Az apró kávézóban zajlott az élet. Bár nem volt teljesen tele, néhol üresen álltak az asztalok, de még így is nagy volt a nyüzsgés. Wanda és én az ablak mellett foglaltunk helyet, közel a kijárathoz, de mégis messze. Wanda az esőt kémlelte, ami New York utcáit mosta, míg én a napi lapot olvastam, amit a helyi metrónál osztogatott egy kedves hölgy. Mindkettőnk előtt egy pohár kávé gőzölgött, de különböző okok miatt nem kezdtük el inni. Wanda túlságosan reszketett még az adrenalintól, ami szökésünk generált benne, én meg, nos és nem bírom forrón inni a dolgokat.

- Ó, nézd, a világ legmorcosabb cicája! - mutattam Wanda felé az újságot.

- Te hogy lehetsz ilyen nyugodt?! - csapott az asztalra, ami miatt több ember is felénk kapta a fejét, de aztán hamar visszafordultak, hogy a saját dolgukkal foglalkozzanak tovább.

Vállat vontam. Letettem az újságot és teljes figyelmemet felé fordítottam.

- Nem mondanám, hogy nyugodt vagyok, de jól tudom palástolni. Figyelj Wanda, ha nagyon rosszul érzed magad még nem késő visszafordulnod. Meg leszek egyedül is. - kezemet az övére tettem és bíztatóan rászorítottam. Eleve nem akartam belerángatni ebbe a helyzetbe, de annyira ragaszkodott hozzá. Nem akarom, hogy miattam legyen bajban.

- Ilyen eszedbe se jusson! - nézett rám mérgesen a vörös lány. Aztán enyhült arcvonása. Kézbe vette kávéját, és újra megszólalt egy kisebb csend után. - Nem hagylak egyedül, főleg nem ilyenkor. Mostantól együtt vagyunk ebbe benne és nincs vita.

Elmosolyodtam.

Végül visszavettem az újságot a kezembe és a keresztrejtvényt kezdtem rajta fejtegetni. Ahogy csepergett kint az eső lágyan, úgy éreztem, hogy Wanda is kezd megnyugodni. Néha felnéztem egy-egy szó gondolkodása közben, hogy a sürgő kávézói életet kémlelhessem. Volt itt mindenféle ember, minden színű ruhában és mindenféle bőrszínnel. Nem úgy, mint régen, ahol külön volt a fehér kávézó és a fekete. A pincérek és pincérnők sürgősen vitték jobbra-balra az italokat és kisebb péksüteményeket a rájuk váró rendelőkhöz, akik mind egytől egyig illedelmesen megköszönték szolgálataikat, gyerekek kuncogása töltötte be a térséget és felnőttek beszélgetése hallatszódott minden sarokból. A kávé friss illata keringett a levegőben, hogy nem lehetne itt megnyugodni. Az egész olyan idilli volt. Úgy öt percig.

Egy férfi jött be bőrig ázva. Már az aurájából érezhető volt, hogy nincs jó napja, de feltűnő pufogása is segített a megállapításban. Kopaszodó fején végigsimított ahogy a vizet rázta le és egyből a pult felé vette az irányát. Mikor senki nem jelent meg, agresszívan nyomkodni kezdte a pultra kihelyezett csengőt. Még a halk zene se segített neki lenyugodni.

- Valaki hajlandó lenne már kiszolgálni?! - jött a frusztrált felkiáltás. 

- Elnézést, itt vagyok, csak sokan vannak most. - jött oda egy gyönyörű afro-amerikai nő egy széles mosollyal az arcán.

- Nem érdekel, hogy tele van, adjon már valamit!

A nő arcáról lehervadt a mosoly, de arca még mindig a profizmust sugározta.

- Rendben, mit adhatok? 

- Adnak itt valami erőset? - morrant fel türelmetlenül. A nő felhúzott szemöldökkel nézett rá, de válaszolt.

- Uram, ez egy kávézó. Erős kávét szeretne?

- Jó lesz az is. - legyintett lenézően a kopaszodó férfi. - Feketén szeretném, cukor nélkül. - azzal szó nélkül elment és egy hozzánk közeli asztalhoz dobta le magát.

Ez a szóváltás kicsit kizökkentette a kávéházi életet egy kicsit, de amint a férfi leült a helyére, úgy az élet is kezdett visszatérni.

- Mantra.

- Mi? - zökkentem ki a csöndből.

- Politikusok sokszor ismételt sablonszövege. Hat betűs, nem? Mantra. - nézte Wanda azt a pontot, ahol a tollam megállt a papíron. 

- Oh köszi, miért nem gondoltam erre. - elméletben fejen csaptam magam, majd azonnal beírtam a megoldást.

- Most mit csinálunk? Hova megyünk? - tette fel végül a jogos kérdést. Minden szórakozottságom azonnal eltűnt rólam. Szerettem volna választ adni kérdésére, de nem tudtam, mit mondjak. Hosszú idő óta most előszőr nem tudtam, mit tegyek.

- Nem tudom... - fogtam rá kihűlt kávémra, és lassan belekortyoltam. - Nincs egy árva ismerősöm se, se hely, ahova mehetnénk, semmi. Még tervem sincs. - vallottam be halkan.

- Akkor megyünk addig, ameddig tudunk. - elmélkedett Wanda, majd hirtelen táskája zsebéből előrántott egy térképet. - Szabadok vagyunk. A megtakarított pénzünkből eljuthatunk bárhova. Mexikó, Kanada, Hawaii, bárhova. 

- Nem hiszem, hogy eltudnánk hagyni eleve az államot anélkül, hogy a reptéren le nem kapcsolnának minket. - húztam el a számat. - Ha pontosak a számításaim, pont most tudják meg, hogy nem vagyunk ott, ahol lennünk kéne. Holnapra már körözési listán leszünk, ami érdekes lesz, tekintve, hogy a fél világ azt hiszi, halott vagyok. - elmélkedtem.

Ekkor hangos csörömpölés hangja hallatszódott a hátam mögül. Mindketten a hang irányába kaptuk a fejünket, ami nekem lehetetlen lett volna a törzsem elfordítása nélkül.

- Azt mondtam feketén kérem, te némber! Ebben cukor van! - üvöltött a kopaszodó férfi azzal a pincérnővel, aki a rendelését vette fel a pultnál. 

- E-elnézést, lehet összekevertem egy másik rende-- - de a férfi a szavába vágott.

- Mit kell tennem, hogy egyszer az történjen, amit én akarok! - siránkozott a kopasz, de aztán kemény hangra váltott. - Idefigyelj te N-- - ekkor fogtam vállára hátulról. Fejem feje mellett nézett a semmibe elsötétedő tekintettel. 

- Nyugodjon meg uram, ez előfordul egy ilyen forgalmas helyen. - hangom nyugodt volt és semleges. 

- Te meg-- - de nem hagytam, hogy befejezze, a vállára szorítottam, ami visszakényszerítette ülőhelyzetbe. A férfi apró hangon nyikkant, meglepődve erőmön.

- Édesem, tudnál az úrnak egy cukormentes kávét hozni? Szegény pára valószínűleg cukorbeteg, látod mennyi hangulatindadozása van. - néztem a nőre, aki sűrű bólogatások közben szedte fel a tálcát a földről. 

- De-- - szorításomon erősítettem, amire majdnem kicsúszott egy szisszenés a száján, de büszkesége nem engedte. 

- Nincs de. A hölgy csinálja magának a kávét. Most pedig maradjon csöndben és várja az italát mint egy úriember. Majd oda megy a kasszához és borravalót ad. - hangom még mindig érzelemmentes volt, de tekintetem fagyos lett. - Tudja miért? Mert nem csak a nyelvem éles. Ne akarja tudni, hogy még mim.

A férfi elhallgatott. Mikor kávéja megjött, elmormogott egy halk köszönömöt és kézbe vette a bögrét. Ekkor fordultam csak vissza a helyemre. Wanda szemei tele voltak kérdésekkel.

- Nem bírom a tahókat. - vontam vállat. Wandából halk kuncogás tört ki.
- Ez teljesen úgy hangzott, mint Steve. - nevette a lány.

Steve. Vajon megkapta a levelemet? Most mit gondolhat? Remélem nem utált meg. És istenem, Bucky. Mikor a legnagyobb szüksége lenne rám, akkor hagyom cserben. Mondjuk egy állami börtönből nem tudnék nagyobb lelkitámasz lenni ennél. Istenem, mi a francot tettem. Szökésre adtam a fejem és még egy ártatlant is magammal rángattam. Mekkora bajba keveredtem. De most már nincs visszaút.

A kiterített térképre néztem.

- Haladjunk apránként. Előszőr jussunk el A-ból B-be. - ötleteltem. - Egy idő után csak sikerül valamit kitalálni. De jobb lenne előszőr elhagyni az államot.

- Igazad van. - Wanda szeme a térképen ugrált. - Mi lenne ha Indiana-ba mennénk? Shelbyville.

- Ott született Bucky. - görbült felfele az ajkam minimálisan.

- Van ott valami?

- Abszolute semmi, tökéletes első búvóhely.

- Remek, bérlünk egy autót és levezetünk 12 órát. - kezdte szedegetni a cuccát. Én is feláltam, hogy fizetni menjek.

Előttem pont a kopasz fizetett. Mikor rám nézett, azonnal elkapta rólam a tekintetét majd egy tíz dolláros papírt tuszkolt a borravalók üvegbe. Mosolyogva integettem neki, mikor még utoljára rám nézett az ajtóból, majd én is mentem fizetni.

Már a blokkot tartottam a kezembe, mikor a felettem lévő tévé kijelzőjén az eddig megszokott zenei klippek helyett egy nő jelent meg.

- Elnézést, hogy megszakítjuk adásunkat, figyelmeztetjük New York lakosságát, hogy a mai napon két Bosszúálló, Wanda Maximoff és Kiera Kingkey terrorcselekmény miatt körözés alatt állnak. Kérjük, aki látja őket, azonnal jelezzék a hatóságoknak, ki tudja, mekkora veszélyben lehetnek. Ismételjük, Wanda Maximoff és Kiera Kingley körözés alatt álló személyek, azonnal jelezzék a hatóságoknak, ha találkoznak velük.

Ha ez még nem volt eléggé rossz, képeket jelentettek meg rólunk. Tudtam, hogy ez lesz, de nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan. Várj, mi? Terror cselekmények? Wanda nem is csinált semmit. Mi a franc.

Egy másodperc sem telt el, három ügynök léptek be az ajtón CIA logóval a karjukon. Ekkor Wanda már mellettem állt. Szerencsére a kávézó nem volt kicsi, az emberek meg még mindig sokan voltak, és mintha meg se rázta volna őket a hír, amit az előbb hallottak. Az egyik ügynök az ajtóban maradt, a többi kettő szétvált.

Wandára néztem. Úgy látszik mindennek lőttek. Ennyi erővel fel is adhatnánk magunkat.

A karomon egy kezet éreztem, de Wanda a másik oldalamon állt. Mikor a tulajdonosára néztem, az a mutató ujját a szájára téve mutatta, hogy maradjak csendben. A pincér lány volt, akit a kopasz piszkált.

- Gyertek velem. - húzott maga után, én pedig Wanda pulcsiját megragadva húztam magam után a lányt. A pult mögé vitt, onnan pedig be az öltözőbe. - Gyertek, erre van a hátsó kijárat.

- Miért segítesz nekünk? - kérdeztem értetlenül ahogy végig vezetett minket a hosszú öltözőn. Onnan egy külön folyosóra vitt minket, ahonnan a vészkijárat ajtaja már látszott is.

- Te miért segítettél nekem? - nézett rám felvont szemöldökkel. Nem tudtam rá válaszolni. - Pontosan. Na itt vagyunk. Innen a sikátor két fele nyílik, de az egyik zsákutca. Pontosabban egy kerítés van. Ha tényleg itt van a központi hírszerzés akkor szerintem át kell másznotok a kerítést. Onnan sima liba lesz az egész.

- Köszönjük a segítséget!

- A lányok tartsanak össze! - kacsintott a nő, majd visszaszaladt arra, amerre jöttünk.

Mi is ki léptünk az ajtón.