Hiány

--------------

Hazudnék, ha azt mondanám, nem voltam még féltékeny. Teljesítményre, életszínvonalra de akár még lányokra is. Bár Steve esetében ezek a lehetőségek minimalizáltak voltak. Valahogy sosem akarták meglátni Steveben azt amit én láttam. Amit önző módon sosem bántam. Végül is ki az a hülye aki vetélytársakat akar maga körül. Nem mintha így is lett volna esélyem valaha nála. De azért nyugodtam voltam a gondolattól, hogy nem kell életem szerelmét látnom mással enyelegni. Ezért is volt fura mikor Peggyn megláttam a szerelem apró jeleit. Nem akartam elfogadni, hogy más is megtudja látni Steveben az értéket, a férfit. Nem akartam elveszíteni őt úgy, hogy sosem volt az enyém. Talán ezért is menekültem egy olyan küldetésbe ami a biztos halált jelentette számomra. Talán nem is a háborúnak akartam véget vetni, csak nem akartam látni a biztos románc kialakulását. Bár ez már mindegy. Szerettem volna azt hinni, hogy a sors azért adta vissza nekem Steve-t, hogy legyen még egy lehetőségem boldognak lenni vele, de ez mind porrá zúzódott, mikor bejött azon a lift ajtón az az észbontóan gyönyörű szőke lány aki csak úgy sugározta magából a magabiztosságot.

- Áh, Ms. Carter! - üdvözölte Nick Furry a szépséges lányt. A nő kék inget és egy fekete nadrágot hordott, de még ezek az egyszerű ruhák is nagyon jól áltak rajta. Övén pisztolytáska lógott. Az egész nőnek olyan kisugárzása volt, mint egy amazonnak. Olyan volt, mint Natasha vagy Peggy, csak szőkében. Mindenkinek egyesével köszönt, de ami miatt majdnem félre nyeltem a saját nyálamat, az az volt, mikor Steve-t átölelte. Csak egy fél fejjel volt alacsonyabb Stevenél, így nem volt nehéz dolga. Steve pedig boldogan ölelte vissza a lányt. Az egész nem tarzott 1 percig se, nekem mégis elnyúlt egy örökké valóságig a pillanat. Fel se fogtam, mikor már előttem állt egy elbűvölő mosollyal. Láttam a száját mozogni, majd a kezét nyújtani felém, ekkor zökkentem ki mély döbbenetemből.

- Bocsi megismételnéd? - néztem rá kínosan.

- Persze. - mosolygott rám elnézően. - Sharon Carter, Shield ügynök. Neked nem kell bemutatkoznod, a nagynéném sokat mesélt rólad.

- Nagyné-- Hé! - szívtam be élesen a levegőt a felismeréstől. - Peggy Carter a nagynénéd, igaz?!

- Igen. - szélesedett ki a mosolya. Látszik rajta, hogy büszke a nagynényére és arra hogy a rokonja lehet.

- A szemetek tök ugyanolyan. A tiédben is ugyanúgy lobog az a tűz, az a határozottság, az az él ami mindenkit megállít, hogy packázzanak veled! - tettem az arcára a kezem, mint valami büszke nagymama, majd amint realizáltam magamban a tetteimet, azonmal elkaptam. Bár nem úgy tünt, mint akit zavart volna mozdulatom. - Bocs, a bingó gondolata megbolondított.

A lány halkan felkuncogott.

- Hogy-hogy jöttél Sharon? - mosolygott Natasha. - egy hónapban csak egyszer látni téged, az pedig két hete volt, nem fordulsz meg ilyen sűrün itt. - vigyorgott pimaszul az ex szovjet kém.

- Abban a reményben jöttem, hogy Kiera néni aláírja a papírt, és körbe vezethessem a Shield egyik New York-i székhelyén. - villantotta felém ezer wattos mosolyát izgatottan, mint aki most találkozik a hősével annyi év mendemonda hallgatás után.

- Néni... - meredtem magam elé.

- Bocsi! Csak kicsúszott! - magyarázkodott Sharon. - Peggy néni mindig úgy referált rád, hogy "Kiera nénikéd..." és hát megmaradt. - mosolygott kínosan. Tényleg mesélt volna rólam Peggy a családtagjainak? Ennyire mély nyomot hagytam benne, hogy nem felejtett el? Ez azért jól esik. Hogy nem csak én néztem rá fel, és tapadtam rá mint egy erőszakos pióca akit nem tud lekaparni magáról, hanem ő is viszonozta ezt a barátságot. Nekem ő volt a nagybetűs példakép már az első naptól az akadémián. Mikor az orrom előtt nyomott le egy kiképzett felsőéves tanulót bármi erőlködés nélkül. Az a nő úgy pusztította a ranglétra lépcsőfokait, hogy csak lestem. Rá sose voltam irigy. Egyszerűen csak gyermeki csodálattal rajongtam érte, amit sose féltem elmondani neki. Nem is tudom miket tudott volna ő mesélni rólam, csak azt, hogy mit tudtam volna én mesélni róla.

- Nem tudom megmerjem-e kérdezni, de hogy van Peggy? - kérdezten reménykedve felé pillantva. Az a fájdalmas tekintet beleégett a tudatomba.

- Peggy néni sajnos... - mondta, de láttam rajta, hogy nem tudja kimondani. Értettem. Egy fél percig egyikőnk se szólalt meg, én a földet bámultam és azon gondolkoztam, hogy kifogytam a szerencséből. Pedig szerettem volna bebizonyítani neki, hogy nem feleslegesen hitt bennem. Biztos szép élete volt. Végül Sharon egy mély sóhajjal vetett véget néma csöndünknek.

- Mi lenne, ha inkább elindulnánk? - kérdezte, miközben szőke fürtjeit füle mögé türte.

- Ja hogy most akarod megmutatni! - néztem rá csodálkozva. Sharon hevesen bólogatni kezdett, és a lift felé mutogatott. Magamra néztem. Még mindig ugyanabba voltam, mint amit reggel felvettem, egy black sabbath feliratú póló és egy térdig érő férfi nadrág. Kínosan Natashára néztem aki vette az adást. Mosolyogva kézen ragadott, és a szobája felé vette rángatott a hosszú folyosón.

Tíz perc múlva pedig egy fekete farmerban feszítve indultunk le a földszintre mind az öten. Natasha rám akarta sózni valamelyik pólóját pluszban még, de én megmondtam neki, hogy csak egy olyan nadrág kell amiben utcára lehet lépni. Amúgy az ő szobája is pontosan ugyanolyan volt, mint az enyém, még méretileg is, csak annyi különbséggel, hogy tükrözve volt. Az enyém jobb oldalon a második szoba, míg az övé a bal utolsó. Azt tudom még, hol van Buckyé, a többieké viszont már rejtély. Viszont ha jól számoltam, tíz szobát vettem észre gyorsszámolásra. Gondolom vannak még plusz vendég szobák is tekintve, hogy mi is azokból kaptunk egyet-egyet.

A lift egy hangos dingel jelezte, hogy megérkeztünk. A földszinten valami recepciós pult volt, és egy csomó ember rohangált fel és le. Hát őszinte leszek, azt hittem ez valami lakóház féleség, legalább is nem számítottam, hogy ennyi ember lesz itt, akik csinálják a dolgukat, hol itt, hol ott. Nem is tudom mit gondoltam az én hülye észjárásommal.

Kifele menet összeugrott a gyomrom hirtelen az idegtől. Látom, hogy az emberek valami szerkezetet tartanak a fülükhöz és úgy beszélnek, mások valamivel bibelődnek a saját gépük előtt, ami sokkal fejlettebbnek tünt mint amit én használtam a Hydránál adat lopásra. De persze akadt olyan is aki fel alá rohangált. Mint például az a fickó, aki mindenkire ránézett és egy határozott "kitűző" felmorranással mutogatott a mellkasára, ahogy elsprintelt mellettünk.

Maradjunk annyiban, hogy nekem még mindig minden új volt. Vettem egy mély levegőt, majd folytattam az utamat egészen Furry autójáig.

Beszáltam a mattfekete kocsiba és vártam, hogy beinduljon a motor. Azt hiszem egy hosszú nap elé nézünk. Például le kéne már papírozni, hogy élek.

🌺🌿🌺

Esős nap volt. A könyvemet lapozgattam hatalmas beleéléssel, ahogy halgattam az eső monotom csepergését. Az egész rettentő nyugodt volt. Aztán a kolis szobám ajtajának nyílását hallottam meg. Összevont szemöldökkel néztem az elvetemültre aki vasárnap zaklatott a pihenőidőmben, de egyből ellágyult az arcmimikám, mikor fény derült a tettesre.

- Nem tudtam elképzelni ki lehet az ilyenkor, - nevettem a fejemet rázva. - olyan hülye vagyok néha.

- Én megbocsájtok, ha ez megnyugtat. - kuncogott Peggy, ahogy a bőröndjét tette le az üres ágy mellé, ami lassan új gazdára talál. Eldöntöttük, hogy egy szobába költözünk, ha már így összenőttünk a pár nap alatt.

Elkezdte kipakolni a cuccait az éjjeli szekrényére, én pedig nagy érdeklődéssel néztem végig minden moccanását.

- Az ott te vagy? - mutattam a képre amit épp a kezében tartott. Egy kisfiú és egy kislány nézett széles vigyorral a kopott képen egymás kezét fogva sárosan.

- Igen, ez én vagyok és a bátyám. - mosolygott nosztalgikusan a képre tekintve. - Ő volt az egyetlen aki megértett. Most, hogy már Michael nincs... - sóhajtott egyet lecsukva a szemét. U.

Ügyes vagy Kiera. Tehetséged van rátapintani a legjobb témákra.

Lélekben megveregedtem a vállamat magamat szidva, miközben sajnálkozó tekintetemet rá emeltem.

- Részvétem... - Peggy elmosolyodott a képet nézve, majd letette jól látható helyre, végül felém fordult.

- Inkább arról beszéljünk a te képeden kik szerepelnek? - próbált valami mosolyfélét erőltetni az arcára. Büszkén felemeltem az egyszerű képkeretbe csomagolt féléves képemet és a kezébe adtam.

- Itt látható ezen a képem három cirkuszi majom! - húztam ki magam büszkén vigyorogva. - Az ott Bucky - mutattam a rövid barna hajú fiúra aki teli fogsorral vigyorgott a szélén - az ott egyértelműen én, - mutattam magamra amint épp valami groteszk grimaszt vágok a kamerába - ő pedig Steve. - emelten ujjamat az utolsó legnevetségesebb figurára. Szegény Stevet összenyomtuk ahogy magunk közé szorítottuk így ő még nálam is viccesebb fejet vágott a szenvedéstől. Peggy halkan felkuncogott a látványukra, immár kicsit őszintébb boldogsággal. - Mi így vagyunk hárman a defektes trió, a rossz ómenek, a bajkeverők, a huligánok meg még a fene tudja mit aggattak ránk a szomszédok.

- Tényleg, mesélted, hogy nem szeretnek a szomszédok. - nevette, és én sem tudtam visszafojtani a mosolyomat.

Egész éjszaka beszélgettünk, lelkiztünk és nevettünk. Sose volt még lány barátom előtte, és igazán hálás voltam Peggynek, hogy ő változtatta ezt meg. Az első naptól amint megláttam, ő volt az a követendő példa, az idolom, akire mindig is vágytam. Hála az égnek a lányok a kevés létszámra való tekintettel összetartóak voltak. Hiszen csak egymásra számíthattunk a rengeteg férfi között akik nap mint nap csak el akartak minket üldözni az akadémiáról.

Nehéz volt egy olyan világban érvényesülni, ahol folyamatosan rádakarták erőszakolni, hogy ki lehetsz és ki nem. Születésed pillanatától amint az orvos feljegyeztette a nővérrel a nemedet csak egy lehetőséged volt. Betölteni a társadalmilag kiszabott szerepedet. Ha pedig nem tudtad, vagy nem akartad, akkor bizony megkaptad a magadét mindenkitől. Deviánsnak, kivülállónak tituláltak. Beteges vagy és ezáltal gyenge? Nem vagy igazi férfi. Meleg vagy? Jogod sincs élni. Lány vagy? Jogod sincs.

De ha a barátaimmal voltam, sosem éreztem így. Nem adtak rá okot, hogy kevesebbnek érezzem magam, és ezért rettentően hálás voltam nekik. Viszont Peggyvel teljesen más volt a helyzet. Ő nem azt tanította meg nekem, hogy vannak rendes emberek is, akik úgy szeretnek, ahogy vagy, ő arra tanított meg, hogy egyáltalán nem baj, ha egy erős nő vagy akinek ugyanolyan veszélyes a keze mint a tekintete. És én ezt nagyon becsültem benne. Felnéztem rá.

🌺🌿🌺

|Harmadik fél szemszöge|

Bucky rossz szájízzel kelt fel. De tényleg. Úgy érezte, hogy az egész Mississippi folyót kitudná inni, utána pedig két kiló fogkrémmel átsuviszkolni a fogait. Az ebéd befejezésének gondolata is taszította jelenleg. Fejét enyhén tompának érezte, mintha végigbulizott volna két éjszakát megállás nélkül, aztán meg bevágták volna az ágyba valami pankrációs technikával. Feje hasogatott, még jellemezni sem tudta a fájdalmat, pedig lett volna rá egy-két hasonlata. Nem kellett sokáig magányosan gyötrődnie, egy olajos Tony jött be az ajtón vízzel és pár pirulával a kezében, egy kedves, tőle nem megszokodtan lágy mosollyal az arcán.

- Péntek mondta, hogy felkeltél. Gondoltam hozok egy jó erős fájdalomcsillapítót, és valamit amivel leguríthatod.

- Köszi. - nyögte ki rekedt hangon, ahogy nyúlt volna bal kezével Tony felé, csak hát nem volt mivel. - Oh. - tudta csak kinyögni.

- Oh hát igen. A karod. - Tony előbb a gyógyszert adta a kezébe, majd mikor Bucky bevette a keserű pirulát a szájába, a kezébe nyomta a vízet is. Végül a legközelebbi széket új barátjához húzta és fordítottan ült rá, könyökét a széktámlára támasztva. - Ne aggódj, dolgozom rajta! Menőbb lesz, mint amit a Hydra valaha csinált volna, és kevésbé életveszélyes. - a szokásos vigyor visszatért az arcára, amit Bucky se bírt nem viszonozni.

- Remélem is, hogy ultramenő lesz. - nevetett Bucky, ami köhögésbe fulladt. Bár jót tett neki a víz, még nem volt a hangja igazi. - Mi történt? Elvesztettem a fonalat onnantól hogy a karomban matattatok.

- Hát kiderült, hogy a karod távirányítású, és rozsdás. - nézett a plafonra a zseni gondolkodva. - Konkrétan elektromos bicskakészlettel járkáltál éjjel-nappal. - aztán pimaszul Buckyra pillantott. - Bruce nyugtatója meg annyira kiütött, hogy leállíthatatlanul flörtöltél velem.

- Hogy mit csináltam? - kapta fel a fejét Bucky hirtelen, elfelejtve, hogy neki fáj az a testrész.

- Bizony, csak úgy folytak belőled a bókok, az orvosiban már a kezemet is majdnem megkérted. - nevetett Tony, Bucky feje meg égett, mint a nyári aszfalton a tojás.

- Ugye csak szívatsz. - temette a megmaradt kezébe a fejét szégyenkezve.

- Nem-nem. - nevetett még mindig a zseni. - és hát mit ne mondjak, csábító volt az ajánlat. - kacsintott, és végre a nap folyamán először Bucky lett rákvörös az ő mondatától. Ekkor Péntek vágta ketté a köztük kialakult furcsa hangulatot.

- Főnök, márcsak fél óra!

- Fél óra mi? - húzta össze az ex katona a szemét.

- Fél óra és kész lesz az első prototípusa a kezednek. Márcsak a programozás volt hátra, mikor eljöttem. Csak abban reménykedem, hogy működni is fog. - vakarta meg a tarkóját bizonytalanul. Bucky csodálattal tekintett rá. Az ő idejében örült, ha a kirakatban láthatta a csúcsmodell tévéket, ez az ember meg fél nap alatt összedob neki egy robot kezet? Ha tényleg így van, megfogja csókolni a taplát. Tony a telefonjára tekintett.

- Hamarosan itt lesz Peter, vele elhúzodok ruhát bütykölni, alig várom, hogy végre lemossam ezt a tömény olajat ami rajtam van. - sóhajzott fel frusztráltan Tony. - esküszöm nem nézek ki mindig így, sőt általában jól öltözött vagyok, de most rengeteg javítani való gyült össze, főleg a ruhámmal a rajtacsapásos hadművelet miatt, hogy vaa. - magyarázta Tony, ahogy végül megemberelte magát és felkészült a felállásra, mikor Bucky ráemelte aggódó szemeit. - Mi lelt így hirtelen. - huppant vissza.

- Azt hiszem, nem csak a marommal babráltak. - motyogta Bucky, de Tony így is hallotta.

- Hát még mivel tudnának? - nézett meglepődve Tony az ágyban fekvőre.

- Az agyamat is megpiszkálták asszem. - vakarta a fejét. - legalább is pár szóval képesem átálítani valamit bennem, ami gyilkoló géppé tesz. Olyankor nem számít kit ölök meg. Utána pedig nem emlékszem az arcukra. Ami jobb is. Így is szörnyű azzal a tudattal élni, hogy egy gyilkos vagyok. - sütötte le a szemét szégyenkezve. Ekkor Tony olyat tett, amit nem egy 2 napos ismeretség után szokott megengedni magának. Bucky fejére simított egy szomorkás de annál megértőbb mosollyal.

- Ne emézd magad. Az nem te voltál. Irányítottak. Te csak egy eszköz voltál számukra. De ne aggódj, megfogjuk találni az összes mocskot és megkapják a magukét. Te jelenleg csak a felépülésre koncentrálj. Én pedig elintézem, hogy mentálisan is meggyógyulj. - tolta le az ülő Buckyt a párnák közé, ahogy lassan felált. - Aludj, regenerálódj.

- Köszönök mindent Tony. - mosolygott Bucky nehezedő pillákkal.

- Egyáltalán nincs mit megköszönnöd. - lágyult el a hangja ahogy megindult az ajtó felé egy utolsó pillantást rávetve. Aztán kiment. Bucky pedig újra mélyálomba zuhant.

Tony még az ajtó előtt tárcsázni kezdte azt a számot, amit egyáltalán nem akart soha megtenni, főleg nem azért, hogy segítséget kérjen. Hisz ezzel bebizonyítja nekik, hogy okosabbak nála. De a büszkeségénél nagyobb volt a Bucky iránt érzett aggodalma.

- Hello T'challa... Kérnék egy szívességet... HÉ SZÓLJ RÁ A HÚGODRA HOGY NE SZEMTELENKEDJEN A HÁTTÉRBEN, IDŐSEBB VAGYOK NÁLA!