Vadul csókoltuk egymást, mi valami teljesen új erőt adott nekem. Pólója alá nyúlva, simogattam a hátát, egy percre sem elválva tőle. Drogként hatott rám Jungkook. Elvette az eszemet, minden értelemben. Úgy éreztem, hogy...

Szerelmes vagyok.

Menthetetlenül szerelmes.

- Akarok mutatni neked valamit.- vált el tőlem.- Velem jössz?

- Mi van ha tőrbe csalsz?

- Nem tennék ilyet.- rázta meg a fejét.

- Hogy bízzak benned, ha azt sem tudom mit higgyek el rólad?

- Csak hallgass arra ami itt van.- tette kezét a szívemre.- Tudni fogod, hogy nem akarlak bántani.

Becsuktam a szememet, majd meghoztam a döntésemet. Jungkook nem bántott volna engem, ez igaz. Úgy döntöttem, hogy megbízok benne. Lehet, hogy ezt megbánom, de nem volt veszteni valóm. Felálltam vele, majd elveszetett egészen a ház elé, ahol egy fekete kocsi állt. Megfogtam a kezét, majd felé fordultam.

- Mit szeretnél ezzel a kocsival?- emeltem fel a szemöldökömet.

- A mai éjjelen ideje, hogy meg mutassam az én házamat és azt ami a jövőnk.- mosolyodott el.

- Jungkook, én nem leszek gyilkos! Nem árulom el a hivatásomat és azt amire felesküdtem, évekkel ezelőtt!- engedtem el és hevesen tiltakozni kezdtem.

- Tae... Kérlek. Gyere velem.- nyitotta ki a kocsi ajtaját.- Ha nem teszed meg kell öljelek.- váltott át egy teljesen más hangszínre.

- Akkor hajrá, mert én bizony nem fogom megtenni.- tártam szét a karjaimat.

A fejemben végig futott, hogy ha most lelő, mennyi idő lesz mire valaki rám talál és, hogy Jungkookot meddig fogja marni a lelkiismeret. Egy hónap? Hét? Nap? Perc? Vagy talán egy másodperc töredéke alatt nem fog már semmit érezni, miután én meghalok? A semmiből elővett egy pisztolyt és rám fogta.

- Nem akarlak bántani. Szállj be!- biccentett az ülés felé.

- Nem.- eresztettem le a karjaimat, s magabiztosan mondtam.- Így is elárultam mindent ami miatt eddig dolgoztam és amiért kitartottam. Nem tehetem. Nem lehetek a bűntársad.

Okos volt. Jungkook talán a legokosabb ember akivel találkoztam. Ugyan is leengedte a fegyvert és nemes egyszerűséggel bámulni kezdett. Tudtam, hogy éppen elemezte azt, hogy mit lépek és ő pedig azt tudta, hogy hiába szakad ketté a szívem, nekem a hivatásom az életem.

- Hát jó.- suttogta maga elé.- Tehát ennyi volt.- mosolyodott el halványan.

- Sajnálom.

- Én is.- villantotta meg a fogait.

A szemeim kikerekedtek és szinte azonnal leesett. Nem azért mosolygott mert szomorú... Azért mert pontosan az lett amit ő akart. Magam mögül hirtelen egy suhanást hallottam meg, de mire reagálni tudtam volna, már a földre területem, a világ pedig teljes sötétségbe borult. Bebizonyosodott számomra, hogy itt nem volt választásom. Mindenképpen magával vitt volna, ha tetszik, ha nem. Önző volt.