Wandával újra gyakoroltuk az erőnket, immár a beígért Shield pályán, ami nagyon jól jött, mert kedvemre tombolhattam. Persze Wanda mondta, hogy érzelmek nélkül kell megtanulnom használni, de nehéz volt nem dühösen csapkodni össze-vissza az energia labdákat. Úgy éreztem magam, mint aki szikrázik bellülről. Mintha áram folyna az ereimben, ami vörös fényszerűségként törne ki az ujjaim közül. Egyszerűen nem tudom jellemezni. A fény csíkban húzódik a kezem után a nagy mozdulatokban, ahogy próbálom leutánozni Wanda koreográfiáját több-kevesebb sikerrel. Már egészen sokmindent tudok, felkapom a tárgyakat, pajzsot képzek, ha nagyon koncentrálok még levitálni is tudok, mondjuk azt nagyon bénán. De a legmenőbb az az, hogy tudok Wandával komunikálni gondolatban! Azt is megmutatta, hogyan kössem össze másokkal az elmémet, hogy az adott pillanatban oda-vissza ható beszélgetést folytathassunk. Hát azt hittem behalok. Kezdek egyre több pozítív dolgot észre venni ebben a dologban, bár Wanda nagyon nagy segítség, nélküle elvesznék. Talán egyetlen dolgot nem tudok megtenni egyáltalán, amit ő. Nem megy a mentális manipuláció. Nem tudom megnézni álomképekben az emberek félelmét, vágyát. Akárhogy próbálkoztunk, sosem sikerült, így hát megelégedtünk ennyivel.

Éppen a levitációt próbáltam gyakorolni Wanda bátorításával, mikor a telefonom megszólalt a semmiből. Ilyedtemben elvesztettem a koncentrációmat, pördültem egyet a levegőben és hátra estem a kemény földön.

Bosszankodva vettem fel a telefont, miközben próbáltam ignorálni Wanda vihogását.

- Halo, itt Kiera Kingley.

- Szia Kiera, Peter vagyok! - hallatszódott Peter kétségbe esett hangja.

- Mi a baj, miért hívsz ilyenkor? - nézten összevont szemöldökkel. Este tíz volt már.

- Szükségem van rád, nagyon rossz döntést hoztam!

- Tedd a hullát a jégre, úton vagyok! - mondtam, ahogy feláltam és Wandának intve rohanni kezdtem a kijárat felé.

- Mi? Nem! Nem errő-- - de már letettem.

ק×

Ahhoz képest hogy a Shield szállás és Queens nem egy helyen van, egész hamar odaértem Peterékhez. Amint leszáltam a metróról azonnal rohantam a panel házak tömkelegébe. Szerencsére kiismertem magamat itt, hisz mégis csak itt születtem, a kilenc éves énem még mindig emlékezett az útvonalakra. Elhaladtam a játszótér mellett amit annyira szerettem, de csak egy pillantást vetettem rá.

Megváltozott. Minden megváltozott...

Peterék háztömegéhez értem, de hiába feszegedtem a bejárati ajtót, az csak nem akart nyílni, így frusztráltan csaptam az ajtóra. Ekkor a szemem sarkából megláttam a ház melletti kis sikátort, mire felcsillant a szemem.

Van egy ötletem...

|Harmadik fél szemszöge|

Peter teljesen ki volt akadva a ténytől, hogy mekkora bajba sodorta magát. Pánikjában elfelejtett gondolkodni is, a számokat görgetve a telefonjában viszont megakadt a szeme egy újon. Kiera Kingley. Merje fel hívni a fekete hajú lányt? Zavarná? Hiszen pont hogy róla van szó. De ismerte már annyira a lányt, hogy tudja, sosem hagyná cserben. Így hát megtette.

A monotom csörgés után a lány beleszólt a telefonba.

- Halo, itt Kiera Kingley.

- Szia Kiera, Peter vagyok! - pánikolt be újra a fiú amint meghallotta a hangját. Görcsbe rándult a gyomra ahogy arra gondolt, hogy talán mégse kellett volna ezt megtennie.

- Mi a baj, miért hívsz ilyenkor? - hallatszódott a zavart hang a vonal túloldaláról. Peter kinézett az ablakon. A város már teljes sötétségbe volt már burkolózva, csak a lámpák világítottak. Látta a távolban elhaladni a metrót.

- Szükségem van rád, nagyon rossz döntést hoztam! - válaszolt a fiú talán egy kicsit túlreagálva a helyzetet, amit később bánt meg csak.

- Tedd a hullát a jégre, úton vagyok! - mondta Kiera, majd motoszkálást, csetlés-botlád hangját hallotta. Peter szemei kitágultak

- Mi? Nem! Nem errő-- - de már a lány letette. - Oh a francba, mit tettem. - Pánikolt be a fiú mégjobban. Mellette barátja nézett a fiúra érdekesen. Nem értette miért van Peter kiakadva egy történelem esszé miatt, jó, oké, nehéz témát választottak de ha nem is sikerül, majd a következőt megirták volna jobban.

- Haver, miért vagy így kiakadva? - kérdezte Ned barátját aki fel - alá járkált már vagy tíz perce - Ez csak egy esszé.

- Igen Ned, ez csak egy esszé, de mi voltunk a hetedikek akik azt mondták, hogy Amerika Kapitányról szeretnének írni, a tanár pedig tajtékzott a dühtől. Azt mondta, hogy aki rossz esszét ír, az három egyest is kap, én pedig nem fogom lerontani az átlagomat! Ott voltál, miért nem emlékszel? - hisztizett a póksrác.

- De lelkileg máshol voltam... - ábrándozott újra el a duci fiú az új lego star wars játéka felé, mint ahogy azt töri órán is tette. Peter csak a fejét rázta enyhe mosollyal az arcán. Javíthatatlan.

Egyszercsak kattanás hangja csapta meg a fülét az ablak felől. Majd az ablak felcsapódott, és egy csapzott fekete hajú lány nézett be rajta. A két srác ijedten sikított fel a hirtelen jött vendégre.

- Úristen Peter, rohantam, mi történt!? - szólalt meg a meglepetés vendég. Ekkor May néni rohant be egy serpenyővel a kezében.

- Sikítás hangját hallottam, mit kell megölni? - zihált az asszony ütésre felkészítve az instand fegyverét, de mikor meglátta a lányt az ablakban arca mosolyra húzódott - Oh szia Kiera, rég nem láttalak. - csapta a csípőjére a kezét hétköznapian a nő, mintha a kezében tartott serpenyővel fél perce még nem akart volna verekedni.

- Szia May! - mosolygott vidáman a lány intve a nőnek - Csinos ruha!

- Oh köszönöm, tegnap vettem, tök jó árban volt. - nézett virágmintás ruhájára vidáman. Azt már nem mondta ki miatt vette meg. - Örülnék gyerekek, ha nem sikítoznátok este tízenegykor, mert még a szomszéd ránk hívja a rendőrséget. Na nem is zavarlak titeket! - vonult ki mosolyogva a szobából.

Ned döbbenten nézett a lányra. Tudta, hogy él, de mégse hitt a szemének. Mert hát durvább volt szembesülni az igazsággal, mint egy benfentestől hallani.

- Kiera Kingley! - mászott be az ablakon a lány mosolyogva nyújtva a kezét, mintha teljesen átlagos lenne az ablakon át közlekedni.

- Ned Leeds... - fogta meg a kezét meglepődve a srác.

- Miért nem az ajtón jöttél, mint minden normális ember? - kérdezte Peter értetlenül.

- Zárva volt a lenti ajtó. - válaszolt egyszerűen, vállat vonva.

- A miénk? Évek óta nem működik a zár rajta.

Ezen Kiera elgondolkodott.

- Lehet rossz ajtón akartam bejönni....

- Szóval a hátsón amit senki nem használ...

- Most baj van, vagy nincs?! - hisztizett a lány végül megelégelve a kötöszködést.

- Igen, csak nem olyan amire számítottál... - kezdte el tördelni az ujjait a srác kínjában. Kiera értetlenül nézett a fiúra, de az nem akarta folytatni, így B tervként a fiú barátjára nézett, hátha ő elmondja. Ned örömmel tette.

- Nos esszét kell írnunk egy vagy több híres történelmi személyről, mi pedig Amerika Kapitányt választottuk. Csak ezzel az a baj, hogy rajtunk kívül még vagy hatan is, szóval valami eredetivel kellene előjönnünk, hogy a tanár dühében ne szórjon minket tele egyesekkel. Így ki akartuk bővíteni az ismereteinket veled és James őrmesterrel, de pár Buzzfeed Unsolveden és egy-két beszámolón kívül nem nagyon találtunk mást. - szontyolódott el Ned.

- Hát tekintve, hogy államtitok vagyok még, nem nagyon lehet rólam mit írni. Na meg Buckyról. Szóvak gyerekek, nagy fába vágtátok a fejszéteket. - vakarta meg a nő a fejét ahogy helyet foglalt a szőnyegen elmélkedve. - De mindjárt kitalálunk valami megoldást.

- Akkor nem haragszol, hogy ide rángattalak? - nézett Peter kiskutya szemekkel a lányra. Kiera nevetve megrázta a fejét.

- Mikor azt mondtam, hívj bármikor, ha kellek, azt én úgy is gondoltam.

Peternek a szívében jó érzés terjedt szét. Boldog volt a tudadtól, hogy tényleg számíthat csapattársaira, mert ugyanolyan barátnak tekintik őt is, mint egymást, annak ellenére, hogy ő mégcsak egy 17 éves "gyerek".

Peter mondani akart valamit, de csörömpölés hanga ütötte meg a fülét, majd hangos férfi hang szitkozódott gyerekesen. Kiera és Peter összenéztek.

- Tényleg, a kapitánynak is küldtem egy üzenetet, de rá nem számítottam, hogy egyáltalán válaszolni fog.

Egy perccel később Steve rontott be az ajtón normális viseletben, felmosóval a kezében.

- Jöttem, amint elolvastam az üzenetet, ki támadott meg?! - ligehte Steve.

- A fürdőszoba ablakon jöttél be? - kérdezte Peter értetlenül. Steve csak bólintott. - Szerintem már a második világháború alatt is léteztem ajtók. Őrülnék neki, ha használnátok.

- Várjál már, most jutott el a tudatomig, mi az a Buzzfeed Unsolved? - zavarodott meg Kiera hirtelen, Petertől egy szúrós pillantádt kapva válaszul.

- Youtube csatorna, rejtélyekkel foglalkoznak, vagy épp mikor mivel. Jó fejek, a kedvenc videóm, mikor a kis Peter Quill eltünéséről beszélnek! - csillogott Ned szeme ahogy magyarázott. Aztán suttogóra vette a formát, mintha csak álam titkot akarna elárulni a többieknek - Azt mondják, hogy lehet az ufók rabolták el őt.

Steve és Kiera furán néztek Nedre. Ned már bele kezdett volna a szokásos monológjába, ekkor ajtó nyitás hangja csapta meg a fülüket. Mindannyian a nyíló ajtóra pillantottak.

- Oh és köszi a sütiket May! - szólt hátra a bejövő férfi kezében egy tálca sütivel, majd finoman visszacsukta az ajtót befele jövet. Ned, Steve és Kiera érdekesen néztek a harmadik félre. - Mi van? Peter írt, hogy baj van. - harapott bele Bucky a csokis-mogyorós kekszekbe, de hamar fájdalmas grimaszba torzult az arca - Ez... Fájt...

- Nem tudtam melyikőtök jön el, így szóltam egy pár embernek. - vonta meg a vállát zavartan Peter.

- Kit várunk még, Tonyt? - nézett Steve felvont szemöldökkel a megszeppent fiúra.

- Nem őt nem, de...

Ebben a pillanatban egy kampó fúródott az ablak melletti falba, amit egy kötél húzódásának a hangja követett.

- Had találjam ki, Natashának is szóltál. - csapott a homlokára Steve frusztráltan.

- Neki mindig szólok, ő mindig segít. - pislogott ártatlanul Peter.

|Harmadik szemszög vége|

ק×

Kint az utcán csepergett az eső. A nappaliban voltam az üvegnek neki dölve, hogy kémlelhessem a késő esti tájat. Az eső monoton csepergése nyugalomra késztetett.

Peter instand házibulija sikeresen elfelejtette velem a fájdalmaimat öt percre, mégha ekkora káosszal is kellett tennie. Alig fértünk el a fiú szobájában hatan, folyamatosan egymásba akadtunk, de hamar hozzá szoktunk. Egy teljes óráig biztosan meséltünk az életünkről, még Natasha is úgy nézett rám, mint egy kisgyerek, aki a nagyapja háborús történeteit hallgatja. Mondjuk az is történt...

Úgy fél órája érkeztünk haza, mindenki egyből ment is aludni, csak én maradtam még egy kicsit kint, hogy kémlelhessem az időt. Szeretem az esőt hallgatni és nézni, olyan... Megnyugtató. Magam sem tudom miért, de ilyenkor mindig lelkibékére lelek. Az illatát is szeretem, olyan különleges.

A háttérben valami lágy zene szólt, elég halkan ahhoz, hogy ne ébressze fel a többieket, de azért még haljam. Ez Maria, Tony anyukájának egyik válogatása volt, de még mennyire csodás. Sajnos ezeket a számokat már nem halhattam személyesen, ezek a háború után készültek. Az egyik épp arról szól, hogy rég nem látta a szerelmét aki most haza jött a háborúból, és örömében szétcsókolja.

Örülök neki, hogy nyertünk, de... Vajon megérte? Mindenki azt mondja milyen szerencsések vagyunk, hogy nyertünk, de senki nem beszél arról a rengeteg halottról akik az életüket áldozták a hazájukért. A hazájukért ami gyakran átverte őket, ami egyátalán nem törődött velük addig, ameddig nem kellettek a bábok a csatájukba. Több ezer ember adta az életét csak azért, hogy aztán tömegsírba dobják a hullájukat és földet söpörhessenek rájuk. Utána? Senki sem emlékszik rájuk. Mert nem volt elég hősies a haláluk...

Mélyen sóhajtottam. Néztem ahogy a cseppek versenyeztek az ablaküvegen ki ér hamarabb le, hogy aztán egybe follyon a többivel.

- Te miért vagy még fent? - a hirtelen hangra összerezzentem. Megfordulva Steve kíváncsi tekintetével találtam magam szembe.

- Ezt én is kérdezhetném nagyfiú. - mosolyodtam el lágyan. - Azt hittem, már alszol.

- Meg kellett írnom még pár jelentést, most küldtem el Furrynak. - lépett mellém immár ő is az esőt kémlelve.

Egy ideig áltunk csöndben egymás mellett a kilátást kémlelve. Az élet zajlott kint, még ilyenkor is. Észre se vettem, mikor döntöttem a fejemet a vállának. Egyszercsak megszólalt a fiú.

- Utálom az esőt. - fintorodott el - Mindig arra emlékeztet, mikor tüdőgyulladást kaptam. Mikor rettegtem a haláltól.

- De mindig túlélted. - néztem fel rá egy apró mosollyal - Mert már akkor is egy erős ember voltál.

Steve elmosolyodott.

Újabb szám csendült fel Maria lejászási listájáról. Nem sokkal később Steve kezdte hümmögni a dalt, aztán észre se vettem és már ölelve ringatott.

- Ez a kedvenc számom. Put your head on my shooouuuldeer.

Halkan kuncogva adtam meg magam táncolós énjének. Suttogva énekelte a dalt miközben lassan táncoltunk az ablak mellett, mindenről elfeledkezve, mint az öreg párok. Tetszett a gondolat.

- Mostanában nagyon táncos hangulatodban vagy. - vigyorogtam barátomra aki úgy ringatott, mintha nem létezne a földön semmi rossz.

- Baj, hogy boldog vagyok? - pillantott rám fél szemmel, de a szája széle fölfelé görbült, és ez akkor látszott igazán, mikor motyogta tovább a szöveget.

- Jaj, dehogyis. - heherésztem halkan. Bele néztem abba az óceán kék szemekbe ami annyiszor nézett már rám, és a szívem meg telt örömmel. Talán ma még nem engedem el. Talán ma még kiélvezem ezt a pillanatot.

A fejemet a mellkasára hajtottak, szemeimet becsuktam és élvesztem a dalt. Mit ne mondjak, Steve belejött a mozdulatokba, már nem erőltetett lépései vannak, és még a lábamat se taposta el. Gyakorolta?

- Tudod... - szólalt meg Steve hirtelen. Éreztem minden szónál a mellkasának rezdüléseit - Az első táncomat Peggyvel terveztem... De nem bánom, hogy veled tehetem. El sem tudod képzelni mennyire.

- A nagy bizonyítási kényszer, mi? - néztem fel rá pimasz vigyorral, egy pillanatra sem megállva. Először értetlenül nézett rám, de aztán megrázta a fejét.

- Nem, nem. Veled... Minden olyan jó. Köszönöm, hogy vagy nekem.

- Én is köszönöm neked, hogy itt vagy velem.