CSIPKERÓZSIKA ÉS A NEGYVEN RABLÓ
--------------

NOS, TUDJÁTOK, HA AZ EMBERT lefagyasszák ez "jobb cél érdekében" pillanatok alatt átértékeli az életét, ameddig még eszméleténél van. Például, ha jobb ember lettem volna, talán a sors nem csesz ki velem. Mit tudom én, mit tehettem ellene, de hogy pipa volt rám az is biztos. Talán mikor találtam azt az 1 dollárost és vettem magamnak egy csokit ahelyett, hogy az utcán élő hölgynek adtam volna, aki mellett elmentem. De úgy őszintén, ki olyan önzetlen, hogy 9 évesen nem gondol magára?

Hideg volt. Talán azért nem éreztem eddig ilyennek, mert mikor aludtam, akkor csinálták, most pedig tökéletesen ébren vagyok ahhoz, hogy felfogjam a környezeti hatásokat, mindenesetre nem tetszett.

Pillanatokon belül elvesztettem a külvilággal a kapcsolatot. Lassan már azt se tudtam, hogy mire gondolok. Összefüggéstelenek lettek a gondolataim, ugrándozott a "segítség, lefagyasztanak!", a "jé a kamra fala szürke" és a "Steve és Bucky él!" között, de lassan már azok is összefüggéstelenek lettek, míg végül elsötétedett a világ körülöttem.

★✩★

Lassan nyitogattam a szemeimet. Egy pillanatra azt se tudtam, ki vagyok, aztán minden belenyilallt a fejembe, ezzel hatalmas fájdalom löketet kapva. A látásom homályos volt, nem nagyon láttam ki vágja le a karomról a szalagokat, de amint végzett vele, én kiestem a jégkoporsómból egyenesen a karjaiba zuhanva. Nehezeket lélegezve próbáltam tudatomnál lenni, felfogni a dolgok történéseit, de nem ment gyorsan. Vagy két percig állhattunk így néma csöndben az idegennel szótlanul, de nem tűnt úgy, mint akit zavarna. Karjait szorosan a derekam köré fonta, és szorosan ölelt, mintha attól félt volna, hogyha elenged összeesem. Nem is volt alaptalan a félelme. Mindig is megviselt a hibernálás, csak azt nem tudtam, hogy pont azért, mert hibernáltak. Azt hittem, hogy csak vizsgálatot csinálnak rajtam. Ha a szövetségeseikkel így viselkednek, akkor az ellenségeikkel, hogy?

- Hányat írunk?

- 2014-et. - szólalt meg a mély férfihang, amit túlságosan is ismertem.

- Mi, az hogy lehet. Várj! Bucky! - kaptam fel válláról fejemet, hogy szembe nézhessek legjobb barátommal. Homloka tele volt horzsolással, arcán húzódott egy vékony csík, ami vérzett, de a szemében gyermeteg csillogás volt, mosolya pedig életvidám. Ez volt az én Buckym. Nem az a lelketlen gyilkos.

- Bucky! - tettem arcára a kezemet könnyesedő szemekkel. - Tényleg te vagy az?

- Nem tudom, a csokitorta a kedvenc sütim? - vigyorgott idiótán.

- Istenem te hülye, annyira hiányoztál! - borultam vissza a vállára zokogni. Még 5 perc telt el így csendben, zokogva, csak utána vettem észre a sok eszméletlen Hydrást a földön.

- Oh, hogy ez egy mentőakció és nem bőgnöm kéne.

- Hát nem igazán érünk rá.

- Akkor miért nem szóltál rám?

- Mert vagy 70 évig nem láttuk egymást, 5 percig a világ is összeomolhat, de én nem mozdulok ebből az ölelésből. - szorított jobban magához, aztán végül elengedett. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és karon fogott. - most biztos nagyon sok kérdésed lehet...

- De még mennyi! - szakítottam félbe - egy egész könyvet tudnék írni belőle.

- Hidd el engem is érdekel, hogy hogyan jutottál ide, de most az első feladatunk közösen legyen az, hogy kitaláljuk hogyan szökjünk meg.

- Remek ötlet! - egyeztem bele azonnal.

★✩★

A folyosón osontunk hangtalanul, a terepet kémlelve veszélyforrások után kutatva. Egy csomó Hydra katona hevert a földön eszméletlenül vagy halottan, mintha csak kieresztettek volna egy állatot, aki az életben maradásért küzdve öklelte volna fel az útjába álló embereket.

- Itt meg mi történt? - suttogtam legjobb barátomnak.

- Valamit elcsesztek az emlékezetem kitörlése közben, mert az emlékeim elvesztése helyett visszakaptam őket. Így a régi emlékeimmel és az újakkal megmutattam nekik milyen az, ha egy amerikaival packáznak. - mosolygott rám, bár láttam az arcán, hogy egyáltalán nem büszke tetteire. De én nem néztem rá undorodva. Őszintén, régen érett már egy nagy pofon a Hydrának, Bucky pedig szívesen osztja a pofonokat.

- Meddig voltam lefagyasztva?

- Fél évig.

Felszisszentem a gondolatra. Fél év basszus. 1 percnek éreztem. Mondjuk az összes többit is.

- Amint eszemhez tértem - folytatta - emlékeztem, hogy te is itt vagy valahol, így hát kitörtem, hogy megkeresselek. Ugye nem hallucináció volt, hogy láttam Stevet. Mert abban már nem voltam biztos, hogy igaz. - bizonytalanodott el. Az egyik Hydrás pisztolyát felkaptam. Megnéztem van-e benne töltény, majd Bucky felé dobtam. Én a kését vettem magamhoz.

- Oh de még mennyire valóságos volt. Mond csak, Steve gyúrt vagy szteroidozott? Mintha kicsit megváltozott volna... - húztam el a számat.

- Sok mindenről maradtál le. - felbukkant az első mozgó és élő Hydra katona, Bucky egyből lőtt. Csak hát ugye vágj le egy fejet és kettő nő...

Azonnal özönleni kezdtek a Hydrások.

- Oh, mint például? - rohantam neki az első bátor jelentkezőnek, akire ráugorva eldöntöttem, mint egy tekebábút és behúztam neki egyet.

- Mikor láttad utoljára? - kérdezte két rúgás között, ami átrepítette a hydrást az ajtón ezzel telibe kapva két társát, akik repültek vele tovább.

- Mikor végre sikeresen besorozták. - vágtam tarkón a késnyéllel a következő jelentkezőt. A harmadik rám emelte a gépfegyverét, de én kikapva a kezéből arcon vágtam a fegyverrel, mintha csak a baseball meccsemre gyakoroltam volna. Azonnal összeesett, rá a már két legyőzött társára.

- A lényege, hogy kapott valami szérumot, amitől nagy izmai lettek, hogy aztán püfölhesse a németeket. - húzott be egyet a fémkarjával a katonának amelyik felé rohant.

- Szóval szteroidozott röviden. - a gépfegyvert a térdemen ketté törtem, majd a következő törődésre vágyó Hydrást vágtam vele kétoldalt fejbe. Meglepődtem erőmön, eddig nem voltam ilyen erős. A Hydra biztos csinált velem még valamit, amit nem mondtak el. De nem volt időm ezzel foglalkozni, mert volt még bőven püfölésre váró barátom.

- Ugye tudod, hogy a gépfegyverrel lőni kell? - kérdezte meg Bucky két katona fejét fogva, amiket össze is koccantott.

- Fogd be Barnes. - vigyorogtam, ahogy torkon rúgtam a következő áldozatomat, majd kikapva az övéből a pisztolyt lőttem fejbe. Nem volt ínyemre a gyilkolás, de vagy ők ölnek meg engem, vagy én őket. Ismerem őket. Elvakult náci osztag, ha nem én végzek velük úgy is ciánra harapnak.

Eközben ők is megtalálták a fegyvereiket, és tűzharc kerekedett. Berohantunk az egyik szobába menedékként, akkor vettük észre, hogy megütöttük a főnyereményt. A fegyverraktár épp a legjobbkor került az utunkba. Egyből felkaptam egy gránátot, majd kihúzva a pöcköt kidobtam a folyosóra és vártam a nagy bummot. 10 másodperc se kellett, hangos üvöltözések között robbant a szerkentyű. Aztán teljes csönd. Se fegyverropogás, se beszéd, semmi. Nem mertem kinézni, tuti elhánytam volna magam a látványra. Bucky összeszedte a leghasznosabb cuccokat, én is felkaptam pár dolgot és megindultunk. Vissza a folyosón próbáltam nem a hullákkal foglalkozni, de elég nehéz az embernek nem arra figyelnie, amivel tele van a folyosó. Végül nagy nehezen kiértünk a kijárathoz. A szabad levegőn egy egész sor Hydra katona állt tüzelésre készen, Morozov vezetésével.

- Győzelem vagy halál! - üvöltötte, ezzel sortüzet nyitottak ránk. Alig tudtunk visszaszaladni a biztonságos falak mögé.

- Hát ezt jól megszívtuk. - motyogta Bucky.

- Ha már meghalunk, be kell vallanom valamit. - néztem kétségbeesve a golyózáporra, ami szinte beömlött az ajtón.

- Ne tartsd vissza!

- Egyszer a fogkeféddel súroltam meg a wc deszkát mert dühös voltam, hogy sosem hajtod le az ülőkét.

- HOGY MIT CSINÁLTÁL?! - üvöltött rám kétségbe esve.

- Figyelj, abba maradt a golyózápor! - állapítottam meg az egyértelműt. Leakasztottam két füstbombát az övemről, majd egy "tudod mit kell csinálnod" nézéssel kigurítottam az ajtón. Percek alatt átláthatatlan köd terjedt szét az udvaron. Ekkor lépett Bucky akcióba. Két gépfegyverrel sorozta a Hydrások jobb oldalát, míg én a balt ugyanazzal a technikával. Mire a füst felszállt már csak ketten álltak talpon: Morozov és egy remegő újonc féleség. Nem volt szívem lelőni. Morozovot annál inkább.

Megindultam feléjük dühösem. Az aurám mintha megremegett volna, az újonc majd lefosta a bokáját, a fegyvert egyből el is ejtette. Morozov-val néztem farkasszemet. Már csak egy golyóm volt, azt a fejébe akartam ereszteni. Lőni akart, de én gyorsabb voltam, a golyó a homloka közepén hatolt be és a másik oldalt jött ki. A másik katona felé fordultam, akinek már a lába is remegett.

- Nem akarlak bántani, de nem kockáztatok. - vágtam tarkón az övemből kikapott késem nyelével. Ájultan összecsuklott.

- Vajon most melyik országban lehetünk?

- Komolyan a fogkefémmel?!

★✩★

- Meddig fogunk bujkálni mocskos motelekben csótányok közt? - hisztiztem, ahogy félrerúgtam egy régi poros párnát, amiből az egész Lewis család özönlött ki. Remek, már elnevezem a csótányokat.

- Tudod hiszti királynő, nem könnyű úgy megszökni Oroszországból, hogy nincs személyink, útlevelünk, ja és még a Hydra is minket keress! - ripakodott rám idegesen.

-Tudom... - sóhajtottam keserűen. - ha most meglenne Steve száma, vagy valamelyik szabadnapos hősnek az tök jó lenne. Nem tudom meddig bírom még az alvást csótányokkal és ágyipoloskákkal. De hé. Mindenben van valami jó.

- Ebben mégis mi? - értetlenkedett legjobb barátom. Én csak mosolyogva mellé ültem a földre és valami olyat tettem, amit már rég tettünk és már nagyon hiányzott. Szorosan megöleltem.

- Itt vagyunk egymásnak. - mondtam a fejemet a vállának döntve. - Hosszú évekig azt se tudtam, hogy éltek-e vagy haltok. Aztán mikor benyögte nekem valamelyik, hogy üdv a 21.században azt hittem felrúgok valamit. Megtudni, hogy a barátaid halottak - még ha nem is teljesen igaz - borzalmas. Ezt az egész beépülösdit azért csináltam, hogy megvédjelek titeket. Véget akartam vetni a háborúnak, erre kiderült, hogy nincs is már háború, sőt már akkor sem volt, mikor én még azt hittem. - sütöttem le a szememet. - Az egész csak egy naiv képzelgés volt.

- Én is örülök neked. - lágyult el a hangja. - amint minden emlékem eszembe jutott, csak az pörgött az agyamban, hogy meg kell mentenem téged. Nem akarlak elveszteni titeket. Steve-t is látni akarom amint lehetséges. De jelenleg azt se tudom, hogy tudnánk átmenni a határon anélkül, hogy letartóztatnának, vagy hogy szitára ne lőjön a Hydra.

Egy ideig csak meredtünk a semmibe magunkba szállva. Nem tudtuk, hogy mi legyen a következő lépés. Azt se, hogy merre. De ameddig együtt vagyunk, nem félek semmitől.

- Mond csak. - szakítottam meg a csöndet hallkan. - ha visszajutunk Amerikába mit szeretnél először csinálni?

- Lássuk... - gondolkodott a fémkarú. - először is felkeresni Steve-t, kihasználni a zuhanyzóját, hogy lemossam magamról ezt a mocskot, rövidre vágni a hajam, majd felkeresni a legelső melegbárt és összeszedni a világ legédesebb pasiját. Biztos vagyok benne, hogy manapság már sokkal jobbak ezek a helyek, mint még a mi időnkbe. - elgondolkodott egy kicsit - Vagy egy rendes csajt. Majd a sors eldönti.

Hallkan felkuncogtam. Nem is Bucky lenne.

- És te? - kérdezte rám tekintve szeme sarkából.

- Hát az első két pontod stimmel az enyémmel, de én utána rá akarok csapni Steve seggére, tudod ellenőrzésképp. - Bucky felnevetett, azt hittem leesek a rázkódó válláról. - utána ki akarom deríteni mi történt anyámmal, Peggyvel, Rose-zal és Natashaval.

- Ki az a Natasha? - kérdezte Bucky, mert Rose-ról tudta, hogy a húgom.

- Egy kislány, akit a Hydránán edzettem. Egyszer csak nyomtalanul eltűnt, és hiába kérdezgettem a rohadékokat, nem válaszoltak nekem soha.

- Nem hiszem, hogy az a kislány él még. - mondta szomorkás hanggal.

- Tudom, de nem tudok megnyugodni addig, ameddig nem a saját szememmel látom. - sóhajtottam. - tudod ő volt a szemem fénye, a fény azon a retkes helyen, az egyetlen ember, akit szerettem. Mintha a lányomat gyilkolták volna meg, érted? - indult meg a szememből a könnycsepp. - mikor a ti gondolatotok nem éltetett, éltetett az ő gondolata. Semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy megóvhassam. Hogy kiszakíthassam abból a kegyetlen világból, és felnevelhessem, mintha csak a sajátom lenne. Hogy megmutassam neki, a gyilkoláson kívül is van élet, és hogy ne higgyen a Hydra agymosásának. Az én gyönyörű pillangóm. - sírtam el magam Bucky vállán. Megsimogatta a fejemet, és olyanokat súgott, hogy "nem lesz semmi baj" meg hogy "minden rendben van" pedig semmi sem volt rendben. Minden romokban volt. De csak az optimizmusunk maradt meg nekünk. 

Se családunk, se otthonunk, se életünk. Csak Steve. Csak ő maradt nekünk.

◇───────◇───────◇