A szobája előtt áltam, de nem tudtam meg tenni a lépést. Vajon képes vagyok szembesülni azzal, hogy tényleg kiragadtak az időmből? Eddig minden új volt, de most... Egy rokonom fekszik bent. Egy nálam 2 évvel idősebb rokon.

Sharon a kezembe csúsztatta a kezét és bíztatóan elmosolyodott, amit nem tudtam nem viszonozni. Már akkor nem haragudtam rá, mikor elmondta, mi van Dee-vel, nem hogy most. Ugyan ki tudna haragudni erre a lányra? Főleg hogy szegről - végről rokonok vagyunk.

Vettem egy mély levegőt. Hát akkor jöjjön az, aminek jönnie kell. Benyitottam a szobába. A térség nem volt túl nagy, a falak fehérek voltak, viszont a szoba tele volt virágokkal. Egyetlen ágy volt a szobában, ott pedig egy fehér hajú ráncos férfi feküdt lélegeztető maszkkal a száján. A lábam megremegett a látványra. Tudtam, hogy nem állok készen erre, de nincs már visszaút. A szemembe könnyek gyültek, ahogy egyre közelebb értem a férfihoz, akinek csukva volt a szeme.

- Dee... - tört meg a hangom, ahogy hozzá értem ráncos kezéhez.

Úgy nézett ki, mint egy mazsola. A keze csontsovány volt, a bőr teljesen megvolt gyűrődve rajta és tele volt májfoltokkal. Ezt az embert én fiatalon láttam utoljára, most alig merem megfogni a kezét, mert attól félek, hogy eltörik, mint a porcelán. Reszketeg sóhaj hagyta el a számat, ahogy felnyitotta a szemét. Először rám nézett, majd Sharonra. Sharonon megállapodott a szeme és mindha gondolkodott volna, hogy ki áll ott, majd elmosolyodott a felismeréstől. Aztán újra rám nézett, nekem addigra már homályos volt a látásom a kipislogott könnyektől. Először ilyedten nézett rám, majd elmosolyodott ismét. Valamit mondott, de annyira halk volt, hogy nem értettem egy szavát se, így közelebb hajoltam, hogy tisztán hallhasam.

- Eljött az idő a távozásra, igaz? - ismételte meg mondatát rekedt hangon. Nem értettem mire akar kijukadni ezzel, ezért értetlenül néztem rá - Azt hittem, anyám fog majd elkísérni a végső utamra, de még a halál is tartogat meglepetéseket. - mosolyodott el.

Akkor esett le, hogy mire gondol.

- Nem Dee, én igazi vagyok, nem haltam meg. - zokogtam halkan rászorítva kezére. De ő csak mosolygott, mintha várta volna a pillanatot. Istenem, ezt borzalmas nézni. Igaza volt Sharonnak, nem voltam erre felkészülve.

- Sharon, végre láthatom újra Peggyt, ez nem csodás? - nézett a lányra, akinek szintén folytak a könnyek a szeméből.

- De bácsikám, de...

Daniel rám nézett. Kezemre szorított amennyire csak tudott a gyengécske kezével és szaggatott lélegzetet vett. Gombóc nőtt a torkomban.

- Készen állok.

- Dee, én nem tudlak elvinni sehova! - zokogtam fel. Ekkor unoka testvérem zavarodottan nézett rám, majd dupla akkora szemekkel. Az ő szemeibe is könnyek gyültek, apró remegő kezét felém emelte és mindkettővel kapaszkodott belém, mintha attól félne, hogy köddé válok. Felakart kelni.

- Kiki U--uhram isten... - a gépek éles sípolásba kezdtek, a férfi kapkodni kezdte a levegőt. Pánikolva nézten rá, velem ellentétben Sharon nem volt rest, azonnal orvosért rohant. - Olyan rég volt! - zokogta a férfi. Ekkor orvosok özönlöttek be, a férfit visszatolták az ágyba, engem pedig kifele toltak. Még próbáltam egy utolsó pillantást rávetni, de az orvos tömegben nem látszott ki semmi. Becsukva a szememet zokogtam tovább ahogy megállítottak a folyosón.

Öt percig küzdöttek az orvosok, hogy helyre állítsák Daniel műkődését. Mikor az orvos kijött vett egy mély lélegzetet.

- Ilyenkor már nem szabad felzaklatni az öregeket, különben baj lesz abból. Mit mondtak neki, amitől így kiakadt?

- Se--semmit. - szipogtam.

- A nagybáttyám régen látta őt, ez volt a probléma.

Az orvos bólintott, hogy értette. Aztán a papírjára nézett, majd vissza ránk.

- Ez csúnyán fog hangzani, de lehet nem kéne sokszor meglátogatnia. Ki tudja hányszor fog még így reagálni magára és hogy mennyit bír ki ebből a szíve.

- Nyugodjon meg... - mondtam megtörten - Nem fogom többet felzaklatni.

Az orvos sóhajtott.

- Azt nem mondtam, hogy ne tegye. Figyeljen... Talán megoldható lenne, hogy a látogatása előtt már harminc perccel próbálja valakivel rákészíteni az urat, hogy jön, talán az segítene neki.

Bólintottam.

- Köszönünk mindent. - próbált mosolyogni Sharon, de nem ment neki. - Mi most indulunk. Viszont látásra.

- Viszont látásra. - mondta gondterhelten az orvos ahogy távolodni kezdtünk tőle. Sharon kezére fogtam. Ez nekem túl sok volt.

Egész úton csak az ablakon néztem kifele elmerengve minden szaron. Annyira nem éreztem magamban az életerőt, hogy arra nem voltak szavak. Úgy éreztem magam, mint egy tárgy. Egy üres tárgy.

Sharon a torony előtt elköszönt tőlem, de előtte kértem tőle egy szívességet.

- Biztos vagy benne, hogy tudni akarod? - kérdezte aggódva.

- Talán nem most - csuklott meg a hangom a visszafolytott sírástól - de előbb-utóbb tudnom kell.

Sharon bólintott, majd egy utolsó ölelés kíséretében vissza szált mattfekete autójába és elhajtott.

Úgy éreztem magam, mint egy élőhalott. Lassan vonszoltam magam a liftekhez intve Happynek, aki telefonon veszekedett valakivel, de jelenlétemre mosolyra húzta a száját és visszaintett.

Csak egy forró fürdőt akartam, lehetőleg halálosat. Nem hiszem el, hogy a hangulatom úgy ugrándozik össze-vissza, mintha szöcske lenne. Elegem van mindenből. Elegem van az életből. Meg akarok halni.

A lift kinyilt a kilencediken. Még mindig nem volt itt senki, így a szobám felé vettem az irányt. Illetve tévedtem, mert Steve a kohyhából fordult ki egy laza fehér pólóban és egy kék háromnegyedes nadrágban. Mikor meglátott meglepődve nézett rám.

- Kiera tiszta vörösek a szemeid.

Nem bírtam tovább. A karjaiba rohantam és megállíthatatlanul bömböltem, mint pár nappal ezelőtt Sam vállán. Steve hirtelen nem tudott mit kezdeni a helyzettel, de végül magához szorított és dédelgetni kezdett. Nem kérdezte mi a baj, de nem is tudtam volna rá válaszolni. Sosem zokogtam még így talán, főleg nem előtte. De már nem bírtam tovább erősnek maradni. Úgy éreztem magam, mint aki belülről ég. Fájt mindenem, úgy éreztem gyenge vagyok és össze fogok esni. A levegő vibrálni kezdett körülöttem. Aztán Steve eltolt magától. Akkor vettem észre, hogy vörösen füstöltem ismét, amitől kezdtem bepánikolni. Kapkodni kezdtem a levegőt, ekkor Steve az arcomat a két keze közé vettem. A szemembe nézett és nyugtató szavakat suttogott, hogy "nem lesz semmi baj" meg "nyugodj meg". A légzésem lassulni kezdett. Ekkor homlokon csókolt és újra átkarolt.

- Mondj el mindent.

Én pedig belekezdtem.

ק×

Este volt, mikor a hajamat szárítottam törülközővel. Bár a szomorúság nem múlt el, de enyhült Steve segítségével. Jó érzés volt vele beszélgetni, mivel ő is ugyanazokon ment át, mint most én, azt mondta, hogy idő kell, mire halványodni fog a fájdalom, de fog. És nekem már ez is számít. Azt elfogadtam már, hogy semmi nem lesz ugyanolyan mint régen, de látni a szerettemet haldokolni egy olyan új színt volt, amit nem tudtam még kezelni. És szerintem nem is fogom tudni.

A könyvemre néztem, ami az ágyamon feküdt. Már nem volt kedvem ma folytatni, így átraktam az íróasztalomra, és egy mély sóhajtással bevetettem magamat az ágyba. Folyton előttem volt a jelenet, ahogy Daniel nézett rám. Azzal a beletörődött tekintettel. Azt hitte, hogy én viszem a másvilágra. Összeszorítottam a szememet. Nem akarok erre gondolni.

Kopogás hangja hallatszódott az ajtómon. Válaszolni sem volt időm, már nyílt is az ajtó. Natasha lépett be az ajtón csapzottan, piszkosan, szakadtan. Tekintete kétségbe esett volt, tartása ideges. Egy számomra idegen lány ált előttem. Azonnal elfelejtettem minden bajomat és aggódva néztem fel rá.

- Mi a baj Natasha, mi történt? - néztem rá nagy szemekkel.

- Tommy volt a neve... - vett egy szaggatott levegőt. Összevont szemöldökkel néztem rá. Ki? - Aa--azt mondtam neki - nyelt egy nagyot. Zaklatottan viselkedett, mint aki mindjárt összetörik. Azonnal felpattantam, és átkaroltam a mellkasánál fogva. - Azt mondtam neki, hogy nem lesz semmi baj... De hazudtam... - zokogta el magát. - Meghalt.

Egy szót sem értettem az egészből, de volt egy olyan érzésem, hogy a küldetésen történt valami.

- Me--meg jelent a vörös démon és--

- Shhhhh... - csitítgattam magamhoz szorítva rászkodó testét. Gombóc nőtt a torkomban, de most nem tehettem meg azt, hogy elsírom magam. Natashának szüksége van rám, és ez nagy szó. Nem nyílik meg akárkinek, még előttünk se sokszor, szóval mikor megteszi, én ott vagyok és szó nélkül vígasztalom ameddig csak kell. Mostanában úgyis csak az én bajaimat hallgatták. Ideje lenne már túl lépnem a sérelmeimen és másokkal is foglalkozni.