KETTEN A VILÁG ELLEN

--------------

VAN MIKOR AZ EMBER CSAK egy dologra tud gondolni. A legboldogabb emlékekre. Mikor a szar helyzetében csak a kellemes emlékek éltetik. Próbál erőszakosan kapaszkodni abba a részébe, amit még az évek sem tudnak elkoptatni.

Buckyval napokig csak a kellemes emlékeket idézgettük fel, úgy se tudtunk mást csinálni. A Hydra éjt nappallá téve keresett minket, mi meg nem győztünk rosszabbnál rosszabb motelekbe menekülni. Lassan már jó barátokként köszöntöttem a Lewis család tagjait.

Egy dolog azért jó volt a menekülésben. Egyre közelebb kerültünk a határhoz, nagyon-nagyon közel. Jelenleg a Novorossiysk kikötővárosban szálltunk meg valamelyik lepukkant motelben. A nagy dohányzóasztalt térképek, jegyzetek, hajóutak papírtömkelege terítette be. Még a földön is volt egy pár elszórva. Törtük a fejünket rendesen mivel juthatnánk haza. De sajnos nem ez volt a legnagyobb bajunk. Oké, Amerikába jutunk, talán még Brooklynig is, de mi lesz utána? Álljunk ki az utcára és üvöltünk Steve nevét ameddig ki nem jön valahonnan, hogy "itt vagyok"? Mert attól, hogy visszaszökünk Amerikába, nem lesz meg Steve száma.

Frusztráltan sóhajtottam. Elegem volt.

- Ez értelmetlen! - vágtam magam hanyatt a rozoga fotelban hisztisen.

- Ne most add fel, mikor már majdnem kint vagyunk a pokolból! - szólt rám Bucky mérgesen.

- De mit csinálunk, ha ott leszünk? Nincs otthonunk, nem tudjuk hol van Steve és lassan a pénzünk is elfogy. Megyünk kurvulni és várjuk, hogy Amerika kapitánya mikor érzi úgy, hogy ki kell eresztenie a gőzt? - néztem rá szintén mérgesen. Bucky halk röhögése jelezte, hogy elképzelte a jelenetet. Végül énis elmosolyogtam, főleg mert elképzeltem Steve-t doboló lábakkal és ideges testtartással várni a megfelelő alkalmat, hogy leszólítson egy utcalányt.

A képzeletemben még mindig az a vékony Steve élt, akit szerettem. A vékony teste, a szőke fürtjei, a gyönyörű kék szeme és a beesett arca az, ami Steve-vé tette.

A kedves, aranyos, bátor, jószívű, hűséges, bolond Steve az, akibe beleszerettem. Az az ártatlan, angyali srác Brooklynból, aki kiállt értem és a hülye labdámért. Nem tudtam elfelejteni őt. Nem tudtam kiverni a fejemből. És még él! Még lélegzik! Még talán láthatom egyszer, mielőtt meghalok.

Ha Isten is úgy akarja.

- Szerintem az lenne a legegyszerűbb megoldás, ha elkapnánk egy Bostonba tartó hajót. - szólalt meg hirtelen Bucky kirázva engem gondolataimból. - Az itt élők szerint egy héten csak egy megy, az is holnap délben indul. Ha lekéssük, akkor várnunk kell egy hetet, ami nem lenne a legmegfelelőbb megoldás tekintve, hogy a Hydra a nyakunkban liheg. - vakarta meg a tarkóját elgondolkodva.

- Sikerülni fog. - fordultam le a fotelről, hogy egy szemmagasságba lehessem a földön ülővel. - Tudom, hogy sikerülni fog.

- Szeretnék hinni neked. - mosolygott fáradtan Bucky. Már kimerültek voltunk. Belefáradtunk a Hydra macska-egér játékába. Nem szúrhatjuk el a holnapi napot. Nem szúrhatom el.

★✩★ 

Másnap kora reggel feleltünk, hogy kijelentkezhessünk és eltervezzük a menetet. Bár tudtuk, hogy mikor indul a Bostoni járat, sajnos azt is észben kellett tartanunk, hogy ez egy rakomány hajó. Vagyis nem szállít utasokat. Megfordult a fejünkben, hogy lefizetjük a kapitányt, aztán rájöttünk, hogy még a motelre elég pénzt is loptuk, szóval nem voltunk megeresztve lóvéval.

Így hát maradt a rejtőzködés.

Elég nagy konténereket szállítottak, ha megbújunk kettő között, talán Amerikáig kibírjuk.

11-et ütött az óra, mire beértünk a kikötőbe. A motel a város másik részén volt, így eltelt egy kis idő, mire oda értünk.

- Ezek a hajók mind ugyanolyanok... - motyogta Bucky halkan.

- Miért mit vártál? Hogy amerikai zászlót festenek rá egy bazi nagy sassal az oldalán? - értetlenkedtem.

- Zászló. - csettintett ujjával. - Nem rossz ötlet. Biztos valamelyik hajó kirakta.

Megindultunk valamelyik irányba, hogy egyesével végig nézhessük a hajókat.
Az ötödik után megálltunk. Meredten bámultuk a ki-be pakoló embereket, akik fekete ruhában voltak vállukon vörös polippal. Ez remek. Már csak a Hydra kellett. És mibe fogadjunk, hogy a Bostoni hajó a Hydráé.

Buckyval összenéztünk.

- Mindjárt akkora Bostoni tea délután lesz itt, hogy ujuj... - motyogta idegesen. Frusztráltan néztem a Hydrásokra. Nem hiszem el, hogy ezek mindenhol ott vannak. MINDENHOL. Mint a rossz csótányok, amiket nem tudsz kiirtani.

- Te, van egy ötletem. - szóltam Buckynak, ahogy visszahúzódtunk egy konténer mellé.

- Csupa fül vagyok.

- Üssünk le kettő katonát, kötözzük meg őket, a ruhájukat pedig vegyük fel. - próbálkoztam.

- Hát, nagyon más választásunk nincsen. Fél óra és indul a hajó.

Egymásra néztünk. Ez az egyetlen esély. Felmásztunk a konténerre és lesben vártunk az áldozatainkra. Nem telt bele két percbe sem, jött négy szerencsétlen, akik beszélgettek. Mindnél volt fegyver. A konténernek a fordulójában ketté váltak, az egyik kettes el fordult jobbra, a másik felénk jött röhögcsélve. Mikor a másik páros teljesen eltünt a látókörünkből, és a mi párosunk is alattunk járt, akkor gondoltuk, hogy ez a megfelelő alkalom a támadásra.

- Enyém a vékonyabb, szerintem az ő ruhái lesznek jó rám. - súgtam oda társamnak, aki egy bólintással jelezte, hogy értette.

Egyszerre rugaszkodtunk el a konténer tetejéről, mérnöki pontossággal ráesve áldozatainkra. Bucky egy csapással kiütötte választottját, vele ellentétben én rodeóztam egy kicsit. A hátán csüngtem, miközben ő forgolódott velem, mint egy dühös bika. Szitkozódtam egy sort. Szívós volt a kicsike az biztos, pedig azt hittem, könnyebb lesz. Fojtási módszerhez folyamodtam. A karomat a nyaka köré csavartam, és fojtogatni kezdtem. 1 perc után elvesztette eszméletét, és a földre zuhant.

- Most megölted? - kérdezte Bucky rám nézve. Megnéztem a nyaki ütőerét, majd az orrához emeltem a kezem.

- Még lélegzik. - mondtam kicsit megkönnyebbülve. - Na vetkőztessük le és kötözzük a haverjához.

Volt náluk egy csomó értékes cucc. Gránát, kés, pisztoly, gépfegyver, valami furcsa sütiféle és egy belépőkártya. Emellett a ruhájuk egy nadrágból, egy övből, egy fehér pólóból, egy sárga szivacsos rajzolt karakteres alsóból (azt meghagytam neki) egy vastag Hydrás kabátból, egy maszkból és egy vastag kalapból állt.

Mikor készen álltunk és megkötöztük a két szerencsétlent, elindultunk a hajó felé. A Hydrás múltam által nagyjából tudtam, mire kell számítanom.

- Te beszélsz, én kussban hallgatok. - súgtam oda Buckynak. Még az kéne, hogy a hangom buktasson le minket.
A hajóhoz érve egy kicsit feszengve mentünk fel a fedélzetre. De senki sem nézett ránk ferde szemekkel, szóval ezt félsikernek tudtuk be. Egy ponton viszont megállított minket valaki. Rajta nem volt olyan hacuka, mint a többieken, rajta tábornoki ruha volt, de az ő válláról sem hiányozhatott az az ocsmány polip minta. Szúrós szemekkel méregetett minket.

- Halljam. - ripakodott ránk oroszul.

- Éljen a Hydra! - zengtük szinkronban Buckyval. A tábornok még gyanakvóan méregetett minket, szinte láttam, hogy a bőröm alá akart látni.

- Igazolványokat! - Elővettük a kártyákat, amiket náluk találtunk, és csak imádkoztunk, hogy a maszkok eléggé takarják az arcunkat. Végül visszaadta nekünk a kártyákat. - Akkor maguk az őrjárat. Tiszta a terep?

- Tiszta. - válaszolt Bucky. 

Azzal otthagyott minket. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlünk. Majdnem elröhögtük magunkat a megkönnyebbüléstől. Közel volt.

A Hydrások elkezdtek felfele gyülekezni a hajón, mi pedig próbáltunk elvegyülni köztük anélkül, hogy elszakadnánk. Voltak a katonák annyira merevek és életuntak, hogy ne kezdjen el egyik se velünk beszélgetést. Valaki üvöltötte, hogy beszállást befejezni, a hidat leszedték, mi pedig a hajóval elindultunk haza.

★✩★

A konténerek közt "őrködtünk" ahogy azt parancsba adták nekünk. Igazából csak felfeküdtünk valamelyikre és a csillagos eget kémleltük immár maszk és fejfedő mentesen.

- Ez emlékeztet a régi szép időkre. - figyelte mosolyogva a csillagokat Bucky. Ma este tiszta volt az ég, egyetlen felhő sem rondított bele a csillagok gyönyörűséges látványába. A hold adott annyi fényt, amennyi kellett nekünk a látáshoz, se többet, se kevesebbet.

- Ja mert minden vasárnap felszöktünk egy szupergonosz szervezet hajójára csillagokat lesni. - vigyorogtam pimaszul bűntársamra. Bucky halkan felkacagott.

- Tudod, hogy nem erre gondoltam.

- Tudom. - vigyorom mosollyá szelídült. Olyan meghitt volt ez a pillanat. Ez csak azt bizonyította, hogy legyünk bárhol, bármilyen szarban, ha együtt vagyunk, akkor semmi sem számít. Ha Bucky nem lenne, én most befagyasztva aludnék valahol Oroszországban. Most pedig itt vagyunk ketten, Boston felé tartunk, és valahogy megtaláljuk Stevet. Vagy ő minket. Hiszen tudja, hogy élünk. Csak keress minket. Valahogy. Talán ő is olyan tanácstalan, mint mi. Talán ő se tudja, hol kezdjen neki.

- Kiera te mit csináltál az alatt a 70 év alatt? - kérdezte meg Bucky hirtelen ketté vágva a meghitt csendet. Hangja szomorkásan csengett.

- Beépültem. Edzettem. Kislányokat készítettem fel öldöklésre, és még többet edzettem. Az év többi részében pedig lefagyasztva heverten Hydra mama hűtőjében. Az első küldetésem veled volt, amikor ki kellett volna iktatni a Shield-es igazgatót. Csak azt nem értem miért vártak velem ennyi ideig... - töprengtem értetlenül. Felé fordultam. Láttam, hogy valami bántja. - Na és te?

- Velem nem voltak ilyen kegyesek... - mosolygott szomorkásan. - Én voltam a kis házi gyilkoló gépjük. Engem is lefagyasztottak párszor, de engem amint kiolvasztottak, küldtek is öldökölni. Istenem, annyi ember életét vettem el! - temette kezeibe arcát. Biztatóan a vállára simítottam.

- Az nem te voltál.

- Tudom. De emlékszem az egészre. Egyedül az arcokra nem. Megöltem egy idős házaspárt. - mikor a szemeimbe nézett láttam benne megcsillanni a könnyet. Felhúztam magam a könyökömre és átöleltem őt. Szegény sokkal többet szenvedett nálam. Ameddig azzal voltam elfoglalva, hogy nekem milyen nehéz volt, el felejtettem belegondolni Bucky helyzetébe, aki aztán nyíltan volt Hydra ellenes. Bucky rázkódni kezdett. Néma sírására nekem is megeredtek a könnyeim. A Hydra családokat, embereket tesz tönkre. Meddig fog ez a pokol még folytatódni?

Lassan kezdtek felszáradni Bucky könnyei. Az idő éjfélt járhatta, de még egyáltalán nem voltunk fáradtak. Kellemes tavaszi idő volt este, nem fáztunk, de ezen a bélelt kabátok is segítettek. Csöndben néztük az eget. Aztán a semmiből repülő hangjai ütötte meg a fülünket.

- Mi a franc... - értetlenkedtem. - Várnak valakit?

Egy szürke kisebb fajta repülő közeledett az égbolton a hajó felé. Mindketten felkeltünk a földről és ijedten néztük a repülő behemótot. Aztán megszólalt a hangosbemondója.

- Figyelem, adják meg magukat, vagy szétrúgjuk a seggüket! - hallatszódott a magabiztos hang.

- Tony, hogy beszélsz! - jött egy azonnali hang is mellé.

- Kapitány, most a Hydra seggét akarjuk szétrúgni, nem az etikettet megtanítani. - beszélték meg egymásközt a hangosbemondón át.

De legyenek akármilyen hülyék, szét lesz rúgva a seggünk, ha összetévesztenek minket a Hydrásokkal. Márpedig összefognak. Hirtelen mennydörgés szelte át a tiszta eget. Már semmit nem értettünk, mikor is villám csapott a hajóba, pont oda, ahol a Hydrások kezdtek gyülekezni. A villám egy szőke vállig érő fura maskarás embert hagyott, aki kalapácsát meglengetve terítette le a katonák sorait. Nem tudom ki az a csávó, de azt hiszem vele sem szeretnék packázni. Remek. Ezeknek is most kellett rajta csapni a Hydrán. Nem ért volna rá akkor, mikor már nem vagyunk a hajón?! Istenem ennyire nem szeretsz?!

Nem kellett várni a többiekre, először egy zöld szörnyszerűség ugrott le a repülőről, elkezdve a rombolást, majd azt követte egy ismerős vörös nő és valami csaj, aki varázsolt a kezével, végül pedig egy repülő vörös-arany robot szállt ki repkedve a hajó körül. Nekünk annyi. Nekünk nagyon annyi.

Bár a maszkot hagytuk a fenébe, a sisakot visszavettük a fejünkre és lefele igyekeztünk.
Nem is láttuk, hogy szálltak-e ki többen a repülőből, csak egy a fejem mellett elsuhanó nyíl jelezte, hogy ez biztos, hogy nem a boszorkány műve, se a zöld szörnynek. Buckyra néztem rémülten, spuriznunk kellett.
Egy ugrással elintéztük az utolsó három-négy létrafokot és elindultunk a harc közelébe. Hogy mi volt a tervünk? Fogalmunk se volt. De nem is volt idő foglalkozni a tervezéssel, valami karomnál fogva elragadott, mint valami sas az áldozatát.

- Buckyyyy! - üvöltöttem, de tenni már nem tudott ellene semmit. Az a valami, ami elragadott a tetőn dobott le.

- Hihetetlen, hogy megint egymásba botlottunk, olyan kicsi a világ. - vigyorgott elrablóm.

- Ja megint sikerült levenned a lábamról. Nagyon kis sunyi vagy! - lengettem meg mutató ujjamat előtte, amire vigyora kiszélesedett.

- Múltkor nem tudtuk befejezni a bunyónkat, mi lenne, ha folytatnánk? - dőlt neki a kéménycsőnek lazán.

- Áh kihagyom, nincs kedvem. Hidd el, ez - mutattam a ruhámra - nem az, aminek látszik.

- Nem tudom akkor mit kéne hinnem. - zavarodott meg egy pillanatra az ébenbőrű mikor valaki a hátam mögött kisöpörte a lábaimat alólam. Mi a francért akar mindenki ledönteni a lábamról?

- Most figyeltem a lábakra. - vigyorgott a vöri a fejem felett. Próbáltam magamban tartani a nevetésemet a helyzet komikussága miatt, de nehezen ment. Kezét nyújtotta, amit én el is fogadtam, egyből talpra is álltam. - Azt mondtad múltkor, hogy egy oldalon állunk. Akkor segíts nekünk. Mit tárolnak ezekben a konténerekben? És hova tart?

- Nem tudok sokkal többet nálatok. - sóhajtottam. - Buckyval, a társammal már egy hete szökésben vagyunk a Hydra elől, a franc se gondolta volna, hogy oda lyukadunk ki, ahonnan elindultunk. - húztam el a számat. - nem sokat árultak el nekünk, de állítólag veszélyes fegyvereket tárolnak itt.

Észre se vettem, hogy Bucky említésére összenéztek.

- Ez már biztos. Megtaláltuk őket. - mosolygott a vörös a vasszárnyasra. - Bucky hol van?

- Őszintén? Nem tudom, a barátod nem rég ragadott el mellőle. - a vöri megrovóan nézett barátjára.

- Jól van, hirtelen csak felkaptam valakit a csata hevében, csak utána vettem észre, hogy a haverod. - ekkor egy kés süvített el nagyszájú barátom feje mellett egyenesen a kéménybe fúródva.

Bucky nézett ránk lihegve.

◇───────◇───────◇