Három nap telt el. Azóta itt vagyok ebben a szobában és imádkozok az istenhez, hogy vigyen ki innen. Jungkook nem jött vissza, és az egyetlen személy akivel néha kontaktba kerülök az Jimin. Ő szíve szerint már megölt volna, ez nyilván való. Valami féle kétségbeesést éreztem minden nap elteltével. Kérdéses volt, hogy valaha ki fogok-e jutni innen. Látni akartam Hoseokot és megkérdezni tőle, hogy minden rendben van-e az őrsön és megbizonyosodni, hogy még él. Éppen álomba szenderültem volna, mikor kivágódott az ajtó. Jungkook verejtékes testtel, vérző karral és kétségbeesett tekintettel rohant hozzám és oldozott el.

- Ha szeretsz akkor most velem jössz és segítesz nekem.- suttogta, miután felállított az ágyról.

- Mi történik?- kérdeztem kerek szemekkel.

- Itt vannak a tieid. Valaki köpött és most éppen készülnek betörni.  Menj vagy gyere. De ha mész, engem már többé nem látsz, csak mikor megölni jövök el érted.

Ebben a helyzetben képtelen voltam dönteni. Mindig mindenre volt elég időm átgondolni, de most... Most másodperceim voltak. A szívem pedig két felé húzott. A kérdés nem az volt, hogy szeretem-e őt vagy nem, hanem az, hogy képes lennék feladni mindent. Az egész eddigi életemet és azzal az emberrel megszökni aki megölte az apámat, másnak adta ki magát és mégis... Mégis szerelmes vagyok belé. 

- Döntsd már el az isten szerelmére!- csattant fel, én pedig összeszorított fogakkal kulcsoltam össze a kezünket, jelezve neki a szándékomat.

Az első őszinte mosoly amit szívből ajándékozott nekem az ezen az estén volt. A kezembe adott egy fegyvert és már húzott is maga után. Alaposan meg akartam figyelni, hogy eddig hová is voltam bezárva. Ez egy hatalmas gyár volt. Méghozzá a régi Szöuli vas gyár. Mikor a kocsikhoz értünk, meghallottam magam mögül egy hatalmas, hangos dörrenést. Jimin a kocsiból ordította:

- Ne! Jungkook!

Mire észbe kaptam, a mellettem, kezemet fogó férfi, előre bukott a karjaimba, én pedig minden sokkon túl néztem a hang irányába. Hoseok állt ott, zihálva, könnyes szemekkel és engem szugerálva. Két tűz közé kerültem. Az egyik Hoseok volt, a másik pedig Jungkook aki a karjaimba borulva, az ájulás szélén állt. Amíg én lefagyva néztem a legjobb barátomat, Kook megmarkolta az alkaromat ezzel magára vonva a figyelmemet.

- Ha most meghalok... Tudnod kell, hogy te voltál minden amiben hittem ezen a földön. Taehyung...

- Mit csinálsz?! Gyere már!- orított ki nekem Jimin.

- Taehyung!- kiabált nekem Hoseok a másik félről.- Elárúlnál minket? 

- Tae...- köpte Jungkook.

A végtagjaim remegni kezdtek, a pulzusom felment. Ez lett volna az utolsó esély, hogy végleg vége legyen mindennek, de én nem tudtam megtenni. Egy könnycseppel hagytam ott Hoseokot és az egész családomat csak azért, hogy a 200-al hajtó kocsiban, Jungkooknak segítsek életben maradni. A hátából ömlött a vér, én pedig minden tudásommal próbáltam elállítani, de a golyó miatt ez lehetetlen volt.

- Adj egy kést.- szóltam előre Jiminnek.

- Még csak az kéne!- horkantott fel.

- Ha nem adsz akkor elvérzi és meghal!

Éreztem ahogy egyre jobban lassul a pulzusa. A rettegés, a félelem, hogy elveszítem szinte mindenen felül múlt. Ő volt a gyengepontom és ha meghalna a karjaim között azt sosem bocsátanám meg magamnak.

Kérlek istenem hagyd, hogy életben maradjon!