Ismeretlen ismerős
--------------

A hetediken ültünk mindannyian a hosszú fotelben ami a gyengélkedő ablaka előtt húzódott. Bucky egy rendes ágyba lett fektetve, ahol infúzóra lett kötve, még mindig dumált Tonynak aki idővel egyre vörösebb lett a hallottaktól, gondolom, nem volt hozzá szokva, hogy nem ő flörtöl hanem vele flörtölnek. Mi persze már nem hallottunk belőle semmit, csak néztük ahogy pár nővér és egy orvos beszél Bruceszal, miközben Tony próbálja megnyugtatni Buckyt aki nem tűnik úgy már, mint akinek fájdalmai lennének. Hát igen, ütős lehet az anyag, ha ennyire bekábította.

Az orvos és a három nővér kilépett a szobából, utána egyből Bruce is, de ő nem ment tovább, hanem felénk lépett.

- Hogy van Bucky? - egyből tette fel a legfontosabb kérdést Steve.

- Nos, fel fog épülni - kezdett bele Bruce - de a válla nagyon csúnya állapotban van. Nem elég, hogy rosszul tették fel a kart, ezzel teljesen eldeformálva a vállát és az abból kiálló csontrészt, de azok a mocskok csináltak valamit a karral ami azonnal meg kellett volna ölnie Buckyt. - vakarta a fejét stresszesen. - tényleg nem volt idő a mentőkre. Tony szerint beépített szikék voltak amik belenőttek a húsába, hogy aztán ha meg akarna szökni, akkor beüzemeltetve széttépjék a vállát egy pillanat alatt. Azonban ezek berozsdásodtak, így egyből nem is mükődtek, csak mostanra, de most se rendesen. Csak ez volt a mázlija, meg az, hogy allul volt rozsdás, így vérmérgezés kockázata sem merül fel.

Felsóhajtottunk. Bucky megmarad, ha bal kéz nélkül is, de megmarad. Ekkor Tony lépett ki az ajtón.

- Konzultálnom kell pár orvossal, hogy hogyan csináljak protézist. - törölte a pólójába az alvadt véres kezét. - Még sosem csináltam ilyet, szóval akármennyire is utálom ezt bevallani, tanulmányoznom kell a Hydra kezet, hogy megtudjam, mi alapján tudja mozgatni úgy, mintha a sajátja lenne. Még az is lehet, hogy le kell másolnom, csak a gyilkos beállítások nélkül. - húzta el a száját nemtetszése jeléül. - A Wakandaiakat meg nem akarom felhívni, mert az azt jelentené, hogy okosabbak nálam, Tony Starknál pedig senki élő nem okosabb! - dobbantott egyet lábával, mi pedig nevetve néztük ahogy elviharzik a liftek felé szidva valamilyen Shurit.

Bucky láthatólag elaludt, így jobbnak gondoltam nem zavarni őt a jelenlétemmel, de nem akartam itt hagyni, így inkább visszaültem a kényelmes barna fotelba Natasha mellé. Clint előkapott valami számomra ismeretlen tárgyat ami rezgett a kezében, azon nyomkodott valamit, majd a füléhez emelve arrébb állt pár lépéssel. Valakivel veszekedett egy kicsit majd zsebre vágta a ketyerét és mérgesen fújtatott.

- Wanda a küldetést előrébb hozták, indulnunk kell.

Wanda egy másodperc alatt ugrott fel mellőlem majd egy utolsót simítva a vállamra az ideges Clint után rohant. Brucenak dolga akadt, gondolom Bucky ügyét ment megvitatni az orvosokkal, Steve pedig felment mosogatni. Így csak ketten maradtunk Natashával. Nem tudtam miért maradt itt velem, de nem zavart.

- Mióta ismeritek egymást így hárman? - kérdezte meg hirtelen a csöndet megtörve a vöröske. Elkezdtem gondolkodni.

- Úgy 9 lehettem. Akkor ők olyan 15 - 16 év körül lehettek, és megvédtek a játszón pár hülye gyerektől. - mosolyogtam el a gondolatra. - onantól elválaszthatatlanok lettünk.

- Kilenc? - nézett rám furán Nat. - Hány éves vagy akkor? Mármint biológiailag. Mert Steve most 25 de te nem látszol 19-nek.

Elgondolkodtam. Tényleg nem voltam annyi, főleg azért, mert ha úgy vesszük 6 éve voltam már a Hydránál, mire eltudtam szökni, ami azt jelentette, hogy 25 vagyok.

- Azt hiszem, 25. - mondtam felé fordulva. - legalább is ameddig azt hittem, hogy csak 6 év telt el, addig úgy is számoltam a hónapokat. - aztán valami kikapcsolt az agyamban. Megmerevedtem egy pillanatra. Natasha ijedten nézett rám, mire mosolyom kiszélesedett. - Azt mondtad Steve 25?

- Igen? - nézett rám zavarodottan. Vidáman a combombra csaptam, mint aki megkergült. Ez csak egyet jelentett...

- Hihetetlen, el se hiszem basszus, beértem azt a szemétládát, soha többet nem szemétkedhet velem, hogy "haha sokkal idősebb vagyok", hát sírok! - újjongtam, mint aki megbolondult. - Tudod mennyit szívattak? Csak azért vettek dohányt, mert megtehették és az orrom alá is dörzsölték, hogy aztán a hülyegyerek Arnoldnak adják - nem lényeg ki - de megtették mert miért ne!

Natasha hitetlenül felnevetett.

- Tényleg?

- Tényleg! - válaszoltam hevesen még mindig extázisban úszva. - De most... - az is eszembe jutott, hogy Stevenek mindig ez volt a fő indoka miért nem akar velem lenni. De igazából tudtam, hogy ez csak kifogás volt. Valami más miatt nem akart. Ez a gondolat egyből elvette a lelkesedésemet. A mosoly leolvadt az arcomról. Az ujjaimat kezdtem tördelni. Natasha látta rajtam, hogy nagyon elszaladtak a gondolataim és nem a jó írányba inkább témát váltott.

- Nekem is van két fontos ember az életemben. - mosolygott Natasha. - Szerintem simán kitalálod, hogy az egyik az Clint. - mosolygott rám biztatóan. Én is magamra erőltettem egy gyenge bár annál őszintéb mosolyt.

- És ti hogyan ismerkedtetek meg?

- Ez egy hoszú sztori. Röviden, annyi, hogy orosz kém voltam, Clintet pedig azért küldték, hogy megöljön. De nem tette meg. Helyette új életet kínált. - nosztalgikus mosollyal nézte a túloldali falat, miközben lábát felhúzta maga mellé. - Nick Furry befogadodt, elátott, elszállásolt és csak hűséget kért cserébe. Amit megadtam neki. Hálás vagyok nekik, hogy kiszabadítottak, csak azt sajnálom, hogy ott kellett hagynom valakit aki anyám helyett is anyám volt.

- Ismerős. - mosolyogtam szomorkásan. - Volt azon az orosz Hydra szálláson egy 13 - 18 év körüli lány, őt is Natashának hívták. Natasha Romanoff. Sosem tudtam hány éves, nem mondthatta el. Egy nap nem jött többet edzeni hozzám, én pedig attól félek megölték. A vörös szobában durva dolgok történtek, de gondolom tudod te is. - húztam fel a térdemet, hogy az államat rátámaszthassam. Natashának zavart volt az arcmimikája, mintha valamit nagyon mondani akarna, de nem merné. Elmosolyodtam. - Nyugi, nem kell mondanod semmit. Nagy nehezen túl tettem magamat rajta. A szívemben örökké élni fog, mint a szüleim is. De ki tudja, lehet most boldogan él valahol egy családdal a Hydrától és az Oroszoktól messze, engem pedig elfelejtett. Jobb is, hogy elfelejti azt a sok szenvedést, amit okoztak neki. Nem kell tudnia, hogy mi van velem, csak legyen boldog akárhol is van. - mosolyogtam elmerengve. - Tényleg teljes szívemből kívánom, hogy boldog legyen.

Natasha elfordította a fejét. Bár arcát nem láttam, a könnyeket észrevettem, ahogy lecsöppentek felhúzott lábaira. Válla megrázkódott. Aggódva néztem rá, meg akartam kérdezni mi a baja, de aztán eszembe jutott, hogy mondta, ő is elszakadt valakitől, aki fontos volt neki. Lehet eszébe jutattam és elérzékenyült. Szólásra nyitottam a számat mikor Péntek szakított félbe.

- Ms. Kingley, Dr. Banner üzeni, hogy Mr. Barnes estig nem tér magához, úgyhogy nyugodtan elmehet.

- Oké. - mondtam felfele nézve. Ez az izé még mindig a frászt hozza rám, de csak hozzá szokom egyszer. - Felmegyek Stevenek segíteni, hátha még szenved a szenyesekkel. - veregedtem meg gyengén a vállát Natashának, és a lift felé vettem az irányt. Már a liftnél jártam, mikor Natasha felkiáltott.

- Várj kérlek! - vörösödött a szeme a könnyektől. Így kisértetiesen hasonlított a kisebb Natashára de megembereltem magam.

- Ha gondolod veled maradok, Steve férfi, csak megtud küzdeni pár mosatlannal. - mosolyogtam. Natasha sprintelve futott a karjaimba, engem teljesen meglepve ezzel a tettével. Majdnem fel is borultunk. Bizonytalanul tettem rázkodó vállára a kezemet, majd lassan ringatni kezdtem és enyhén simogattam a hátát. Úgy éreztem, ez a lány nagyon, nagyon ritkán szokott sírni, olyan fájdalommal zokogott a vállamon, mintha soha nem tette volna még. Az én szívem is megszakadt. Talán ez azt jelenti, hogy úgy megbízik bennem, mintha csak a családtagja lennék. Ez azért jól esik egy picit. Azt hittem a Hydra bázison, hogy mindent elvesztettem, de korántsem. Itt van nekem Steve és Bucky, na meg ez a család. Nem is kívánhatnék többet. Ha Natashának lelkitámasz kell, akkor én itt vagyok. Ez a legkevesebb, amit megtehetek értük.

- Моя сестра! / nővérem! / - szólalt meg oroszul. Megdermedtem. Mit mondott? Jól hallottam, vagy csak be halucináltam? A kezem is megállt a mozdulatban. De Natasha csak sírt és sírt megállíthatatlanul. Viszont én márcsak zúgást hallottam.

Vörös haj. Ismerős arc. Ahogy azonnal megbízott bennem. A mosolya. A neve. A neve...

Istenem...

Akkora egy hülye vagyok...

Akkora de akkora marha, hogy olyat még a világ sem hordott a hátán.
Hogy nem láthattam? Még a hangja is hasonlít, csak felnőttesebb. Te jó Isten.

- красивая бабочка? /gyönyörű pillangó?/ - kérdezten meghatott hangon.

- Igen. Igen. - motyogta halkan Natasha. A lábaim megrogytak. Egyszerre estünk térdre egymásba kapaszkodva, Natasha megállíthatatlanul zokogott tovább, én pedig sokkoltan markoltam a hátát kapkodva a levegőt. Meredten bámultam és próbáltam felfogni a dolgokat, de egyszerűen nem ment. Itt van Natasha. Itt van az én gyönyörű pillangóm. Él és virul, a Hydra pedig messzire kerüli. Ennél boldogabb nem is lehetnék. Aztán a döbbenetet átvette valami más. Valami mélyebb. Megkönnyebbültem. A családom biztonságban van. Az a nehéz kő ami a szívemet nyomta már mióta, hirtelen köddé vált. Hitetlen mosoly jásztott ajkaimon. Még egy csókot is nyontam halántékára majd erősebben öleltem magamhoz. Így szorítottuk ketten egymást mint két testvér akiket elválasztottak egymástól

Ezt csináltuk addig ameddig Steve meg nem jelent boldogan fütyörészve a liftben. Amint meglátott minket hátrahökkölt.

- Hát itt mi történt? Uristen! Natasha, te sírsz?!

💄💕💄

Natasha könnyei aztán egyszercsak elapadtak. Ellenben a beszédünk megeredt, egymás szavába vágva kérdezősködtünk, hogy mi történt, hogyan történt, miért történt satöbbi.

Steve pedig... Döbbenten nézte kettősünket, ahogy századmásodperc alatt váltottunk friss ismerősökből régi barátokká. De ez minket nem zavart. Megszünt körülöttünk a külvilág, csak az öröm maradt, hogy végre újra látjuk egymást.

Elmondta, hogy legelsőre felismert és hogy azóta keresett sikertelenül. Hogy mennyire el akarta mondani nekem az egészet, de annyi minden szakadt a nyakamba hirtelen, hogy nem volt szíve. Én is elmondtam mindent neki. Hogy mennyit aggódtam érte, hogy lassan elfogadtam a halálát, de valahol a szívem mélyén ott volt a remény, hogy mégis él.

Nos Steve az állát szedegette fel a földről a döbbenettől. Ő a fotelben ült és nézte a műsorunkat. Próbálta épp ésszel felfogni, hogy mi honnan a viharból ismerhetjük egymást, láttam azt a zavarodottságot az arcán, és őszinte leszek nagyon aranyos volt. A régi szép idők jutottak eszembe, mikor ugyanilyen zavarodottan nézett rám azzal a szép szemével, miközben magyaráztam valamit. Tengerkék szeme egy cseppnyit sem fakult. Semmit sem változott az az aggodó tekintet az évek alatt. Ahogy Steve sem. Csak felszedet pár kiló izmot meg talán határozottabb lett a kisugárzása de ezen kívül még mindig az a Brooklyni srác akit én otthagytam a táborban.

- Valaki elmagyarázná nekem mi történik? - szakított minket félbe Steve végül megelégelve a tudatlanságot.

- Sok minden. - vigyorgott könnyes szemekkel Nat.

- Váoh, most aztán mindenre választ kaptam. - csapott a térdére szarkasztikusan Steve.

- Ne aggódj szőke herceg, mindent elmondok. - fordultam felé Nat kezét szorongatva. - A Hydránál kikékepztek sokféleképpen, és mikor elsajátítottam egy bizonyos szintet, nekem kellett a fiatalabb lányokat kiképeznem. Ő volt az egyik, a kedvencem, az egyetlen akinek még volt lelke. Edzettem és edzettem, hogy túléljen azon a szörnyű helyen, mikor egyszercsak nem jött már. Úgy látszik, sikerült megszabadulnia a pokoltol. - mosolyogtam rá büszkén. Az ő mosolya is széles volt, megszorította a kezemet, hogy jelezze, itt van. Itt van és nem megy sehova.

- Ms. Kingley, vendége van.

- Vendégem? - értetlenkedtem.

- A nappaliban várja önt. - zavartan Stevere és Natashára néztem.

- Azt se tudom, hol a nappali. - vakartam a fejemet. Mit akarhatnak tőlem. Az összes haverom vagy az idősek otthonában csücsül, vagy a föld alatt, szóval nem igazán kereshet senki akit ismerek.

Steve és Natasha a lift felé vezettek, ott pedig megnyomták a kilencediket. A liftben valami fura zene szólt amíg várakoztunk, valami olyat ismételgetett, hogy "Út a pokol felé".
Fura volt, fura, de hazudnék ha azt mondanám nem tetszett. A lábammal doboltam a ritmust ameddig meg nem érkeztünk a kijelölt célhelységbe.

A lift egyből a nappaliba nyílt, nem is értem, hogy nem vettem észre, mikor itt szálltunk be mindenkivel délben. A nappali hatalmas volt és egybe olvadt a folyosóval ami az étkezőhőz, konyhához és a lakhelyekhez vezet. A barna szín uralkodott mindenhol, a kivéve a kanapék, azok feketék voltak. Az ablak egy földtől plafonig érő üvegfalból állt, amin beszűrődött a délutáni napfény bevilágítva az egész térséget. Rajta egy fekete bőrű, kopasz, ballonkabátos férfi nézett ki elmerengve. Steve megköszörülte a torkát mire a férfi kizökkent a bámészkodásból és felénk fordult.

- Áh, Ms. Kingley, üdvözlöm. - fordult felém a szemkendős férfi. Ekkor ismertem fel, hogy ez bizony a drága barátom akivel kocsikázgattunk aminap.

- Áh tudom ki maga! - kiáltottam fel inkább magamnak megjegyezve, mintsem nekik. - Magát akarta megölni a Hydra.

- És hála magának, idejében ki tudtuk füstölni a Hydrát köreinkből. - sétált lazán a bőrfotelekhez, hogy a hozzám legközelebbibe huppanhasson. - Ön nélkül valószínüleg összeomlott volna a Shield, nekünk pedig bujkálnunk kéne a kormány elől. Nem mellesleg azt hiszem megmentette az életemet, szóval tartozok magának. - megpaskolta maga mellett a helyet, én pedig értetlenül mentem helyet foglalni a kijelölt részre. A dogányzó asztalon egy vaskos papírtömeg várt.

- Nem egészen értem, mit szeretne Kierától. - szólalt meg Steve kereztbe font karral az ébenbőrűre tekintve mintha azt se értené miről van szó.

- Ne aggódjon Kapitány, semmi rosszat nem akarok Ms. Kingleytől, csak munkát ajánlok neki. - vetette rám tekintetét az ismerős férfi mint aki már rögtön választ várna.

- Milyen munkát? - kérdeztem rá végül, mert felkeltette az érdeklődésemet. Itt vagyok egy ismeretlen világban az új barátaim nyakán élősködve, persze, hogy minden lehetőség érdekel. A férfi nem válaszolt, csak elém tolta a vaskos papírtömeget. Nem haboztam, a kezembe vettem, és olvasni kezdtem. Amin egyből megakadt a szemem, az az, hogy nem mostani dátum volt ráírva, mint munkaidőm kezdése, hanem 1942 Novembere. Mikor a Hydra katonával megálapodtam. Felhúzott szemöldökkel néztem fel rá.

- Hetes szintű S.H.I.E.L.D ügynök? Nem kéne valami iskolába járnom ehhez?

- Annak idején járt rendőrakadémiára, nem? És a Hydrába való belépülését is beleszámítottuk a tapasztalatai közé, szóval azzal nincs probléma.

- Huh ijesztő mi mindent tudhat még rólam. - borzongtam meg. - És akkor beleakarják számítani a beépülésemet is mint munka?

- Tekintse ezt úgy, mint egy szerződés megújítást. Annak idején, mikor indult a Shield, át rakták magát a mi nyilvántartásunkba Peggy Carter jóvoltából, így hivatalosan nálunk dolgozott, csak titokban.

Ez a nő még akkor is vigyázott rám, mikor már az is kétséges volt, hogy elárultam-e őket vagy sem. Ez a nő egy angyal.

Fellapoztam a szerződést. Csak futólagosan olvastam át, de megakadt a szemem a tizedik oldal címén.

"Elmaradt fizetések számlázása".

- Oh te jó Isten! - ugrottam fel hirtelen a döbbenettől, felállás közbe be is verve a térdemet cseszettül. Az a kurva asztal! Erre még Steve és Natasha is idejött megnézni, min akadtam ki ennyire látványosan. - Hetven évi fizetést kapom meg?! Ebből basszus három házat is tudnék venni, dehogy, hülye vagyok, négyet! Jézusom, le kell ülnöm. - huppantam vissza a fejemet fogva sokkoltan.

- Ez a legkevesebb, hogy megmentette a Shieldet. - mosolygott az igazgató. Hálásan tekintettem rá.

- Ne haragudjon a kérdésért, de Bucky is kap esetleg egy ilyen szerződést? - kérdeztem végül rá arra, ami egy ideje a fejemben motoszkált.

- Hát hasonlót nem tudunk adni, sajnos Bucky elhunytként volt bejelentve hozzánk, de ő is kap egy munka lehetőséget a Shieldnél. Az egyik részét gondolom Starkal már megbeszélték, hiszen itt laknak, a másik része pedig az, hogy küldetésekre kell menniük, mikor hívjuk önöket. Ezek több naposak is lehetnek, és egyáltalán nem veszélytelenek. Csak akkor vállalja, ha folytatni akarja azt amit elkezdett.

Gondolkozóba estem. Egyrészt egy 90 éves öregasszony vagyok, nekem nyugdíjban a helyem, és bingóznom kéne a korombeliekkel. Meg hosszú volt ez a beépülés. Nagyon hosszú. Képes lennék folytatni azt amit eddig csináltam? Játszani a tökös gyereket miközben az életemet kockáztatom mindennap?

Másrészt, viszont teljesült az álmom. Komolyam vesznek, komoly munkát adnak. Nem a rendőrség, de ez se rossz.

Kit akarok átverni ez királyabb, mint a rendőrség! Ez egy terrorelhárító szervezet az Isten szerelmére, ez még több is, mint amiről álmodhattam! Hülye lennék nem aláírni.

- Számíthat rám uram! - nyújtottam felé a kezemet, amit el is fogadott. Eközben Natasha mosolyogva nyújtott nekem egy tollat.

Hát... Akkor nincs vissza út. Viszlát nyugdíj, viszlát Bingó, hello Hydra!