Technikai problémák
--------------

Nyugalom.

Ezzel tudtam jellemezni azt a lelkibékét ami átjárt mikor felkeltem a Stark Torony egyik szobájában. Nem is tudom mikor aludtam ilyen jót utoljára. 6 éve - vagy 70 - biztos nem. Végre nem éreztem stresszt, bánatot, halálvágyat. Csak a boldogságot.

Elnyújtózkodtam az ágyamban. A kényelmes fekvőalkalmatosság a szoba jobb sarkában volt az ablak alatt. A szoba nem volt se túl nagy, se túl kicsi, kényelmesen elfért benne egy író asztal, egy ruhás szekrény és minden egyéb tárgy ami csak kellett. Tony adott nekünk szobád, pizsomát és ételt is, mi pedig egyből bezuhantunk az ágyunkba semmilyen kapcsolatot nem teremtve a csapat többi tagjával. Most biztos azt hiszik, hogy bunkó állatok vagyunk, de jelenleg 6 év Hydra beépülést és 1 hét szökést pihentem ki.

Tony befogadott minket, azt mondta, csak egyet kér tőlünk. Legyünk mi is a csapat tagjai. Nos, nem tudom milyen csapat tagjai leszünk – remélem nem valami jazz banda – de aki ad nekem enni, azt úgy követem, mintha kutya lennék. Hűségemet elcserélem egy tál forró élelemre.

Lassan kikecmeregtem az ágyból, hogy rendbe tegyem magam. Ami abból állt, hogy bevonultam a saját – gyerekek, van saját fürdőm! – fürdőszobámba arcot mosni. Tonynak érthető okokból nem voltak női ruhái, így tőle egy fekete black sabbath feliratú pólót és egy (nekem) térdik érő rövid nadrágot kaptam amit összetudtam húzni szorosan.

- Jó reggelt Ms. Kingley. - szólalt meg a mágikus hang az égből. Sikítva megugrottam a hangtól, aminek következtében megbotlottam a saját lábamba, és a gravitációs törvénynek behódolva zuhantam hassal előre lefejelve a padló szönyegtelen részét.

Mi. A. Franc.

Még szenvedtem egy kicsit majd nagynehezen felszedtem magam a padlóról a homlokomat dörzsöltem remegve a félelemtől. Ki ez a láthatatlan ember? Isten? Isten egy nő?

- Sikítást hallottam, valami baj van? - jött át a falon egy piros - kék robotszerű lény galléros pulcsiban. Sikolyom méghangosabb volt, még vérfagyasztóbb, talán már fel is ért zöldbarátoméval. Felkapva az álló lámpát suhintottam felé megszakíthatatlan sikítással, de a lámpa álvány átment rajta, mintha csak egy szellemet próbálnék elverni. Helyette térden vágtam magam. Sűrű kacifántos káromkodások közt ugráltam elfelejtkezve vendégemről, mikor nyílt az ajtó és egy álmos Steve nézett be rajta egy másik álmos fejjel.

- Mi ez a hangzavar? - hallatszott egy harmadik ismerős hang a folyósóról.

- Vízió, nem megmondtam, hogy kopogj, ha valakihez bejössz? - szidta meg Steve a szellemet.

- Elnézést, mindig elfelejtem. - nézett bűnbánóan rám.

- Mégis, MÉGIS MI VAGY TE?! - szorítottam magamhoz a lápma álványt kiakadva.

- Android vagyok hölgyem. Elnézést a kéretlen zavarásomért. Őszintén sajnálom, elfelejtettem, hogy maga még nem szembesült ilyen technológiával.

- Az előbb... Az előbb Isten hozzám szólt! - mutattam a mennyezetre kétségbeesetten. - és női hangja volt!

Steve barátja elröhögte magát kijelentésemre. A térdén támaszkodva fulladozott, mikor Steve meglökte a karjával de az ő arcán is láttam a visszatartott nevetés jeleit. Az a mocskos áruló.

- Hu, Péntekre még senki nem mondta, hogy Isten, de szerintem bóknak fogja venni. - törölgette a a szemét, mint aki az év poénját hallotta volna. Sértődötten néztem rá. - Péntek egy mesterséges inteligencia amit Tony programozott. A torony összes pontján megtalálhatod csak annyit kell mondanod, "Hé péntek".

- Igen Mr. Barton? - szólalt meg újra a hang én pedig közelebb húztam magamhoz ideiglenes fegyveremet össze-vissza tekergetve a fejemet.

- Milyen idő van kint?

- Jelenleg 12 fok van, felhőtlen az ég, a szél pedig alig fúj. Délutánra esőt mondanak.

- Köszönöm Péntek. - vigyorgott rám – ezek szerint – Mr. Barton.

- Na jó, valaki kerítsen nekem egy időgépet, én ezt már nem bírom! - estem az ágyamra magamba zuhanva. Még nagyjából semmit se láttan az új világból, de nekem már a tököm ki volt az egésszel. Mesterséges inteligenciák, beszélő robotok, testre simuló páncélok, mi jön még, autó az űrbe?

- Figyelj. - ült le mellém Steve és nyugtatóan a vállamra simította a kezét. - először nekem is nehéz volt beilleszkednem ebbe az új világba, de pikkpakk belejössz majd. Leleményes csaj vagy te, megtalálod a módját. - mosolygott rám nyugtatóan. Hálásan néztem rá. Bucky és Steve nélkül simán feladnám az egészet, de értük megéri minden akadály.

- Köszö--

- MI AZ ISTEN! - hallatszott a szemközti szobából egy másik riadt hang.

- Bucky felébredt. - mosolygott Steve.

- Megyek megnézem mi baja. - suhant el Vízió.

- NE! - kiáltottuk utána de már késő volt.

🥞🤖🥞

Reggelinél Bucky dühösen kémlelte android barátunkat aki nyugodt arccal, figyelte környezetét. Mellette Tony ült és be nem állt a szája. Valamit nagy hévvel magyarázott a bal oldalán ülő Stevenek, tervrajzokról, frissitésekről, szerkezetekről és minden másról amiről életemben nem hallottam. Látszólag Steve próbálta megérteni miről hablatyol barátja, de pontosan olyan fejet vágott, mint aki egy szavát se érti a zseninek.

Pikkpakk belerázódsz, mi?

Elvigyorodtam, majd belekanalaztam a müzlimbe. Ekkor pattant mellém cimborám, a sasgyerek. Mostmár azért megkéne tudnom a nevét...

- Milyen fura téged ilyen átlagos helyen látni. - vigyorgott, mint a tejbetök.

- Ja, csak az a kár, hogy itt nem rughatom szét a segged. - néztem rá pimasz mosollyal.

- Itt nem - mutatott a konyhára - de van egy edzőterem a harmadikon. - tette magabiztosan keresztbe a kezét.

- Itt mi nincs... - forgattam a szememet a korábban megélt traumámra emlékezve.

- Hát Isten nincs, csak isten komplexusos. - bökött fejével Tony felé, aki sértetten csapott az asztalra.

- Wilson, egy hajszál választ el attól, hogy kivágjalak az ablakon! Minden reggel kikészíted az idegeimet! - háborgott hisztisen Tony. - Péntek! Hova dugták a piámat?!

- Sajnálom uram, meglettem kérve, hogy ne mondjam el. - szólalt meg a mesterséges inteligencia. Tony hisztisen elfojt a széken.

- A saját programomat fordították ellenem!

Mosolyogva néztem Tony vergődését. Mintha egy kisgyerektől dugták volna el a csokit, zabálni való volt.

- Nevemről jut eszembe, én még be se mutatkoztam. Sam Wilson. - nyújtotta kezét.

- Kiera Kingley. Örülök a találkozásnak, madárember. - vigyorogtam.

- Összeszövetkeztél Starkkal mi? - lengette meg mutató ujját fenyegetően, de szája sarka meg így is látványosan görbült felfele. - Ha én idegelem Starkot akkor te is fogsz engem?

- Rémeket látsz Wilson! - legyintettem az ártatlant játszva. De mikor Sam egy pillanatra elfordult, akkor összeöklöztünk Tonyval.

🥞🤖🥞

Valamikor eltűntek a többiek a konyhából. Őszinte leszek, nem figyeltem mi történik, csak megjelent a reggeli srác aki kinevetett, és Bucky kivételével mindenki ment utána.

- Vajon hol a kávé főző? - keringett a pult előtt, mint aki nem találja a kulcsait.

- Szerintem ez az a masina. - mutattam a szürke izére, amiből kiált egy karféleség.

- Ugyan már, biztos, hogy nem az. - nézett be a szekrénybe. - Valahol itt kell lennie a kotyogósnak.

- Hé Péntek...- szóltam hozzá bizonytalanul.

- Igen Ms. Kingley? - jött az azonnali reakció.

- Hol a kávéfőző?

- A hűtő mellett a pulton. - válaszolta a női hang. Én csak egy győzelemittas mosolyt villantottam Bucky felé aki forgatta a szemeit. Odament a masinához, és tanulmányozta a szerkezetet.

- Hát én ezt nem értem. - nézett rám kétségbe esve.

Feláltam, hogy én is megvizsgáljam, de nem tudtam többet, mint ő. Elkezdtük össze - vissza taperolni, nyomogatni, de egyszer felvillant, egyszer nem. Volt mikot zúgott, volt mikor abba hagyta.

- Várjál, rájöttem, hogy üzemel. - nyugtattam meg barátomat. Megköszörültem a torkomat. - Masina, csinálj kávét! - kiáltottam rá. Nem történt semmi. - Légyszi? Csiribu csiribá? - próbálkoztam.

- Lehet kell valami jelszó. - gondolkodott Bucky. Elkezdett kattogni az agyam. Vajon mi lehet a jelszó?

- Vasember? - próbálkoztam. - Ne tagadd meg tőlem a kávét te elcseszett szerkezet! - akadtam ki, és vágtam rá egyet.

- Adj kávét! - csapott Bucky is rá. Elkezdtük közösen ütni, mint a tamtam dobot, addig ameddig egy zavart férfihang meg nem szólalt.

- Kihalgatni nem akarjátok? - jött az értetlen kérdés.

Zavartan hátra néztünk. A férfi aki megmutatta hogyan szóljak Péntekhez, állt az ajtóban összezavarodva párosunkon. Arcunk vörösbe váltott a szégyentől. Mostmár biztos vagyok benne, hogy nem így kell használni. Legyőzött minket egy kávéfőző.

- Na megmutatom, hogy kell használni a kávéfőzőt, mielőtt szétütitek nekem Tony méregdrága kütyüjét. - mondta leplezetlen vigyorral, ahogy felénk haladt amolyan "majd apuci megmutatja nektek kis lurkók" stílusban. 5 perc se kellett, mély csendben szürcsölgettük a kávénkat. A férfi magának is csinált egyet, és leült társaságunkba. - Mi ez a gyász hangulat? - vonta fel a szemöldökét, szürcsölgetve a kávéját. Mi csak szinkronba ráztuk a fejünket letörten. Egy kis ideig nem szólalt meg senki. Végül ő törte meg a néma csendet egy nagy sóhajjal. - Figyeljetek, nem ciki, hogyha nem tudtok valamit. Végül is 43-ban láttátok utoljára a külvilágot, azóta pedig sokminden változott. Nem a ti hibátok, hogy lassan veszitek fel a fonalat. Ne lógassátok az orrotokat. - mosolygott ránk kedvesen. Szavaira mi is kezdtünk kicsit élénkebben mozogni, jól esett ezt egy külsöstől hallani, nem pedig csak magunkban mantrázni. - Higyétek el, Stevenek se volt könnyű beilleszkednie, néha még ő is hibázik. Múltkor a TV-jét törte össze, látnotok kellett volna a kétségbeesett arcát! "Ne mond el Tonynak!". - nevetett, vele együtt pedig mi is elmosolyodtunk. - Amúgy Clint vagyok. - mutatkozott be kedvesen. Tényleg olyan volt, mint egy apuka, aki csak jót akar nekünk. Aki bár kinevet ha csinálunk valami hülyeséget, mégis ő az első aki megmutatja nekünk, mit rontottunk el. Türelmesen és kedvesen. Ez kellett már nekem.

- Én Kiera vagyok. - mondtam már kicsit bátrabban, mint amilyen voltam mikor bejött.

- Bucky. - biccentett mosolyogva barátom.

Elbeszélgettünk. Ilyen kis semmiségekről, mint milyenek voltak a 40-es évek, vagy hogy milyen volt a háború, satöbbi. És bár biztosan tudom, hogy Stevetől is megkérdezte ugyanezeket, azért jól esett az, hogy kíváncsi a mi nézőpontunkra is. Téma követte témát, észre se vettük mikor kezdtük Steve cikis élményeit mesélgetni.

- És emlékszel mikor a szomszéd néni megkergette Stevet, mert beleesett a virágültetvényesébe? - kérdeztem Buckyt nevetve.

- Hogyne, nem elég, hogy tele volt rózsatövisekkel, még az a vén boszorkány is verte a seprűjével futás közben. - nevetett ő is. Még Clint se bírta ki nevetés nélkül.

- Sose láttuk Lisa nénit olyan gyorsan futni, mint akkor. - törölgettem ki a szememből a könnyeket ami az erős nevetés miatt generálódott.

Ekkor két lány jött be beszélgetve. Az egyik mikor rámnézett meleg mosollyal üdvözölt, a másik bizalmatlanul kémlelt. A vöri és a varázslány helyet foglalt az asztalnál, de míg a fiatalabb müzlit vett elő, addig a vöröske megelégedett a sonka-kenyér megoldással. Nem törődtünk velük annyira, Clint éppen a lányairól mesélt nagy beleéléssel, mi pedig ittuk a szavait. A vöri is sokszor hozzá tett dolgokat, kijavította, ha esetleg valamit túl drámaian festett le, de tökéletesen érezhető volt köztük, hogy legjobb barátok. És nekem ez tetszett. Egyre jobban úgy éreztem magam itt, mintha egy családba csöppentem volna, és nagyon szerettem volna a tagja lenni. A többiek pedig látszólag nem is ellenkeztek. Vagyis... Az a varázslány nem éppen békésen nézegetett, ami egy idő után kezdett frusztráltá tenni. Talán van valami az arcomon? Egy idő után úgy voltam vele, hogy Bucky jól érzi magát nélkülem is, így elköszönve a többiektől álltam fel, hogy immár magamtól kutassam fel a tornyot. Tony amilyen rendes volt, hogy felajánlotta, végigvezet mind a 10 emeletem, nekünk csak a 10.-hez meg a 9.-hez volt erőnk. A szobáink a kilencediken van, ahogy az ebédlő és a hatalmas nappali is. Hogy a többi emeleten mi van, azt már csak a jó Isten és Tony tudja.

Alig hagytam el az ebédlőt, a varázslány megragadta a vállamat és szembe fordított magával. Percekig csak méregetett, mikor a többiek is kijöttek a konyhából, gondolom feltűnt nekik a lány fura viselkedése.

- Wanda mit csinálsz? - kérdezte a vörös értetlenkedve a lányt.

- Szóval Hydrás voltál? - ignorálta kérdését Wanda, helyette engem fürkészett, mintha a bőröm alá akart volna látni.

- Nem, be voltam épülve. - vontam össze szemöldökömet. Nem értettem ezt az erőszakos faggatózást, de álltam elébe, ha ez kell, hogy megbízzon bennem.

- Épülve... - ismételte meg a szavamat. Jó, kezd kiverni a frász. - szóval azt állítod, hogy semmi közöd a Hydrához, csak 70 évet töltöttél csendben, meglapulva. Hogy nyerted el a bizalmukat?

- Nem tudom, talán tetszett nekik, hogy nőként kitaszított voltam, és ezért bosszúból "elárultam a hazámat" - macskakörmöztem a levegőben, hiszen csak olyan adatokat mondtam el, amit a tábornok mondott nekem. - De őszintén sosem kérdeztem. - vontam vállat végül. - Figyelj, bízz bennem, nem vagyok rossz, Steve tanúsíthatja. Egy időből jövünk. - mosolyogtam rá kedvesen.

Wanda emésztgette a szavaimat. Őszintén, nem tudom mi lelte ezt a lányt, de szerintem inkább hagyom magára, talán csak fáradt. Végül is nem minden nap jönnek új csapat tagok a semmiből.

Egy zavart intéssel fordultam volna el, mikor is újra megszólalt.

- Nem bízom csak úgy bárkiben. Bízonyíts! - éreztem egy energia löketet a halántékom környékén, majd minden elsötétült.