Éppen egy küldetésről jöttünk haza sebzetten és mocskosan. A városban két napja egy ismeretlen elkövető randalírozik és rombol, de mire odaérnénk, állandóan eltűnik, így csak a romok alól tudjuk kimenekíteni a gyerekeket és a felnőtteket. Fél órával ezelőtt például egy tíz éves fiút mentettem meg, nehogy agyonlapítsa a fal, helyette én kaptam telibe és tartottam addig, ameddig Bucky meg nem érkezett. Az adrenalin addig volt az ereimben, ameddig a fiú ott volt, miután megkönnyebbültem, az egész rám esett. Sürgősen meg kell tanulnom használni a bennem élő erőt, vagy legközelebb nem én sérülök meg.

A ruhámra néztem. Remek. A Shieldes egyenruhám cafatokban van rajtam, Fury megfog ölni. Mondjuk a legkevésbé sem érdekel. Most csak egy forró fürdőre és egy pohár teára vágyom, na meg valami jó műsorra. Mellettem a többiek is nyöszörögtek. Szegény Bruce is pedig őt nem szokta megterhelni annyira az, ha Hulknak kell szólnia.

Nem tudom, hogy ki az aki így megkattant, de sürgősen meg kell találnunk, vagy ki tudja mi lesz. Lehet súlyosbodni fog a helyzet. De semmi kiindulási pontunk nincs, egyszer csak megjelenik, rombol, aztán eltűnik csak úgy a semmibe. Mi pedig lassan nem bírjuk már ezt a nyomást. A kormány a Shieldnek hiszgizik, hogy haszontalanok vagyunk, a Shield meg nekünk, hogy találjuk már meg az elkövetőt. Ha az olyan könnyű lenne! Tony pikkpakk megtalál egy egész terrorista szervezetet, de ez az ember mintha... Nem létezne. Próbáltunk szemtanukat kikérdezni, de legtöbb esetben sokkot kaptak, vagy csak a vörös szemét emlegették. Hát kapásból két vörösszemű is van a csapatban, de én meg Wanda nem dédelgetünk világpusztító terveket. Egy szemtanú mondta, hogy vörösen füstölt, de őt agyrászkódással vitte el a mentő, nem tudom mennyire lehet igaz.

Megrezzent a telefon mellettem. Éppen rajta ültem, szóval előkellett kotornom a nagy ülepem alól, hogy megnézzem, ki írt. Mary-Ann mémet küldött, vagy mi a neve a vicces feliratos képeknek.

- "A kiegyensúlyozott diéta az, mikor mindkét kezedben csoki van" - olvastam a sárga egy vagy két szemű kantáros kicsi izékre ráírt szöveget. Visszaírtam, sajnos lassan azt, hogy "haha ez vicces". Imádom a technológiát! Kellett volna ilyen akkor is, mikor én voltam fiatal!

- Jaj ne, a barátnőd humora felér a 40 éves anyukákéval... - hajolt bele a telefonomba Tony. Csak fejen suhintottam, mire nevetve ment tovább a szemtelenje.

Az okos telefont Tonytól kaptam még tegnap, mert megkértem, hogy adja oda az egyik régi mobilját amelyikre nincs szüksége. A vicces az volt, hogy olyat adott oda, amit eleve ő tervezett, csak elmondása szerint azért nem dobta piacra, mert nem talált benne semmi kihívást. Ha nekem ilyen eszem lenne, meg tehetségem a mechanikához, az biztos, hogy még a leghaszontalanabb dolgot is eladnám. Bár lehet ezt azért mondom, mert csóró vagyok. Vagyis... Nem igazán. Csak a legtöbb vagyonomat kötvénybe raktam, hogy ne kísértsen meg az elköltése. Csak annyit hagytam magamnál, amennyire úgy gondoltam, hogy szükségem lesz.

"Holnap után kávé ott ahol tegnap voltunk?" írta a lány. Elmosolyodtam. Mary-Ann egy érdekes lány volt, de nagyon bírtam a stílusát. Vele mindenről lehet beszélni, még az időjárást is olyan érdekesen meséli, mintha valami kalandot mesélne el. Nagyon örülök, hogy barátok lettünk. Ő legalább nem muszájból barátkozott össze velem, hanem azért mert érdekesnek tart. Félre ne értsetek, imádom ezt a családot, de valjuk be, hogy Steve és Natasha miatt barátkoztak össze velem, meg azért, hogy ne legyen kellemetlen a hangulat, ha kijövök. Fene se tudja, hogy barátok lennénk, ha nem így találkozunk... Mondjuk ha nem így találkoztunk volna, akkor sehogy, mert akkor halott lennék.

Mosolyogva küldtem egy lájk jelet és egy kacsintós smájlit. Mégha lassan is írok, legalább a smájli jelek kisegítenek. Jobbra dobtam a készüléket, majd elborultam szenvedve. Már nem fájt semmim, a bokám is összefort már, de fáradt voltam és nyügös. Na meg tanácstalan. Hol keressük és egyáltalán kit? Csak idő kérdése, hogy mikor fogunk hullákat kiszedni a romok alól.

A kezembe vettem a mű kést ahogy halgattam Steve nehéz lépéseit és fusztrált sóhajait. Azzal szórakoztam, hogy ki - be húzogattam a penge részét. Aztán végül megjött a két ember is, akit vártunk. Peter fején még ott volt a maszkja, de Bucky arcán nem volt semmi, így tisztán látszódtak a fáradtság jelei a szemeiben. Steve ránézett.

- Halott nincsen, de viszont találtunk egy csúnyán megsérült embert a nyolcadikon akinek az oldalába fúródott egy vasrúd, ha Peter nem találja meg, biztos meghal. A roham mentő azonnal bevitte, de többet nem tudok róla. - vágta le magát mellém. Steve frusztráltan a hajába tépett.

- Kamera felvételek most sincsenek? - nézett Peterre, aki abban a pillanatban vette le maszkját. Haja csapzott volt, neki nem voltak akkora karikák a szemei alatt. Őt csak akkor hívjuk, mikot nagyon nem bírunk már a helyzettel. Még az kéne, hogy romoljanak a jegyei.

- Harminc perccel előtte már lecsapják az egész áramszolgáltatást. Ebben az a gond, hogy nem csak ahol támadnak teszik ezt, hanem még vagy húsz másik épületnél is, így a fene sem tudja hol támad a vörös démon. - mondta Peter gondterhelt arckifejezéssel. Steve értetlenül nézett a megnevezésre, mire Peter realizálta a bajt, folytatta - így hívja a köztudat.

- De jó, már az köztudat el is nevezte. - maszírozta fáradtan az orrnyergét Steve.

- Olyan... - szólalt meg Tony - Mintha felakarnák kelteni valaki figyelmét. - mondta el teóriáját a férfi - eddig senki sem halt meg, és valószínüleg a komolyabb sérülések is csak azért keletkeztek, mert a házak beomlottak.

-Jó, és kinek? - nézett fel Steve tanácstalanul tőlünk várva a választ, persze tudta, hogy mi sem tudjuk.

- Most csak azt tehetjük, hogy várunk. - mondta Clint a fotelben feküdve félálomban - Lehetőleg csöndben, felhomályban, egy pohár meleg tejjel.

Unalmamban megszurkáltam Buckyt, aki úgy nézett rám, mintha csak egy igazi kést nyomtam volna az oldalába.

- Na, a gyilkos hajlamok.

ק×

Másnap félkészen vártuk a riasztást az újabb terrorcselekményekről, de az hála az égnek nem jött. Így olyan dél fele veszíteni kezdtünk merevségünkből. Sharont megkértem azért, hogy pótoljon ki új Shieldes ruhával, de őszintén, ennek is ugyanaz lesz a sorsa, mint a többi hétnek. Nem fogom a ruha álagát az emberek épsége felé helyezni, akármennyire is morog az igazgató, ha újabb uniformért könyörgök.

Mindenki szétszéledt a dolgára, még Peter is iskolában volt jelenleg, így a nappalit befoglaltam magamnak olvasásra. Natasha közben kapott egy másik melót, így ha riasztanának is minket, őt már nem érinti.

A századik oldalon tartottam, mikor megérkezett a lift és kedvenc fogadott unokahúgom lépett ki mosolyogva ez zacskóval a hóna alatt. Úgy nézhettem rá, mint egy istenre, mert ábrázatomat meglátva elnevette magát.

- Hidd el nekem, ne törödj Furry hisztijével, úgy osztogatják bent ezeket a ruhákat, mint a cukrot. - nevette ahogy felém nyújtotta a zacskót, benne négy új uniformmal.

- Azért meglehetne már valahogy oldani, hogy ne szakadjon olyan gyorsan. - mosolyogtam, és megtapogadtam magam mellett a helyet, hogy üljön le.

- Hát a legtöbb Shield ügynök nem veti oda magát minden veszélyes helyzetnek tudva, hogy úgyis két perc alatt felgyógyul. - nézett rám jelentőségteljesen ahogy helyet foglalt mellettem.

- De jó technika, nem? - döntöttem félre a fejemet ártatlanul nézve rá. Újra elnevette magát.

- Le sem tagadhatod, hogy Peggy néni barátja voltál. Csak vakmerő bolondokkal barátkozott.

Meglöktem a lányt finoman, de a vigyoromat nem tudtam lekaparni az arcomról. Végül vigyorom finom mosollyá szelidült, ahogy Peggyről jutottak eszembe az emlékek.

- Gondolom sokan meséltek arról, milyen volt a nénikéd.

- Mindenki már akkor ismerte, mikor a Shielden kezdett dolgozni Howard Starkkal. Bárki, aki mesélt róla, arról mesélt, mit tett a Shieldért. Csak egyszer sikerült a 107-esek közül valakivel beszélnem, de nem volt már teljesen beszámítható. Mondjuk mit vártam egy száz éves embertől. A legközelebb a nagybátyámnál jutottam el, ő együtt dolgozott vele még a Shield előtt de már a háború után az SSR-nél. Ott ismerték meg egymást.

Sharont néztem ahogy ő a semmibe meredt. Arcán még mindig ott volt az enyhe görbület, de tekintete csalódottságot sugárzott. Ha így jobban megnézem, látszani kezdenek a hasonlóságok Peggy és közte. Így már se tagadhatja, hogy rokonok.

- De akkor miért nem kérdezted meg tőle? - fordultam teljesen felé a testemmel. Fél szemmel rám nézett.

- Megpróbáltam, de szerintem már sejted mi volt a probléma. Magáról sosem beszélt úgy, mint egy hősről, csak rólad és Steveről. Azt tudtam, mit csinált Amerika Kapitánya, és hogy mit tett a hazáért Kiera nénikém, de azt, amit ő csinált, azt úgy mondta, mintha egyáltalán nem lett volna fontos a munkája. - szorította ökölbe a kezét.

Igen. Tipikus. Mindenki mást nagyobbra tartott magánál, pedig ő az igazi hős. Egy erős és független nő megálta a helyét a férfi társadalomban. Úgy adja Sharon elő az egészet, mintha Peggy nézett volna fel rám mindig, holott ez nem így volt. Én voltam az a ragyogó szemű kislány aki minden lépését követte, aki mindent úgy akart csinálni ahogy ő. Nem tudom ez miért fordult meg Sharon elmeséléseiben.

- Nos én nem tudok sokat a Shieldes élményeiről, szóval muszáj lesz elmesélnem azokat az időket, amiket az akadémián töltött... - mondtam megjátszva a sajnálatot, fél szemmel figyelve Sharon reakcióját, ami nem maradt el. Szeme kitágult, szája o alakot vett fel, az aurája pedig vibrálni kezdett a visszafogott izgatottságtól. Így már nem olyan volt, mint egy felnőtt nő, sokkal inkább egy izgatott tíz évesre emlékeztetett akinek bejelentették, hogy mégsem marad el a mesedélután.

Elmosolyodtam. Ha Peggy úgy tisztelt meg engem, hogy az unokahúgának mesélt rólam, akkor most meghálálom neki. Bárcsak láthattalak volna még egyszer utoljára drága barátnőm. Megköszöntem volna mindent, amit eddig tettél értem. Hogy még a halálod után is vigyáztál rám, hogy mindvégig hittél bennem, hogy érdemesnek tartottál a barátságodra. Egy csodás nő voltál, most pedig az angyalok közt ragyoghatsz. Remélem békében nyugodsz...

ק×

Egész délután Sharonnak meséltem megállíthatatlanul és megunhatatlanul Peggyről meg hogy mennyire felnéztem rá. A szavaimat csak úgy itta, mintha kötelező lett volna én pedig hosszú ideje nem éreztem ilyen jól magam mesélés közben. Azt hittem, hogyha felevenítem róla az emlékeket, akkor fájni fog és a sírás lesz rajtam, de olyan könnyen ment, mintha mesét mondtam volna a kedvenc hősömről. Majdnem az is történt, csak ez nem mese volt.

- Hu. - mondta csillogó szemekkel - Peggy férje sem tudott ennyi mindent mesélni róla. Tényleg egy áldás, hogy köztünk vagy! Márcsak Michael papa kellett volna és teljes lenne a történet... - mosolygott lágyan. Annyira örültem, hogy segíthettem neki, a szívembe melegség költözött. Ilyen jó érzés valakinek a történetét elmesélni? Kezdem megérteni az öregeket, miért dumálnak ennyit.

- Szóval Peggy férjhez ment. - mosolyogtam. Arról tudtam, hogy egyszer jegyes volt, de azt felbontotta, viszont nagyon örülök neki, hogy nem a munkájába temette magát teljesen, hanem képes volt újra szerelembe esni... Steve után...

Ha neki sikerült, akkor nekem is fog...

- Igen, Daniel Sousa, ő tudott róla a legtöbbet rajtad kívül. Ő még él, de nagyon rossz álapotban van sajnos. Nem viselte jól Peggy néni halálát. Amúgy is beteg volt még Peggy néni halála előtt, de most nagyon megromlott. Lassan márcsak a gépek tartják életben. - szomorodott el.

Lemeredtem. A név túl ismerősen csengett. Lehetséges...

Sharon szomorúan elmosolyodott.

- Tudom mire gondolsz, és igen, jól gondolod. Nem tudtam, hogyan mondjam el, hiszen ha meglátogadnád, akkor sem tudnál vele beszélni, teljesen képtelen bármilyen kommunikációra. A környezetét még érzékeli de szinte csak vegetál. Nem hiszem, hogy felismerne már. Nem akartam fájdalmat okozni vele, mert csak jobban összetörtél volna, de lehet már az elején el kellett volna mondanom.

A levegő is belém szorult. Sharonra néztem, aki bűnbánó tekintettel nézett rám. Az egyetlen élő rokonom... Vajon az egyetlen? Uramisten haldoklik. Én... Én nem tudom mit kezdjek ezzel az információval. Az agyam működése teljesen megállt. Annyira zavaros lett minden. Az unoka tesóm elvette Peggyt feleségül.

Akkor Sharon nekem most rokonom? Mégha csak házassággal szerzett is de az, nem?

Én ezt nem bírom, nekem ebbe belefájdult a fejem. Dee elvette Peggyt feleségül, most meg láthatnám, de mégsem, mert haldoklik.

Amikor kicsik voltunk csak nyaranként láttuk egymást, mert Monica néni a férjével Los Angelesbe költöztek egy nagy házba, ahova nyaranként szívesen láttak minket. Anya özvegyként nehezen bírt velem egyedül, így a nyarat sokszor töltöttem náluk, ameddig meg nem ismertem Steve-t és Buckyt. Onnantól ők vigyáztak rám sokszor. De Daniellel mindig irogadtunk leveleket egymásnak, azt is megírtam neki, mikor felvettek az akadémiára. Az utolsó levelem hozzá a bevonulásomról szólt. Nekem... Látnom kell bármi áron...

- Sharon, vigyél be! - áltam fel fagyosan nézve rá.