VIHAROS ÉRZELMEK

-----------------------------

SOSEM GONDOLTAM BELE IGAZÁN, MILYEN gyorsan kellett felnőnőm. Hogy egyik pillanatban még egy Jersey kislány vagy aki próbál beilleszkedni új környezetébe, a másikban pedig életed legnagyobb hülyeségét követed el a sötét erdő kellős közepén egy nácival és megannyi ígérettel. Abban a pillanatban azt is elfelejtettem, hogy csak egy tizenkilenc éves kislány voltam.

Tizenkilenc. Ki mondani is rossz. Onnantól szűnt meg teljesen a gyerekkorom. Addig valami álomvilágban éltem, ahol azt hittem, hogyha elég kitartó vagyok, akkor a kiválasztottam viszont szeretni fog, ha elég csúnyán nézek és eltörök pár csontot akkor pedig a világ rendje helyre áll. 

Buta voltam és naiv.

Csalódtam a világban és az emberekben. Már nem is tudom, mit kéne gondolnom. A hydra megpróbálta kiölni belőlem a lelket, és őszintén, néha úgy éreztem közel járnak. Ha Bucky nem ment meg, akkor ki tudja meddig tudtam volna még tartani magam... Hat év az kemény idő, sokszor kérdőjeleztek meg, már magam sem tudom, hogy sikerült végül visszaszereznem a bizalmukat. Talán azzal, hogy egyszer-kétszer súlyosan megsebesítettem valakit. Talán ez segített a vérszomjukon...

Viszont Bucky és Steve visszaadta nekem azt, amit azt hittem, örökre elvesztettem. És nem lehetek nekik elég hálás nekik. Ők lettek a családom, a mankóim, a reményem. Mert ha ők ott vannak velem, akkor senki sem állítja meg Kiera Kingleyt! Főleg abban, hogy információkat húzzak ki egy emberből!

Buckyval vagy tíz perce szuggeráltuk a fáradt Tonyt, aki a kávéját szürcsögve próbálta élvezni a reggelt. Kék köntösben ült a fotelben, vele szemben én ültem a földön teljes hadi felszerelésben, összefont ujjaimon államat pihentetve próbáltam kielemezni mozdulatait, mellettem Bucky a fekete kanapén ült hasonló testtarsással kémlelve barátját. Tony megdörzsölte a szeme alatti táskákat, majd felsóhajtott.

- Kinyögitek végre, hogy mit akartok, vagy még néztek egy fél órát?

Bucky megakart szólalni, de aztán nem tette. Helyette rám nézett, de csak szemem sarkából érzékeltem mozdulatát. Akkor megkérdezem én.

- Na jó ne szórakozz tovább Tony. Van érintő képernyős telefon, a számítógépek kicsik, a tv színes, most már mutasd meg a repülő autókat.

- Igen Tony. - nézett komolyan Bucky kedvesére.

- Mi--

- Az apád repülő autókat igért nekünk Tony. - mondta Bucky még mindig azzal a sztoikus arccal, amivel az elmúlt negyedórában bámultuk.

A kínvallatást Natasha álmos ásítása törte meg. A vörös ciklon kócos hajjal lépett mellém értetlen tekintettel.

- Mi van, rájöttetek, hogy csal a pókerben, és meg akarjátok lincselni, vagy mi ez a hangulat? - jött el közöttünk, hogy aztán Bucky mellé üljön. Egy kicsit megviseltnek tűnt, de hát ez nem csoda, küldetésen volt tegnap is. Bár a vörös démon mérsékelni kezdte támadásait, de még így is feladja nekünk a leckét.

- Ki kérem magamnak Romanoff, én sosem csalok! - húzta fel az orrát sértődötten, mint egy kisgyerek.

- Akkor miért nem láttalak még rövid ujjúban pókerezni? - hajolt közel hozzá mindent tudó mosollyal, aztán kivette a kávét a kezéből és nagyot kortyolt belőle. Az utolsó kortyot megforgatta a szájában, mintha valami nem stimmelne az itallal, végül visszaadta Tonynak a bögrét - Már megint Red Bullt kevertél a kávédba?

Tony csak vállat vont, majd itta volna tovább italát, csak hát nem volt mit. Fintorogva nézett pohara aljára.

- Remek... Főznöm kell még egyet. Te kérsz Skywalker? - nézett vissza Buckyra aki csak a fejét rázta. Natashára nézett.

- Két cukor, tej nélkül.

- Nevedet ne írjam a bögrére? - forgatta meg a szemét, majd rám nézett. Én mosolyogva a fejemet ráztam ezzel útjára engedve szegényt. Natasha levakarhatatlan vigyorral nézte Buckyt.

- Mi van te lány, megvesztél? - mosolyogtam a vörösre, aki eleresztett egy halk kuncogást.

- Mióta? - szuggerálta még mindig Buckyt, közben az én csuklómat megragadva felrántott a földről, és maga mellé ültetett.

- Mi mióta? - zavarodott össze Bucky hirtelen. Én is érdekesen néztem Natashára. Közben Clint ballagott be félig csukott szemmel. Sajnos sikerült belerúgnia az asztal sarkába, ahogy felénk közeledett, ettől aztán kipattantak a szemei, és sűrű káromkodás hullámba kezdett.

- Te és Tony. - húzta össze magát izgatottan a lány, mintha csak egy szaftos pletykát hallgatna.

- Mi? - kérdezte Bucky, mint aki semmiről nem tudna - Én és Tony jóban vagyunk, nincs semmi---

- Öt napja. - jelent meg Tony a semmiből Natasha kezébe nyomva a kávét. Bucky döbbenten nézte párját. Mit ne mondjak, azért engem is meglepett, hogy ilyen hirtelen elmondta, mintha csak arra várt volna, hogy megkérdezzék. - Hópehely, ne félj már annyira tőlük, nem harapnak. - adott egy puszit a döbbent férfi búbjára, aztán újra elfoglalta a helyét.

- Oh ez fura, én többre tippeltem volna. - mondta Clint aki időközben elfeküdt a szabad helyen.

- Mit tippeltél többnek? - jött be mosolyogva Steve, velünk ellentétben ő frissen és üdén. Időm se volt elcsitítani Clintet, azonnal válaszolt.

- Hogy több ideje van együtt Tony és Bucky.

Döbbent csönd állt be. Én riadtan néztem Stevere, majd Buckyra. Clint fel se fogta, mi volt a baj, aztán hirtelen, mint a villámcsapás, döbbenet futott át az arcán, azonnal Steve reakcióját nézte. Akkor jutott eszébe, hogy mi is a baj.

Steve szája a döbbenettől ketté nyílt. A szobában a feszültséget vágni lehetett, ez aztán mindenkit felkeltett. Bucky arcán a horror összes fázisát láttam átsuhanni. Elfehéredett arccal nézte barátját, aki Tony és közte kapkodta a szemét. Keze remegni kezdett, úgy kellett megfognom. Nyugtatásképpen köröket rajzolgattam a hüvelyk ujjammal a kezére. Tony teste befeszült ahogy Buckyra nézett. Látta, hogy baj van.

- Bucky... Te meleg vagy? - tette fel Steve azt a kérdést, amitől Bucky évek óta félt. Amitől annyira féltünk. Az jutott eszembe, mennyiszer eljátszadoztunk ezzel a gondolattal, hogy vajon mi lenne, ha kitálalnánk neki. Ha elmondanánk neki.

- Technikailag biszexuális... - szólt közbe Tony próbálva oldani a feszültséget kevés sikerrel.

Steve arca zavartá vált. Nem nagyon tudta mit kezdjen ezzel az információval, ez tisztán látszott rajta. Aztán át suhant az arcán valami, amitől mindig is féltünk. Az undor. Csak egy pillanat volt, mégis észrevettük. Bucky a kezemre szorított, azt hittem helyben elsírja magát. Éreztem a csalódottságát, a szíve darabokra zúzódását.

Elöntött a méreg. Mit képzel magáról ez a fiú?

Tony már szólalt volna meg, de félbe vágtam.

- És akkor mi van, ha igen? - álltam fel hirtelen. Döbbenten néztek rám a többiek. Közben Wanda is megérkezett, és értetlenül nézett a kialakult helyzetre.

- Én- én- nekem ez fura-- - félbe szakítottam.

- Mi? Láttál már két embert szeretni, nem? - néztem rá veszettem. A düh lassan fortyogni kezdett bennem.

- De ez nem nor-- ez így fura... - próbálta Steve kétségbe esetten megmagyarázni a gondolatát kevés sikerrel. Arcán kétségbe esés suhant át, mintha mondana valamit, de nem tudná megfogalmazni. Addigra mindegy volt, én már vörösen láttam.

Tudtam. Úgy tudtam, hogy ez lesz!

- Mi, mi fura Steve? - sziszegtem a nevét a fogaim közül - Hogy Bucky végre először tényleg szerelmes? És nem a kamu kapcsolataival szédít?

Steve, ha lehetett, még jobban összezavarodott. Próbálta kifejezni magát valahogy, de nem tudta, hogyan tegye. A feszültség bennem egyre jobban nőt. Lassan odasétáltam elé dühösen nézve. Hirtelen az összes jelenet lepergett a szemem előtt ahogy a szomszéd háztömbben lakó fiút rugdossák. Ott volt előttem, szinte már láttam.

- Én... - szólalt újra fel Steve akadozva - miért nem mondtátok? Jogom lett volna tudni!

- Jogod neked ehhez semmiképpen nem volt! - emeltem fel a hangomat ahogy a sírás kerülgetett.

- De ez nem természetes! - emelte fel ő is a hangját - Biológiailag lehetetlen! Nekik sose lesz saját gyere--- - nem kellett most félbe szakítanom, megtette magától. A szája elé emelte a kezét a döbbenettől. De sajnos a szavakat, amiket egyszer kimondtak már nem szívhatóak vissza.

A szemeimbe könnyek gyűltek.

- Ritka nagy paraszt vagy Rogers...

- Kiera, én nem úgy... - kétségbe esetten nézett rám. Durván kitöröltem a szememből a könnyeket.

- Igazad van Steve Rogers, egy szörnyeteg vagyok. De te is. A nagy igazság érzeted, meg a "meg védem az ártatlanokat" dumád. Egy álszent vagy, de tudod mit? Nem érdekelsz.

Elakartam menni mellette, de a csuklómra fogott. Reflexszerűen fordultam vissza, a jobb kezemet meglendítve felé. Akkora pofont kapott, hogy még meg is bicsaklott a feje. A hangja visszhangzott a nappaliban.

- Hhozzám ne mherj érni. - próbáltam elnyelni a vissza folytott sírásomat, de az a kurva gombóc a torkomon akadt - Kurvára kibaszottul ne!

Steve arra nézett, amerre a pofon vitte a fejét, egy centit se mozdult el. Arcán az érzelem keveredett a döbbenettel és a megbánással. Dühösen rohantam a lift felé, ahol megnyomtam a földszint gombot. Le kell nyugodnom, vagy elpusztítok egy fél épületet, és azt nem akarom. Beszélnem kell egy külsőssel.

A telefonomból kikerestem azt a bizonyos számot, aki azt mondta, bármikor hívhatom. Nekem most van rá szükségem.

ק×

Sokkal jobb lenne, ha esne az eső. Drámaibb lenne, és a könnyeimet is elmosná a víz, na meg nem lehet depressziózni, ha száz ágra süt a nap.

Mary-Ann azt mondta, hogy találkozzunk a régi raktár épületben, mert úgy is ott van dolga, állítólag problémának az apja szakemberei és rendet kell tennie köztük. Nem kérdő jeleztem meg, mert hozott már erre, akkor is voltak ilyen problémái.

Amíg vártam rá, Steve szavain rágódtam. Nem tudtam mit gondoljak ezek után róla, ha a legjobb barátját sem tudja elfogadni. Pedig mennyi faszságon estünk már át. Mint mikor a bolond macskásnő almáit lopkodtuk. Mindig utánunk vágott valamit, és azzal fenyegetett, hogy szól anyánknak, olyankor mindig azt üvöltöttük vissza "árvák vagyunk, nincs olyanunk".

Vagy mikor faházat akartunk építeni. A legforgalmasabb város közepén. A rendőrség küldött el minket a búsba. 

De azt se felejtem el soha, mikor felszöktünk egy teherautóra, mert az Jerseybe ment, ahol egy állati fesztivált tartottak, csak egy baj volt a dologgal. Nem gondoltunk a haza útra. Így 3 dollárral a zsebünkben kellett valahogy hazatántorognunk. Anya el is vert akkor, semmikor máskor.

Elmosolyodtam az emlékekre. Steve minden hülyeségre figyelmeztetett minket, de mégis követett bennünket. Ezért sem értem, hogy miért vágott olyan grimaszt... 

De az is lehet, hogy hirtelen nem tudta hogyan kezelni a dolgot. Végül is, ha jobban belegondolok, inkább volt ijedt, mint dühös, hiába próbálta az elméleteit elmagyarázni. Ah, fene se tudja... Nem kellett volna elrohannom, inkább meg kellett volna beszélnek vele, még ha olyan rohadtul meg is sértett. Lehet inkább lemondo--

- Szia Kiera. - mosolygott rám Mary-Ann. Na jó erről ennyit.

- Szia. - mosolyogtam rá, ahogy átöleltem a lányt. Mary-Ann viszonozta a gesztust, majd elindultunk a sétában. Mindenhol konténerek feküdtek a földön, úgyhogy látni való nem volt, mégis most jól esett a séta.

- Na mesélj csajszi, mizu? - kérdezte a szőkeség, ahogy barangoltunk a konténerek közt. Csak mi voltunk, senki más, mintha a hely számomra ürült volna ki.

- Igazából mire ideértél már megbeszéltem magamban a dolgokat, szóval nagyon már nincs miről beszélnünk. - mosolyogtam kínosan. Mary-Ann durcásan felvonta az orrát.

- Azért beszélhetünk róla, vagy már azt sem szabad? - elnevettem magam.

- De, de. - vettem egy mély levegőt - Összevesztünk Steve-vel. Nem tudja elfogadni az embert olyannak, amilyen, én pedig ezen nagyon ki buktam, mert Bucky nem ezt érdemli, tudod? Csak aztán rájöttem, hogy lehet csak nem adtam időt neki feldolgozni az információt, hisz... Ez nem egy könnyű téma. Nekünk nem... - motyogtam el. - Össze vagyok zavarodva. Nem ilyennek ismertem meg Steve-et. De, ami azt illeti, nem is árultuk el neki az igazat. Talán mindvégig sejtettem az igazi természetét? Vagy csak teljesen félreértettem mindent? Ott kellett volna maradnom megbeszélni vele. Eddig is mindent megbeszéltünk. De akkor is bántotta Buckyt. És Bucky nem érdemli ezt meg. Érted? - fordultam felé, csak akkor véve észre, hogy a lány már egy ideje nem szólalt meg.

Mary-Ann hallgatott. Nem tudtam eldönteni mi baja lett hirtelen. Meglengedtem a kezemet a szeme előtt, ekkor sem nagyon rezdült meg. Mikor hosszú csend után sem akart megszólalni, úgy éreztem, most már tennem kéne valamit.

- Mary-Ann... - ringattam meg a vállánál fogva.

- Fáj, ha a karma visszavág mi? - mikor újra rám nézett, már nem az a lány állt előttem, akit megismertem. Az arcán számomra eddig ismeretlen érzelmek jelentek meg, de valahonnan mégis mintha... Már láttam volna ezt a tekintetet - Mikor meggyűlölnek, mert te más vagy... Vagy mondjam inkább azt, hogy nem az elvárásaidnak megfelelő?

- Te miről beszélsz? - vontam össze a szemöldökömet zavartan. Valamit ivott volna? Nem érzek alkohol szagot.

- Nos meséljek neked valamit? - vigyora elvetemülté vált, kezdett megijeszteni. - Volt két kicsi tanítvány, Natasha Romanoff és Ira Novikov. - járkálni kezdett fel-alá, mint aki éppen csapdába akarná keríteni az áldozatát. Az Ira név hallatán azt hittem megszédülök. Tudtam, hogy valahonnan ismerős, de utoljára 12 lehetett, mikor láttam... - Mindketten a vörös szoba éltanulói voltak, bár a Natasha nevű lány mindig jobb volt mindenben. Viszont az Ira nevű lány élvezte a munkáját. Élveszte a gyilkolást. Közös volt a mesterük, mindkettőt egy Kiera nevű nő edzette. Eleinte egyenlő félként tekintett rájuk, Irát ez ösztönözte is a még jobb teljesítményre. Arra gondolt, hogyha többet gyilkol, lenyűgözheti a lányt. Mindent megtettem, hogy a kedvedben járjak, de a nap végén azt a szukát tartottad előbbre, aki csak muszájból tett mindent! Vele ellentétben rám úgy néztél, mint egy szörnyetegre!

... Azt hiszem most hatalmas bajban vagyok...

Esélyem se volt meglendíteni a kezemet, hogy előhívjam a képességemet, a testemben lévő összes atom megfagyott egy helyben. Ijedten néztem a lányra. Nem hiszem el, hogy nem ismertem fel ezt a pszichopatát előbb! A kurva életbe! Hogy lehettem ilyen idióta?!

- Ne csak olyan hevesen... - rázta a fejét kárörvendően a szőke hajú nő. Ekkor a konténerek mögül előbújt egy férfi, akiből csak úgy gomolygott a vörös füst. Amint közelebb ért hozzám, az érzékeim megbolondultak, úgy éreztem magam, mint mikor Wanda kapcsolódott rám annak idején. Mikor már mellettem ált, akkor láttam, hogy a szeme fekete volt, az írisze meg vörös. Nem kellett bemutatni neki, egyből felismertem. A vörös démon ált mellettem, lélektelen tekintetével engem fürkészett.

- Ő itt a barátom Andrew Jennings. Vagy ahogy a te buta városod emlegeti, a "vörös démon". - macskakörmözte le szemforgatva - Legszívesebben megkínoználak, de a Hydrának dolga van veled, szóval helyette... - barátjára nézett, aki rám emelte rideg tekintetét, majd közelebb jött hozzám. Sikítani sem volt időm, a homlokomra tette a kezét - Nos ez nem fog fájni, csak a Hydra bábja leszel. Vicces lesz. Régi szép idők, tudod. - mosolygott rám gúnyosan a lány, de már csak tompán hallottam a hangját. A világ kezdett sötétedni, a gondolataim összezavarodtak, míg végül azt nem mondtam, hogy...

- Éljen a Hydra...