A változás szele
--------------

- Uramisten! - néztem körbe elálmulva attól amit láttam. A Shield bázisa hatalmas volt, tele számomra ismeretlen technikával készült dolgokkal. A belmagassága rettenetesen nagy volt. Ahova csak elláttam, emberek rohangáltak, dolgoztak, kisérleteztek. Lenyűgöző volt az egész hely látványa, mintha beléptem volna egy másik világba. Vagyis... Ja ez történt. Szerintem már semmi sem lesz hasonló se arra amit én itt hagytam, mikor jelentkeztem arra az öngyilkos küldetésre.

- Ha ez tetszik... - szólalt meg mellettem Sharon mosolyoga. - akkor el fogsz ájulni az Arizonaitól.

- Van ennél nagyobb bázisotok?

- Technikailag ez a második legkisebb bázisunk. - ért mellénk egy 50es éveiben lévő magas homlokú férfi egy halvány mosollyal az arcán. Steve a látványára lesokkolódott, ajkaival szavakat próbált formálni, de nem tudott kinyögni egy árva szót se.

- Ms. Kingley, had mutassam be Phil Coulson ügynököt. - mutatta be Fury nekem a férfit, ő pedig azonnal nyújtotta a kezét felém. El is fogadtam egy nagy mosollyal az arcomon. Steve ekkor végre kitudta nyögni azt a kérdést ami szorongadta a torkát.

- Maga él?! - kérdezte tágra nyílt szemekkel.

- Igen Kapitány. - mosolygott a férfi csillogó szemekkel. Szinte gyermeki rajongással nézett Stevere, nekem pedig most esett le majdnem az állam. Vigyorogva néztem a férfire. Megélten azt a napot, hogy valaki az én Stevemre úgy nézzen, mint aki alig bírja visszafogni magát, hogy autogrammot kérjen a homlokára.

- Ugye maga nem egy klón vagy ilyesmi? - kérdezett rá finoman Steve. Zavartan néztem rá, utána a férfire. Az baj, hogy kinézem belőle?

- Nem, nem, húsvér ember vagyok! - koppantott a melkasára ezzel is biztosítva igazát. Hát oké.

De azért szemmel tartom...

- De, de maga meghalt! - mondta még mindig sokkosan Steve. Aztán Natashára nézett aki túlságosan is csöndben volt. - Te tudtad!

Natasha bűnbánó mosollyal tekintett Stevere, Fury pedig ezt a pillanatot választotta Sharonnal a távozásra.

- Coulson ügynök körbevezeti önt, addig kapitány kérem szedje össze magát.

- Remélem még találkozunk! - integetett nekem a szőkeség vidáman.

A boldogsága átragadt rám is, széles vigyorral integettem neki vissza. Ezzel jobbra fordultak és elsiettek valamerre. Vállat vontam, biztos sok dolguk van. Stevet és Natashát hátrahagyva siettünk Coulsonnal, hogy körbe mutogassa ezt a varázslatos helyet.

🐙😺🐙

Ebben a két órában Coulson ügynök szakadatlanul csak infókkal tömte a fejemet. Mindent tányérméretű szemekkel vizsgáltam, próbáltam felfogni azt ami a szemem előtt zajlik ami hát nehéz volt. Ha az embernek kiesik 70 év az életéből nehéz újra felvenni a fonalat. Már ott megakadtam, mikor az ujjlenyomatával mentünk be a liftbe.
Próbált nyugtatni, hogy a legtöbb itteni technikán az átlag ember is meglepődne, de nem éreztem magam sokkal jobban tőle. Ott égett bennem a vágy, hogy hazamenjek és vagy Natashát vagy Tonyt megkérjem, hogy korrepetáljanak. Mindenből.

Végül megáltunk az igazgató irodája előtt még elbeszélgetve pár dologról - rettentő sok infóval rendelkezet nem csak Steveről, de Buckyról és rólam is - mikor hívást kapott a csúcsmodern zsebrevágható telefonján - ki gondolta volna, hogy azt a nagy kagylós telefont összetudják zsugorítani majd egy picike lapba egyszer. Hihetetlen. - bocsánatot kérve elhúzódott. Fury még nem volt bent, valami halaszthatatlan dolgot kellett Sharonnal elintéznie, ami elhúzódott kicsit, így csak áltam és vártam. Felmértem a terepet itt is, mint a többi helyen. Az elmúlt két órában annyi őrült dolgot láttam, hogy legszívesebben csak leültem volna egy picit. A Shieldhez képest Tony beszélő plafona csak egy kis meglepetés.

Peggy képe több helyre is ki volt függeszte, ennek a szürke folyosónak a calán is csüngött egy, amit én büszke szemekkel méregettem, elszoruló szívvel. Hihetetlen, hogy már nincs köztünk. Annyira akartam volna még valamit mondani neki. Bármit. Hogy tudja, nem árultam el. Hogy mindent megköszönhessek neki.

De lekéstem.

Dorombolás hangja ütötte meg a fülemet. Pár miliszekundummal később egy test csapódott a lábaimnak és lassan súrolta végig a sípcsontomat. Lenéztem a meglepetés támadómra és majdnem pocsolyává olvadtam.

- De édes cica vagy, hát mit keresel te itt? - gügyögtem a macskának mint a bolondok, de jelen pillanatban az sem érdekelt volna, ha magának az elnöknek tettem volna. Azonnak legugoltam, a kezemet pedig bundájába vezettem. Jó formán nem kellett tennem semmit, a macsek megtette helyettem azzal, hogy járkálva haladt át a kezem alatt, én mégis adtam egy plusz löketet a kezemmel, miközben megállíthatatlanul magyaráztam neki, hogy milyen szép vörös, de aranyos, megzabálom, olyan szép, meg ilyenek.

Csak a szokásos, mikor az ember megbolondul egy macska látványától.

- Mi a neved életem? - tettem rá a bilétára a kezemet, hogy kiolvashassam. A medálon az ált,hogy "Goose". - Hm elég fura név, én Leonak hívnálak, vagy Lucifernek, attól függ milyen rosszaság vagy. - koppintottam az orrára a mutatóujjammal játékosan. A cica automatikusan azt hitte, hogy játszom vele, ezért elkezdett kapkodni az ujjamért. Egyből belementem a játékba és vigyorogva kapkodtam össze-vissza az ujjamat.

Most megláttátok a sötét oldalamat. Na jó nem tagadom tovább, macskabolond vagyok. Vagy az állatbolond találóbb lenne, mivel a szeretetem nem csak a macskákra terjed ki, hanem mindenre ami szőrös, tollas, pikkejes, csúszik vagy mászik. Ezért nagy az esély arra, hogy 90 macskával fogok meghalni egyedül az erdő közepén. Néha kijönnek a riporterek, hogy áruljam el a hosszú élet titkát. Már látom is a szalagcímet az újságon.

"Kiki néni szerint a válasz a hibernálásban rejlik"

Hah. Még lehet híres leszek.

A rivaldafényről való ábrándozást Coulson és Fury elfolytott meglepődött hangja szakított ki. Ekkor Goose már a karjaimban feküdt, az orrát az arcomnak dörzsölve, helyenként megnyalva a recés nyelvével ami még a húst is képes lenne lenyalni a a csontjaimról, de ebben az esetben szerinten csak egy ártatlan puszi akart lenni. Mondjuk ki tudja, lehet a macskák a szottyadt öregasszonyok húsása buknak. Ha ez így van, nem kell megoldani a temetést.

Fury ép szeme kétszer nagyobbra tágult a kelleténél, és van egy olyan érzésem, hogy ilyen arcot nem sokszor fogok rajta látni.

- Mi a baj igazgató? - vontam össze a szemöldökömet, ahogy lassan leraktam a vörös szeretzsákot a földre.

- Maga... - próbálta Fury kinyögni a döbbenettől bentrekedt mondandóját. - megsimogatta Gooset.

- Oh igen - bólogattam csillogó szemekkel, mint akinek most vették volna meg a legszebb rongybabát - hát nem édes egy macsek?

- Mégha macska lenne... - motyogta Coulson az orra alatt. Időm se volt regisztrálni magamban a mondatát, Fury összeszedte magát és az irodája felé kezdett tolni.

Az irodája tágas volt, főleg a barna szín uralkodott ami teljesen elütött a folyosó komor szürke színétől. Barna bőr fülesfotelek sorakoztak elszorva a helységben, a padlószőnyeg vajszínű volt, a szekrények pedig gyönyörűen voltak dekorárva. A szoba közepén volt egy dohányzó asztal, ami fából készült, aköré ültünk le. Az igazgató az íróasztalához vonult ahonnan durva mennyiségű papírt emelt ki a fiókból, amit aztán elém tett egy tollal.

- Ezt mind ki kell töltenem még?

- Hát valahogy bizonyítanunk kell, hogy visszatért az életbe. - húzta fel a bal szemöldökét az igazgató. Hisztisen felsóhajtottam. Csak az a tudat nyugtat, hogy Buckynak is végig kell szenvednie ezt.

🐙😺🐙

Újra a Stark torony előtt áltam a barátaimmal. Steve túltette magát a sokkhatáson és úgy tűnik Natashára sem haragszik, hogy elhalgatta előle a dolgot - bár még mindig nem értem miről van szó pontosan, de van egy olyan érzésem, hogy nem akarok ennél is több infót felszívni az agyammal, különben felrobban a megterheléstől. Éppen mentek volna be de én nem tudtam mozdulni. Egyszerűen annyira modern ez az egész nekem, annyira nem vagyok ide való...

- Nem jössz be Kiera? - kérdezte Steve hátrafordulva, mikor észrevette, hogy egy helyben toporgok.

- Egy kicsit később... - mosolyogtam rá nyugtatásképp. - Megyek, megnézem magamnak a környéket, ne aggódj, visszatalálok. - kacsintottam rá, aztán sarkon fordulva a zebra felé vettem az irányt. Az utca tele volt reklám plakátokkal amik hol mozogtak, hol mereven bámulva próbálta az emberekre rásózni a termékeiket. Zavaró volt.

Annyira más minden mégis... ismerős.
A felhő karcolók, az autók, a járda, a park, minden. Azt el kell ismernem, hogy sokat változtak, de mégsem annyira, hogy ne ismerjem fel őket. Csak sokkoló ez a sok újítás, ennyi. Valahogy nehezen tudom feldolgozni ezt a sok új információt.

Oroszországot modernnek látni teljesen más volt, mint New Yorkot. Oroszországhoz nem volt viszonyítási alapom, New Yorkot meg ismerem, mint a tenyeremet. Hiszen Brooklynban nőttem fel. Queensben volt a rendőr akadémia és Manhattan na meg Bronx se volt ismeretlen. Egyedül Staten Island az ahol csak egyszer-kétszer fordultam meg. Szóval New York olyan volt nekem, mintha egy hétre ott hagytam volna a lakásomat és mire visszajöttem volna, addigra átalakították egy kétszíntes családi házzá medencével és egy hatalmas kerttel. Olyan "mi a franc történt itt, ameddig távol voltam" hangulat.

A Bryant parkban lelassítottam. A zöld térségben gyerekek rohangáltak, nevettek, játszottak, szerelmes párok fogták egymás kezét, művészek festegettek a fűben és kutyák futkostak bottal a szájukban. Igen. Azt hiszem ezt egyik évszázad sem tudja elvenni tőlem.

Elmosolyodtam. Gondoltan itt az ideje lepihenni. Kerestem magamnak egy üres padot, és leheveredtem a látványban gyönyörködve. Kismillió dolgot juttatott eszembe amikkel már a lépést sem tudtam tartani, így csak sodrodtam az árral. Hagytam, hogy belemerüljek a gondolatáradatomba. Észre se vettem mikor kaptam társaságot, csak akkor, mikor kedvesen megszólított.

- Milyen szép időnk van, nemde? - mosolygott rám kedvesen a bácsi. Megrezzentem a hirtelen hangra, de aztán megnyugodtam és viszonoztam gesztusát.

- Igen, száz ágra süt a nap, csak úgy tombol a jó idő. - próbáltam felvenni a beszélgetés fonalát.

Egy husky kutya futott oda a bácsihoz labdával a szájában, amit az ölébe ejtett, majd vidám vakkantással nézett rá. Az idős úr nevetve vakargatta meg kutyája fülét majd a labdát messzire hajította. Nem is lustult tovább a kutya, nekiiramodott a labda vadászatnak. Halkan felkuncogtam.

- Nagyon aranyos kutya. - dicsértem meg a jószágot, amint futkosott a labdával össze-vissza, mint aki kergetne valakit.

- Daisy egy hűséges kutya, lassan már 4 éves. A feleségemtől kaptam házasságunk évfordulójára, hej, az a nő mindig is tudta mit szeretek. - vigyorgott, mint a tejbetök. És így indult el egy hosszú beszélgetés lánc két idegen között.

Lenyűgőző volt hallgatni milyen beleéléssel mesél nejéről, ugyanazzal a szerelemmel, mint mikor elvette. De lehet, hogy nagyobbal. Én is szeretnék magamnak egy olyan személyt aki így szeret életem végéig. Akivel leélhetem az életemet, akivel boldog lehetek, aki elviseli a sok hülyeségemet. Valaki aki végre viszont szeret. Franca, magányos vagyok.

Hol találok még egy olyan idiótát, mint én?

- Nagyon elcsöndesedett kisasszony. - nézett rám a bácsika aggódó tekintettel. - talán mondtam valami rosszat?

- Nem, dehogy. Csak olyan jó hallgatni magát, ahogy a feleségéről beszél. Bárcsak én is találnék már végre valakit aki így szeret engem is. - sóhajtottam álmodozva.

Az a valaki valamiért mindig Steve alakját veszi fel a fejemben, pedig elkéne már engednem őt. Nem szeret én nem is fog soha. Neki mindig is csak az a 9 éves kislány maradok a pöttyös labdával és a sáros kisruhával.

- Kisasszony, higyje el nekem, megfogja találni maga is azt a különleges személyt az életében. Lehet már ott is van, csak nem veszi észre. Vagy ő nem veszi észre magácskát, de megfog majd ez változni. Csak ne adja fel a reményt. - veregette meg a vállamat kedvesen.

- Mit számít most nekem a szerelem - sóhajtottam reménytveszve - jelenleg kisebb gondom is nagyobb most annál, minthogy ezzel foglalkozzak. Például ez a város... Annyira megváltozott.

- Nem idevalósi? - kérdezett rá.

- Mondjuk úgy, hogy már egy ideje nem láttam.

- Hát igen. Az én időmben még nem így nézett ki ez a város. Nem volt ennyi reklám, meg a házak is másmilyen formájúak voltak. Hiányoznak a 40-es évek, noha a háborút a hátam közepére sem kívánnám. Szörnyűek voltak.

- Ne is mondja... - meredtem magam elé. Eszembe jutott az összes dolog amit a Hydránál kellett csinálnom, meg amit az orosz hadiszálláson. Szerintem sosem felejtem el őket.

- Kisasszony ezt olyan fájdalommal mondja... Mintha... - látta a tekintetemben az összegyülemlett fájdalmat ezért elcsendesedett. Tekintetében keveredett az értetlenség és az együttérzés. Lehet azt hitte valamelyik rokonom veszett oda. Mindegy. Nem kell tudnia, hogy egy idősek vagyunk, és én se szeretném bevallani magamnak. Feláltam. Ideje lenne haza menni.

- Köszönöm ezt a beszélgetést. - tért vissza lágy mosolyom az arcomra. Kezet nyújtottam felé. - Már mindegy, de Kiera vagyok. Örvendtem a találkozásnak.

- Stanley. És szintén. - mosolygott ő is.

🐙😺🐙

Valami azt súgta nekem, hogy már sosem kapom vissza azt az életet, amit ott hagytam annak idején, de abba nem gondoltam bele, hogy még ennyit se kapok vissza belőle.

A fürdőben mostam a hajamat a kedvenc dalomat dúdolgatva. Elképzeltem, hogy a mai nap zavaros történései mind lefolynak a csatornába. Annyi minden történt ma, hogy fel sem tudom már fogni. Lüktet is a fejem rendesen. Alig dolgoztam fel, hogy visszakaptam Stevet, Buckyval baj történt. Aztán Natasha. Isten áldja azt a lányt, hogy életben van! Ráadásul még állást is kaptam. De Peggy...

Koncentráljunk a pozítív dolgokra. A két legjobb barátom él és virul, ennél jobb dolog nem történhet már velem.

Éppen öblítettem a hajamat, miközben egyre hangosabban énekeltem.

- Let her go, let her go, God bless heEEEEEEEEER - visítottam fel mikor egy piros fej kukucskált be a csempézett falon át.

- Mr. Stark azt kérdi, mit szeretne vacsorára.

- MAGÁNÉLETET!

🐙😺🐙

- Sajnálom Tony. - Hallatszódott a nappaliból Steve komoly hangja. Össze vontam a szemöldökömet. Valami baj van? - Tudod, hogy nem tenném meg, ha lenne más választásom... De Bucky a barátom.

- Én is az voltam.

Na jó, mi folyik ott kint?

- Azt hiszem nem akarok már UNO-zni. - hallatszódott egy fiatalabb hang szintén onnan.

Végre kiértem. Tony immár tiszta pizsomában ült a a kanapén pont ott ahol én írtam alá a szerződést, mellette egy fiatal fiú, velük szemben pedig Steve és Bucky ült a földön a dohányzó asztal másik oldalán. Mindannyiuk kezében kártya volt. Kifújtam a levegőt. Én nem tudom miért hittem azt, hogy veszekednek, pedig nyugodtnak látszódnak. Na jó, nem, Tony hisztizik, hogy plusz 4 lapot kellett felhúznia, Steve és Bucky meg örülnek a fejüknek.

Natasha, Wanda és Clint a Tv-t nézték a hosszú kanapén, Bruce pedig éppen olvasott a sarkán. Sam az L alakú kanapé elágazásában ült törökülésben gabona pelyhet eszegetve.

- Oh Kiera, megérkeztél köreinkbe. - vigyorgott Tony elfelejtve a játék elvesztését is hirtelen. - Van pizza a konyhában. Sajnos nem volt olyan feltét, hogy "magánélet" de remélem a sonkás-kukoricás is megteszi. - rebegtette meg a szempilláját ártatlanul. Megforgattam a szememet, de 3 percen belül már én is pizzával a kezemben próbáltam megérteni a szabályokat.

- Ja igen, majd elfelejtettem, ő itt Peter. - veregette vállon a fiatal fiút, aki csak zavartan intett felém.

- Kiera vagyok, és soha nem mutatkoztam be ennyiszer még életemben, lassan már idegenként hallatszik a saját nevem. - kuncogtam.

A játék tök jól ment, a szabályok nem voltak nehezek, így hamar ráéreztem az ízére Steve bánatára.

- Megint kimaradsz cimbora! - csaptam le a piros tiltó lapot. Steve a combjára csapott.

- Hány tiltó lapod van még?! - háborgott, miközben Tony próbálta a nevetését visszafogni.

- Nem mondom meg! - öltöttem ki rá a nyelvemet csúfolodva. Steve még motyogott az orra alatt de már Buckyn volt a sor, hogy rakjon. Most, hogy jobban megnézem, hála az égnek már jobb színben van, sőt, mi több, a karja is párosan van. Bal karját egy piros-arany robotkar helyettesíti, ami hasonlít Tony páncéljára, csak a kéz emberibben néz ki. - Oh látom új karod van.

- Még csak egy prototípus, de eléggé műkődő képes. - mondta Tony büszkén vállon veregetve magát. Bucky megmozgatta robotkezét és mosolyogva nézte ahogy mozog. Aztán egy pillanat alatt lett gondterhelt az arca ahogy rám emelte tekintetét.

- Beszélnünk kell. - állt fel hirtelen. Bizonytalanul én is megtettem, és követni kezdtem a folyosóra.

- Mi a baj, megijesztesz! - fogtam rá épp karjára. Szeliden elmosolyodott és kezét kezembe csúsztatta. Ezt csinálta akkor is, mikor elmondta, hogy besorozták. Vagy mikor elmondta a legsötétebb titkát.

- Semmi. Semmi. Csak... - próbált belekezdeni. Aggódó tekintettel kémleltem barátomat. - El utazom egy hónapra Wakandába.

- Wakawada mi? - értetlenkedtem.

- Wakanda. Egy ország afrikában. Tony szerint ezerszer fejlettebb az orvos tudományuk, mint a mienk.

- Valami bajod van?

- A Hydránál megpiszkákták az agyamat. Ki akarom azt a rohadt gyilkoló kódot törölni a fejemből, mert így olyan vagyok, mint egy ketyegő bomba. De amint rendbe hoznak, jövök vissza, igérem!

- Mit csinálok én nélküled? - konyult le az ajkam. Hat éven keresztül olyan egyedül voltam, nem akarok a legjobb barátom nélkül létezni többé.

- Itt van neked Steve. - mosolygott. - és ez a csapat. Ez a család. Jól leszel nélkülem. És csak egy hónap.

- De Steve egymagába nem elég... - vettem egy mély szaggatott levegőt - de értem. A gyógyulásod a fontos. - magamhoz szorítottam, amit nem restelt viszonozni. - Hiányozni fogsz dilidinnye.

- Te is nekem babszempanna.

Elnevettem magam a hülye megszólításon. Nem hívott így már a 16 szülinapom óta. Remélem sikerül kitörölni belőle azt a szart. Nem akarom elveszíteni. Ő a legjobb barátom...