Nem tudom mikor nyomhatott el az álom, csak arra keltem fel, hogy újra a saját ágyamban fekszem. Sam biztos visszahozott, miután telebőgtem a pólóját. Én annyira szégyenlem magam, de egyszerűen kikivánkozott már az egész.

A tükör előtt megáltam. A hajam csapzott volt, szemeim vörösek, arcom pedig sápadt. Nincs az a csoda, ami ma emberré varázsol. Felsóhajtottam. Ha így kilépek a szobámból, mindenki le fogja vágni, hogy nincs minden rendben nálam, azt pedig nem akarom, hogy kérdezősködjenek. De viszont megkordult a gyomrom. A szervezetem nem bírja ezt a nagymennyiségű energia vesztést.

Arra gondoltam, ki settenkedhetnék, és beszerezhetnék valami kész ételt, aztán majd kijövök, ha legalább a szemem duzzadása lement.

Tökéletes kém tudásomat be vetve indultam meg portyázó hadjáratomra. Mivel lassan már elmúlt tíz is, tudtam, hogy nem lesz senki a konyhában, így mikor a folyosót tisztának nyílvánítottam, már nem is aggódtam semmiért.

Pedig igen is voltak a konyhában. Beléptem a helységbe, de még a lépésben is le fagytam, mikor megpillantottam a turbékoló párost, akik édesen ölelgették egymást. Jelenlétemre hirtelen szétrebbentek ilyedtükbe. Szám széle fokozatosan görbült felfele a felismeréstől.

- Uram isten, mondjátok hogy jól gondolom... - kaptam szám elé a kezemet. Tony Buckyra nézett, aki pedig egy szégyenlős mosollyal rám.

- Igen, jól gondolod.

Halk sikoly hagyta el a számat, ahogy rohanva nyakába borultam Buckynak. Uram atyám, uram atyám! Annyira rég szurkolok már nekik, és végre! Valamelyiknek végre volt töke!

- Melyikőtök volt a tökös? - nézten fel hirtelen, mert tudnom kellett. Tony Buckyra mutatott. Ez az én emberem! Kiszorongattam még a lelket is barátomból. Az a maradék rossz érzés is elszált belőlem, amint megtudtam a hírt.

- Kiera ne már, megfo-- - nevette, de hirtelen mintha félbe vágták volna a nevetését. Aggódva nézett szemeimbe. Egyből nem is esett le mi volt neki a fura, csak mikor megemlítette.

- Te sírtál? - nézett rám aggódva, ahogy kezei közé vette az arcomat. Tony is aggódva nézett rám. A jó kedven enyhén lankadni kezdett.

- Még az este, de ne aggódj miattam. - mosolyogtam barátomra őszintén - Sam ott volt velem és megvígasztalt. Tényleg, nem láttátok?

- Korán haza ment, azt mondta, hogy fontos dolga akadt, de jut eszembe hagyott itt neked valamit. - Tony a mikróhoz lépett és a tetejéről egy egész tábla csokit levett, majd azonnal a kezembe nyomta. - mondta, hogy ne felejtsem el oda adni, vagy valaki megzabálja helyetted.

A csokira néztem, ami a kezemben volt. Ez a fiú hihetetlen. Annyira kedves és megértő. Nála jobb ember nem létezik a világon, esküszöm. Elmosolyodtam újra.

- Azt hiszem megvan a reggelim. Francba az egésszel, fogom magam és addig eszek édességeket, ameddig diabéteszt nem kapok! Egyáltalán tudok kapni?

ק×

Natashával, Clinttel és Peterrel vásárolni jöttünk. Lassan fogyott a készletünk úgy mindenből, így Tony kölcsön adta az egyik menő autóját, és a lelkünkre kötötte, hogy egy karcolást se, vagy meggyilkol minket, na meg adott egy listát, hogy körübelül mi kelhet.

Őszintén úgy éreztem, hogy egy kis friss levegő nem ártana meg nekem, szóval becsatlakoztam a csapatba, és délután már indultunk is neki a legközelebbi bevásárló központba. Peter is jött velünk, mert megkértem rá. Láttam miket képes fél kézzel emelgetni, ahhoz képest pár zsugor ásványvíz és üdítő nem árt meg neki. Irigykedem rá, mert az a gond, hogy én csak időszakosan tudom használni a nagy erőmet, mégpedig akkor, ha felmegy bennem az adrenalin. Higyétek el, próbáltam máshogy előhozni, asztalokat csapkodtam, fákat, meg mi egyebet, de egy farönköt nem tudtam ketté tépni.

Megáltunk az egyik polc mellett és a fűszereket kerestük, amiket Steve írt fel egy külön papírra.

Róla jut eszembe, nagyon furán viselkedett ma velem, mikor meglátott. Először próbált kerülni, aztán már lerázni volt lehetetlen, közben állandóan kérdezgette, hogy nincs-e szükségem valamire. Nem értettem az egész helyzetet. Tegnap óta nagyon furán viselkedik, és már nem tudom követni őt. Először mérges volt, aztán mintha bűntudata lett volna, most meg aggódó volt. Már azt nem tudtam miért mérges rám, hát a bűntudatát. Méghogy a nők a bonyolultak...

Éppen oregánót kerestettem Natashával, mikor Peter suhant el mellettünk a bevásárlókocsi alján álva.

- Wíííííííí - hallatszódott vidám hangja. Felnevettem.

- Peter, ne csináld már, Clint szólj már rá. - próbált Natasha rendet rakni - Clint! - nézett körbe, elveszetten, de sehol nem találta barátját. Addig, ameddig el nem gurult ő is mellettünk ugyanazzal a lelkesedéssel és hanggal, amivel Peter. Néztük a két bolondot, hogyan járatják le egymást az áruházban. Natashával egyszerre csaptuk magunkat homlokon. Aztán kuncogni keztünk. Mit vártunk egy kisgyerekes családapától? Natasha megpróbálta pókerarcát magára vetni, ahogy elindult, hogy fülön csípje a két rendbontót, én nevetve válogattam tovább a hiányzó dolgokat.

Egyszer aztán arra lettem figyelmes, hogy egy hang rámcsodálkozott.

- Kiera, te vagy az? - kérdezte egy lágy, kellemes hang a hátam mögül. Mikor megfordultam, a felismeréstől elmosolyodtam. Ő az a szőke lány volt, aki végre megkegyelmezett rajtam a múzeumi estén. Aranyszínű haját most copfba fogta össze, arcán sokkal hétköznapibb smink volt, ruhája pedig egy farmerból és egy begyürt fehér pólóból ált. Ki gondolta volna, hogy ő is az a tipikus kényelmes lány, aki nem keresi a feltűnést a hétköznapokon. Boldogan köszöntem rá.

- Szia Mary-Ann. Ne haragudj, hogy köszönés nélkül távoztam, de akkora fejetlenség alakult ki egy pillanat alatt, hogy ha visszamentem volna se talállak meg.

- Semmi baj nem történt, amúgy sem a te hibád. - mosolygott kedvesen - Valami gyökér tüzet gyújtott az ókori egyiptomi részlegnél, az volt a baj.

Emlékszem, ahogy Scott mesélte, annyira be volt pánikolva, hogy meggyújtott valami régi papíruszt. Lehet idiótaszexuális vagyok, mert onnantól csak azon tudtam gondolkodni, hogy milyen lehet a csókja.

De amúgy hogy őszinte legyek, nem gondoltam komolyan egyetlen szavamat sem, amit felé mondtam. Főleg azután nem, hogy bejött az a lány az apjával. Gyönyörű volt és intelligensnek tűnt, na meg látszott rajta, hogy aggódik Scottért. Mikor mondtam valami flörtöléshez se hasonlítható marhaságot a lány halkan felnevetett és akkor tudtam, hogy tudja, nem gondolom komolyan. Ezért rá néztem és cinkosan elvigyorodtam. Mikor elmentek még összenéztünk egyszer, akkor bátorítóan mutogattam, hogy kapja el magának a fiút, amire egy mosoly volt a válasz. Remélem megfogadta a tanácsot, mert szerintem aranyosak lennének együtt.

- Hogy-hogy itt? - kérdeztem rá végül.

- Új mosógépet kell vennem, mert a régi elromlott, és most várom az anyámat, mert ő ért ezekhez. - nevette - én annyit sem tudok róla, hogy hova kell tölteni a dolgokat, de már dolgozom rajta! És te?

- Én a barátaimmal vagyok itt, kifogyott a késztletünk, szóval nagybevásárlást tartunk.

Hangokat hallottam a hátam mögött. Mikor hátra néztem valami abszurd látvány fogadott. Clint Natashát tolta a bevásárló kocsiban aki könyörgött barátjának, hogy engedje ki, vagy... Hát sok belsőség szerepelt benne. Muszáj volt felkuncognom a látványra, mert hé! Natasha Romanoff ült a kosárban, és úgy nézett ki, mint egy kisgyerek. Sokszor veszem észre, hogy túl merev lesz néha, ha a munkáról van szó, szóval öröm volt nézni azokat a pillanatokat, mikor Clint leharcolta a lányt, és együtt hülyéskedtek. Mondjuk ez eddig vitt mindent. Sokmindenre rávehető a vörös démon, de ilyenekre nem nagyon.

Mikor visszanéztem barátomra, az horrorral a tekintetében nézte barátaimat. Összevontam a szemöldökömet.

- Ők a barátaim, de nem sokáig lesznek azok, ha kivágnak minket innsn, mert akkor meggyilkolom őket. - mosolyogtam. A lány még mindig egy embert szugerált a tekintetével, majd rámnézett.

- Ne haragudj, most mennem kell! - próbált mosolyogni - Megadom a számom, ezen bármikor hívhatsz, igyunk meg egy kávét egyszer. - kezdett kapkodni, valahonnan előhúzva egy fekete filcet. Elkapta a csuklómat és elkezdte gyorsan írni a számát.

- De... - próbáltam volna megszólalni de egyből közbe vágott.

- Mondjuk holnap! Az jó lenne nekem is! Szia! - futólépésben hagyott itt végül.

- De nekem nincs telefonom... - mondtam végül ki, de addigra mindegy volt. A lány már két sorral arrébb volt, szóval egy szavamat sem halhatta már. Mellém gurult a bevásárló kocsi.

- Ki volt ez Kiera? - nézett mosolyogva Clint ahogy a bevásárló kocsira támaszkodott. Közben Peter is visszajött, immár űdítőkkel.

- A küldetésen ismertem meg, jó volt látni. - mosolyogtam végül. Natasha elmerengve nézett utána.

- Olyan ismerős a járása... - vonta össze szemöldökét erősen gondolkodva. Rá néztem a lányra, aki még mindig ott ült a kosárban és merengett.

- Uramisten Natasha, így olyan édes vagy, a kicsi énedre emlékeztetsz! - próbáltam magamhoz ölelni a meglepődött kémnőt, de a kosár nagyban akadályozott tettemben. Mondjuk ez sem állított meg abban, hogy megtegyem, mégha a derekamba bele is áll a fémváz.

- É--én nem vagyok édes, és veszélyes vagyok! - kérte ki magának hisztizve. - Ne puhítsatok már el! Én vagyok a fekete özvegy az istenit már! - próbált kihúzódni, de akkor Clint lépett a kosár másik oldalára. Én még mindig úgy ölelgettem szegény vörit túlcsorduló érzelmekkel, mintha nem hinném el, hogy egy szem gyermekem felnőtt volna már.

- Igen Tasha, te vagy a legveszélyesebb. - gügyögte neki Clint mintha csak egy kisbabának beszélt volna. Natasha felmordult.

- Kés van nálam Barton!

- Igen Tasha, kés van nálad. - folytatta ugyanúgy.

- Állítottam már beléd nem egyszer.

- Tudom Tasha, tudom. - hunyta le a szemét mégjobban magához szorítva a lányt.

- Most is beléd fogom.

- Dehogy fogod Tasha.

ק×

Peter észrevétlenül lőtt egy fótót. Ez csak akkor derült ki, mikor hazaértünk. Peter és Clint sorsa megpecsételődött. Most még bújkálnak az ex orosz kém elől, de higyétek el nekem, Natasha nem hiába volt a legjobb. Megfogja találni őket, és akkor Isten kegyelmezzen nekik. Én jót szórakoztam rajta.

Steve-vel, Tonyval és Bruce-szal pakoltuk ki az autót a hátsó bejáratnál. Elég fura lett volna, ha a recepción kellett volna végig szenvednünk a cuccokkal mindenki szeme láttára, így logikus lépés volt a hátsó bejárat. Ott a lépcsőház van meg egy teher lift, így szerencsére nem kell sokat fordulnunk. Éppen Brucenak meséltem a kép háttérsztorijáról, mikor egy vérfagyasztó sikoly viszhangzott a lépcsőházban. Ez Peter hangja volt.

Hiába a pókérzékek, egy dühös vöröst még ő sem tud megállítani. Ez fizikai képtelenség, a tankönyvekben is szerepel.

Nagynehezen felcipeltük a dolgokat - mit ne mondjak, jól jött volna a két bolond segítsége - és már spájzoltuk is be a dolgokat. Dolgunk végeztével megindultunk a jól megérdemelt pihenésünk felé, mikor is pittyent Bruce, Tony és Steve telefonja. Reflexszerűen előkapták, majd hangosan nevetni kezdtek. Zavart, hogy nem értettem miről van szó, de Bruce egyből nyújtotta felém az övét, így nem sokkal maradtam le. A képen Clint és Peter volt amint a sarokban térdelnek fejüket lehatva a nappaliban.

- Nekem ezt személyesen kell látnom! - indultam el a liftek felé. A többiek helyeslően hümmögtek, ahogy a nyomomban követtek, két perc múlva meg már őket röhögtük és nem a képeket.

- Ez igazságtalan, Peter készítette a képeket! - hisztizet Clint, de Natasha egyből rámordult amint felnézett volna.

- De te mondtad, hogy küldjem el mindenkinek! - vágott vissza a legfiatalabb Bosszúálló.

Ilyenkor azért elgondolkodok valamin. Ők a világ közepe, ha valami borzalmas baj van, őket hívják egyből, az ember azt hinné, hogy ugyan olyan komolyak a hétköznapokban is, mint a munkájukban. Erre itt van egy csomó fiatal felnőtt meg teljesen felnőtt ember akik minden este a távírányítóért küzdenek holott van saját tévéjük, unoznak meg családi esteket tartanak miközben egy csepp vér sem köti össze őket, szivatják egymást és úgy alapjáraton nem úgy viselkednek, mint ahogy azt az ember elképzelné. Azt hiszem ez mutatja meg azt hogy még egy szuperhős is csak egy hétköznapi ember a szabadnapján. Szeretem ezt a csapatot.

Szeretem ezt a családot.

Steve a csuklómra fogott finoman.

- Lenne egy kérdésem feléd. - nézett rám jelentőségteljesen, ahogy félre húzott a nevető és gúnyolódó társaságtól. Kiváncsi szemekkel néztem fel rá.

- Ki vele nagy fiú. - mosolyogtam rá. A fiú értetlenül és szomorúan nézett rám.

- Legjobb barátok vagyunk, igaz?

- Persze, miért, mit csináltál? - néztem rá aggódva.

- Akkor miért nem beszéled meg velem, hogyha valami gond van? Mások előtt nem félsz gyengének mztatkozni, előttem miért? Miért én vagyok az akinek csak az erős énedet mutatod? Miért nem jössz hozzám vígaszért? - nézett rám szomorúan. Mély levegőt vettem. Hogy mondjam meg neki?

- Mert... - próbáltam megfogalmazni magamban a dolgot - Csak érted vagyok erős. Csak miattad tűrök. - hajtottam le a fejemet, hogy ne lássa a fájdalmat az arcomon - Mert azt akarom, hogy erősnek láss.

Steve az állam alá nyúlt és finoman felemelte a fejemet. Tekintete megértő volt, meleg és kedves. Elmosolyodott.

- Előttem nem kell megjátszanod magad.

- Úgy nőttél fel, hogy állandóan elpáholtak minden utca sarkon. Tudod mennyire fájt ez nekem? Ha kimutatom még te érezted volna magad bűnösnek. Ismerlek. Állandóan magadat okolod mindenért.

- Ebben nem különbözünk.

Hirtelen Bucky ugrott a nyakunkba nevetve. Mindkettőnk fejét a hóna alá vette ezzel majdnem lerántva minket a földre. Hangosan nevetve reagáltunk legjobb barátunk régi kedvenc fogására.

- Elég a drámából! Úgy érzem évek óta nem csináltunk hármadban semmit. - tetetett töprengést.

- Ez azért van, mert évek óta nem csináltunk hármasban semmit. - jött a zseniális válasz tőlem. Bucky a fejemre suhintott, amit nevetve türtem el.

- Menjünk vidámparkba! - lelkendezett Bucky a saját ötletétől. Stevere néztem aki vállat vont.

- Úgy sincs programom mára. - mondta a szőke.

- Ja, én se terveztem semmit. - válaszoltam én is.

- Megbeszélve. - csapott a vállunkra vidáman a fiú. Nem mintha nem lett volna eddig is boldog, de most különösen lubickolt benne, és volt is egy sejtésem, hogy miért. Elmosolyodtam. Végre igazán boldog.