy vettem észre a kommentek száma kicsit alábbhagyott, már nem szeretitek annyira a sztorit.
tudom, elég sokat kell várni "szerelmük beteljesedésére", de
esküszöm már tényleg nincs sok hátra ! tudom, három hónapja is ezt mondtam, de most már tényleg !!
ígérem !!
kérlek ne felejtsétek 'vote-olni' és kommenteni ! :)) 💙
Lots of love Xx.