BROOKLYN KÖLYKÖK

--------------

MIKOR ELŐSZÖR TALÁLKOZTAM STEVE ROGERSEL az volt életem legjobb napja. Nos, nem a legszebb, de mindenképpen a legjobb. 

Kilenc évesen költöztünk a családommal Jerseyből New Yorkba, azon belül is Brooklynba, én pedig már az első napon barátokat akartam szerezni. Én buta, vittem a piros pöttyös labdámat is, hogy könnyebben menjen a barátkozás.

Piros labda? De hisz az a kedvenc színem. Nekem is. Na hát és még pöttyös is, leszünk legjobb barátok? Naná!

Képzelhetitek, hogy egyáltalán nem így történtek a dolgok. Lent a játszón megtaláltak az agresszív 13 éves hülye gyerekek, akik minden áron elakarták tőlem venni a labdát. Amit nem igazán értettem, nem volt szép labda.

- Neked úgy se kell, te kislány vagy!

- Igen, menjél babázni, minket meg hagyj játszani!

- Csak hogy tudjátok kaki fejűek vagytok, és megmondalak apukámnak titeket, aki majd jól megver! - jött az, "elmés" válasz tőlem. Hát igen. Említettem, hogy 9 voltam?

- Hahahah, nézzétek már a kislányt, még fenyegetőzik! - azzal a dagadt, krumpli orrú fiú - akit nevezzünk csak Tóbiásnak mert olyan tojás feje volt - lökött egyet rajtam, én pedig ruhástól, mindenestől a sárban landoltam. Hála az égnek, gondoltam, a rózsaszín ruhámat úgyse szerettem. Van valami jó is a rosszban.

- Hé, srácok! - szólalt meg egyszer csak egy idegen fiú hang. Mind odafordultunk. Ha a srác lehetett is 15, harminc kilónál nem nyomhatott sokkal többet. Mintha egy anorexiás kisfiú próbált volna keménykedni. De tekintete büszkeséget sugárzott, és úgy ált ott a mászókán, mintha övé lenne a világ. Annyira előkelő aurát árasztott magából, hogy beleborzongtam.  - Inkább a veletek egy korosztályban lévővel packázzatok, ne a kisebbel.

- Némá' kit látnak szemeink! Rogers! - röfögött a köpcös seggnyaló haverja, a nyúlfogú törpe. Ő legyen Takony mert megállíthatatlanul folyt a takony az orrából, hiába nyalta le többször is. - ellened kéne kiállnunk? Hát elfúj a szél!

Erre az elmés és felettébb kreatív megszólalásra felnevettek.

- Szóval inkább kislányokkal keménykedtek. - egy "cöh" hangot eresztett el - Tiszta szégyenek vagytok... - köpte a szavakat az ismeretlen fiú, és nekem elég volt ennyi, ahhoz, hogy rajongással nézzek rá, mint akit éppen egy hős ment meg. Az is történt. 

- Hát jó, te akartad Rogers! - indult meg Tóbiás, utána meg Taknyos, aztán Kuka és Álmos, de törperős se maradhatott ki, aki eddig a háttérből figyelt. És így vert meg egy egész játszótéri banda egy szegény beteg fiút. Persze én se voltam rest, 9 éves létemre nem voltam egy gyáva kislány, bár a beszólásaim nem voltak a legjobbak, olyan harapásaim voltak, ami még 10 évvel később is meglátszott Taknyoson és Tóbiáson.

- Na elég volt, Rogers?

- Egész nap tudnám ezt csinálni! - mondta a hatodik ütésnél a fiú hörögve.

- MI A FRANC FOLYIK ITT?! - üvöltötte el magát hirtelen egy egészségesebb 16 éves fiú.

- Srácok, húzzunk innen, ez Barnes! - Tóbiás, Taknyos, Kuka, Álmos és Törperős nyúlcipőt húzva rohantak el a játszótérről, mint akik itt se voltak. Én egyből a vékony fiúhoz futottam, hogy felsegítsem a földről miközben barátja cifra káromkodások között üvöltözött utánuk.

- Csak egyszer kapjam el ezeket a szarrágókat, tuti, hogy megnyalatom velük a mászóka rúdjait. Foguk kiesik, az biztos.

- H-hé, jól va-vagy? - hüppögtem.

- Persze kislány, semmi bajom, vertek már jobban is össze. - törölte le a vért a szájáról. Ezzel aztán nem nyugtatott meg.

- Egyáltalán nem kéne, hogy legyen. - morgolódott az idősebb.

- Ugyan már Buck tudod jól, hogy nem tudom megállni, hogy ne védjek meg másokat.

- Tudom. - mosolyodott el lágyan. Én eközben halkan sírtam.

- Mi a baj, nagyon megütöttek? - kérdezte kedvesen a nagyobb fiú letérdelve hozzám.

- Nhe-nhem az a lényegh, hanem miattham mi-miatham verték össze őt! - mutattam a halkan nyöszörgő fiúra aki kedvesen elmosolyodott.

- Ugyan, Steve-t naponta összeverik, ez nem a te hibád! - simított a fejemre az idősebb. - Sokkal inkább a saját hibája. Szólnia kellett volna nekem, és én lerendeztem volna őket. Komolyan csak két percre nem figyel az ember...

- Bucky, nem védhetsz meg állandóan, néha a saját sarkamra is rá kell állnom.

- Aha, mert olyan biztos lábakon állsz, csak ne támadjon fel a szél mi? - mondta cinikusan barátja. - Amúgy James Barnes vagyok. - fordult ismét felém egy széles mosollyal. - de szólíts csak Buckynak, a barátaim így hívnak.

- Barát? - néztem rá csillogó szemekkel. Akkor még nem tudta, hogy az ördöggel paktált le - Ez azt jelenti, hogy a barátom vagy?

- Persze, miért ne? Bátor kislány vagy, bokán harapni Arnoldot, hatalmas volt! - tört ki Bucky nevetésben hirtelen.

- Én Steve Rogers vagyok, engem csak Stevenek hívnak, mivel Buckyn kívül nincs barátom.

- Akkor, akkor én leszek!! - mondtam izgatottan. - Én Kiera vagyok és nem rég költöztünk ide, nincsen egy barátom se. - biggyesztettem le az ajkaimat szomorúan. Steve Buckyra nézett, majd mosolyogva bólintott egyet felém elfogadva az ajánlatomat. Nem gondolták volna, hogy ez a hármas szövetség tényleg egy életre szól...

★✩★

Bár a 6 év korkülönbség mindig is érezhető volt a barátságunkban, sosem kezeltek se kisebbnek, se kevesebbnek. Mindig ott voltunk egymásnak, állandóan kihúztuk egymást a csávából és kötelező szinten kevertük a bajt. Attól a naptól fogva, hogy kiderült, egy háztömbben lakunk mind a hárman, folyamatosan Bucky nyakára jártunk feltúrni a házukat, kiélni a hűtőjüket, elcsórni a pornó magazinjait és hülyíteni a kutyáját. De sosem haragudott ránk ezért. Mikor elmúltam 18, akkora bulit csaptunk hárman az akkor már egyedül élő Bucky lakásán, hogy másnap betegen fetrengtünk a padlóján. No semmi alkohol, de amit összezabáltunk egy este alatt rettenetesen megülte a gyomrunkat.

Na de Steve.

Kiskoromban azt hittem, hogy csak rajongok érte, legalább is anya mindig ezt mondta nekem, de ahogy egyre érettebb lettem, rá kellett jönnöm, hogy ez már rég nem rajongás. Az apró cselekedetei, amit felém tett mind-mind segített abban, hogy fülig belé zúgjak. Nem tudom pontosan elmondani mikor váltott át a rajongás szerelemmé, csak azt tudom, hogy egy nap pillangók kezdtek verdesni a hasamban mikor felém nézett a gyönyörű kék szemeivel és rám mosolygott azzal a kisfiús vigyorával, amiről a szomszéd mindig tudta miben settenkedik. 

Egyszerűen nem tudtam mit tenni a helyzettel, reménytelenül bele bolondultam.

A 18. szülinapom után egy héttel úgy gondoltam unokatesóm, Daniel biztatására hallgatva bevallom neki mit érzek, hisz fene se tudja, talán nem értettem félre az apró jeleket, amiket felém sugárzott. Hah. Dehogynem. Tudjátok mi volt a válasza?

Kikosarazott.

Azt mondta, hogy biztos csak rajongok érte, mivel kiált értem annak idején a játszón. Hogy ez csak egy gyermeteg rajongás. Hiába bizonygattam neki, hogy azt már rég elfelejtettem, süket fülekre talált. Azt is mondta, hogy nagy köztünk a korkülönbség, azt mondtam, hogy könyörgőm, apám 10 évvel idősebb volt anyámnál.

De semmi. El kellett fogadnom, hogy Steve nem érez irántam semmit.

Megesik az ilyen.

Steve anyja nem sokkal a szülinapom után 2 hónappal meghalt. Tuberkulózis. Esélye se volt szegény asszonynak. Mind a hárman gyászoltunk, hiszen nem csak Stevenek volt fontos, hanem nekünk is. Egy jó ember volt, egy szerető anya, egy remek cinkos társ és egy imádni való asszony. Napokig csak ültünk csöndben Stevevel és Buckyval a szobában a földet bámulva, és próbáltuk feldolgozni, hogy miért a legkedvesebb emberek halnak meg a legkorábban. Steve-nek az apja már meghalt gyerekkorában, testvére meg nem volt. Egyedül maradt. Így hát ránk hárult a feladat, hogy kihúzzuk a gyászból. Törzshelyünk egyik napról a másikra megváltozott, már Steve lakása volt a főhadi szállásunk. Bucky megpróbálta rábeszélni Steve-t, hogy költözzön hozzá, még azt is megpróbáltuk, hogy én is megyek ha akarja és akkor hárman tartjuk el egymást, de folyton visszautasította. 

Mi pedig nem erőltettük tovább.

'39-ben azonban kitört a háború,' '41-ben pedig felvettek a rendőrakadémiára, a kevés tag miatt (mert nőt akárhogyan nem vesznek fel) én pedig akkor a világ legboldogabb embere voltam. Ez azt jelentette, hogy Stevet és Buckyt hónaponta csak egyszer láthatom, de ez volt életem álma. Azóta rendőr akartam lenni, mióta összeverték a szemem előtt Steve-t, azóta akartam igazságot szolgáltatni, mióta csak bokán haraptam Tóbiást! A sors fintora volt, hogy egy akadémiára kerültünk.

- Látom te is itt vagy te csitri... - mondta undorodva.

- Látom nem sikerült lefogynod takonypóc.

- Nem vagy idevaló.

- Azt majd meglátjuk!

Életem második legjobb pillanata volt az mikor sikerült nemcsak Arnoldnak a rekordját, de még több száz másik diák rekordját is megdönteni. Úgy, hogy az akadémián a 700 főből csak 20-an voltunk lányok. Volt felettem egy osztállyal egy lány Peggy Carter. Ő volt a példaképem, ő állandóan a 2. Helyre küzdötte magát, mindig bent volt a top 10 tanulóban, és nagyon hálás voltam a sorsnak, hogy barátnőmnek mondhattam. Tőle tanultam meg a kitartást. Egyszerre voltam rá büszke és voltam szomorú, hogy kiosztották valamelyik hadrészlegre a kiváló teljesítményéért. Én csak álmodhattam egy ilyen kitüntetésért.

Na de térjünk vissza Stevere és Buckyra. Buckyt '42-ben besorozták, Steve pedig hiába próbálkozott újra meg újra, nem fogadták el sehol. Hiába hamisította meg a papírjait, ment más városokba, sehol sem sikerült neki. Fájt nézni, hogy mennyire akarja ezt az egészet, de mégsem sikerül neki.

- Steve beszélnünk kell. - egy pléden feküdtünk hárman a csillagos ég alatt, hogy azt az utolsó napot még együtt tölthessük mielőtt besorozzák a legjobb barátunkat. Vagyis nem az utolsó, hanem az utolsó előtti nap volt, de nekem hamarabb visszakellet mennem az akadémiára így a holnapi nap csak az övék volt. Elmennek a holnap világkiállításra dupla randira. Próbáltam nem megölni Buckyt a hülye ötlete miatt, és próbáltam nem agyon féltékenykedni a helyzetet, de egyszer-kétszer azért rávágtam bolond barátom karjára méregből, amin csak röhögött.

- Ne tartsd vissza. - sóhajtotta.

- Aggódunk érted Steve. - mondtam. - Nem viccből nem vesznek fel sehova, istenem még lélegezni sem tudsz rendesen, miért csinálod ezt?

- Megmondjam miért?! - csattant fel, felülésbe vágva magát. - Azért, mert nem tudom végig nézni, hogy nem tehetek semmit se az országomért, miközben az egyik legjobb barátom az életét megy kockáztatni, a másik meg a városért akarja a jövőben, az isten szerelmére! Én meg szart sem csinálhatok, mert "jaj Steve így, jaj Steve úgy" elegem van!

- Steve csúnyán beszélt! - árulkodott a még mindig fekvő Bucky, de én vállon csaptam, hogy ez most komoly téma.

- Figyelj, mi megértünk, de te is értsd meg, hogy nem véletlenül utasítanak el. Vézna vagy és kismillió betegséged van, én így szeretlek, de az nem elég. Ha kimész a frontra elgázolnak a csapattársaid. A csapattársaid! - hisztizem, de Bucky megállított.

- Hagyjad, ha Steve menni akar, akkor úgy is talál valamilyen utat. Ismered nem? - nevetett. - ő a kis Brooklyni kölök, aki nem képes elfutni a baj elől, inkább ökölbe szorítja a kezét és azt mondja "Egész nap tudnám csinálni". - torzítja el a hangját Bucky és belebokszol a levegőbe, belőlem pedig kitörik a nevetés.

- Haha nagyon vicces. - forgatja a szemét Steve, de a szája sarka neki is felgörbült.

- Na Steve, tudod, hogy szeretünk! - álltam fel, hogy megkerülve Buckyt megölelgessem Stevet. Bucky is drámaian felsóhajtott, hogy ő aztán a jobb oldalán ölelje át. Aztán egyszer csak...

- Jaj, ne... - mondta Bucky.
- Mi a baj? - kérdeztük szinkronban Stevel.
- Azt hiszem... Azt hiszem a gravitációs erő túl erős...
- Ne Bucky...
- Érzem, hogy... Érzem, hogy vonz!
- Bucky!
- Nem bírom tovább! - és minden ellenkezésünk ellenére eldönt minket, mint a dominót, mi pedig röhögve puffanunk a földön. 

Ez volt a legutolsó boldog közös pillanatunk a tragédia előtt.

Az akadémián csoportosan edzettünk, mikor levelem érkezett. Délutánig nem is volt alkalmam kinyitni. De akkor ami benne fogadott, az teljesen lesokkolt. Steve kicsattanó boldogsággal írta meg nekem, hogy valaki hajlandó volt adni neki egy esélyt. Csapot-papot otthagyva utaztam el a táborba, ahol elszállásolták az életemet, egész úton újra meg újra elolvastam a levelet, hátha valamit elolvastam, de nem. Ez a hülye megcsinálta. Elérte, hogy valaki adjon neki egy esélyt.

A táborban azt hittem rosszul látok. Steve volt katona uniformban szigorú arckifejezéssel az arcán. A kabát nagy volt rá kétszer is belefért volna, a sapkája a szemébe csúszott, de az a büszke állás, amivel nekem bizonygatta, hogy "Hé lúzer! Megcsináltam! Na ki nem tud rendesen lélegezni?"

- Istenem Steve, mekkora egy barom vagy! Büszke vagyok rád! - rohantam a karjai közé, hogy egy csontropogtató ölelésben részesítsem. Majd megfulladt, de nevetett ahogy szorongattam. 

- Egy fotót hölgyem? - lépett mellém a hadifotós, én pedig büszkén álltam Steve mellé, amíg elkészült a fotó. Mikor elment, újra szorongatni kezdtem.

- Nem hitted mi? De megcsináltam! Háhá! Bárcsak Bucky is látná! 

- Ő is biztos nagyon büszke rád. Na meg szid is, az tuti. Egyáltalá--

- Nocsak, nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem a kedvenc barátnőmet látom? - hallottam meg egy ismerős hangod. Egyből 180 fokot fordultam, hogy aztán Peggy nyakába borulhassak az örömtől.

- Uramisten, Peggy, mit csinálsz itt? - vihogtam örömömben.

- A dolgomat, hát te? - vigyorgott.

- Meglátogattam a legjobb hülye barátomat! A kis bolondnak csak sikerült. - néztem rá büszkén, mint valami anyuka, akinek a gyerekét körzeti versmondó verseny első helyezésével küldtek haza.

- Ti ismeritek egymást? - zavarodott meg Steve.

- Persze, egy akadémiára jártunk. - mosolygott Peggy.

- Ő volt az a fasza lány, akit mindig úgy emlegettem, hogy "példakép". Egy kézzel lenyomta Arnoldot, az meg csak visított, mint a kismalac! "ui, ui, engedj el" - utánoztam a hangját, amin Peggy felnevetett. - el sem hiszem, hogy ide vagy beosztva. - fordultam vissza hozzá. Peggy most is olyan gyönyörű volt, mint mindig. De ugyanakkor sugárzott valami veszélyes aurát, ami bárkit megállított abban, hogy packázzon vele. Előfordult, hogy a futóbolondok megpróbálkoztak, de biztos vagyok benne, hogy Peggy helyre tette őket. Akár ököllel.

- Istenem, de örülök, hogy végre valaki egyneműt is látok, már kezdek begolyózni ettől a sok "férfitől". - tette macskakörömbe a szót, én pedig nem tudtam elnyomni a feltörő vigyoromat. Hát igen. Peggy nem tisztel csak úgy akárkit. Aki nem méltó rá azon átgázol. Steve még egyben van, szóval lehet, hogy csípi.

Ekkor füttyszó hallatszódott. Egy bájgúnár a szemöldökét húzogatva pillantott felénk, mint egy darab húsra. Az idegesség fokozatosan áramlott szét az ereimben.

- Ez... Az a seggfej most komolyan füttyentett neked? HÉ, SEGGFEJ! - üvöltöttem oda a középső ujjamat felé lendítve.

- Ne aggódj, - mosolygott Peggy sejtelmesen - letöröm a szarvát.

Lassan kezdtem megnyugodni, és újra visszatért a jó hangulatom.

- Amúgy nem sokáig leszek itt, csak Steve-t jöttem meglátogatni, hogy nem-e hazudik, aztán utaznék vissza mert nekem most itt se kéne lennem. - kuncogtam. - Beszélhetnénk kettesben?

- Persze. - mosolygott, majd elindult velem egy irányba. Nem sokat mentünk arrébb, csak épp annyira, hogy Steve-t ne zavarjuk a gyakorlatozásában.

- Szeretnék valamit kérni tőled.

- Nyugodtan. Neked bármit. - mondta nyugtatóan.

- Féltem Stevet. - néztem a kis katonára, aki éppen akkor botlott meg a saját lábában, hogy aztán gyorsan felhuppanjon, mintha mi sem történt volna. - Aranyból van a szíve, nála jobb embert nem találsz. De ha a harcmezőre eresztik, a saját nyakát töri el. Kérlek vigyázz rá.

- Bízz benne egy kicsit jobban. Nagy fiú, csak tudja mit csinál. - próbált a lelkemre beszélni.

- Dehogy tudja. Elvakultan az jár a fejében, hogy "nekem is tennem kell valamit a hazáért" pedig egyáltalán nem kéne. És attól félek ez miatt bármilyen hülyeségre rá fogják tudni venni.

Peggy mélyen hallgatott. Azt hittem a szavaimon rágódik, nagyobbat nem is tévedhettem volna.

- Rendben. - mondta. - szemmel tartom, és nem hagyom, hogy hülyeséget csináljon.

- Te vagy a világ legjobb nője! - ugráltam örömömben, aztán a nyakába borultam. Annyira megkönnyebbültem, hogy valaki szemmel tartja Steve-t.

Az egész napot a táborban töltöttem. Peggy kezeskedett értem az ezredesnél, így még a lógásomat is "terepgyakorlatnak" veszik majd az akadémián. De ahogy egyre több időt töltöttem a táborban, úgy egyre jobban kezdtem rosszul érezni magam. Peggy nem csak hogy figyelt rá, de konkrétan itta a látványát. Mikor meg Peggy csinált mást, akkor Steve nézte szüntelenül. Úgy éreztem valami itt nincs rendben. Vagyis számomra nem volt. Olyan történt, amire nem számítottam. Látszott Peggy szemén, hogy valamit érez Steve iránt. És látszólag Steve sem tagadta meg ezt a figyelmet.

A felismerés összezúzta a szívemet.
Ezek egymásba zúgtak.
Hirtelen úgy néztem Peggyre, mint aki hátba szúrt. Mint aki elárult. Aztán rájöttem, semmi jogom ehhez. Peggy úgy tudja, hogy legjobb barátomnak tekintem Stevet. Steve meg már egyszer megmondta, hogy nem kellek neki. Nem volt mese. El kellett tűnnöm a táborból.

★✩★

Már a sátraknál voltam, mikor beszélgetés foszlányait hallottam az egyikből. Kíváncsi teremtés voltam, így oda settenkedtem. Az ezredes éppen heves vitát folytatott a Tábornokkal.

- Uram értse már meg, hogy ez az egyetlen lehetőségünk beépülni a Hydrába! Ha a találkozási ponton nem jelenik meg senki, akkor lőttek az esélyünknek.

- De nem érti meg, hogy nem fogom egy katona életét kockáztatni a biztos bukásért?! - csapott az asztalra a tábornok a hangok alapján - Az összes katona benne van az adatbázisunkban. Egy beszökött Hydrás és annyi a katonának. Nem érünk el vele semmit.

- Azt nem tudhatjuk, meg kell valahogy próbálnunk!

- Azt mondtam nem! - csattant fel hangosan a Tábornok.

Elgondolkoztam. Talán... De csak talán...

- Én vállalom! - léptem be a sátorba.

- Maga mit keres itt, és miért hallgatózik?! - ripakodott rám a Tábornok, de ez sem tántorított el az elhatározásomtól. - magának amúgy is az akadémián kéne lennie! Nem itt lógatni a lábát!

- Uram, én remek választás lennék erre a feladatra. - egyenesedtem ki. Na most kell az összes bátorságomat összeszedni. Ez egy lehetőség volt, hogy Peggynek a példájára én is kitörjek a burkomból. Ha ehhez az kell, hogy beépüljek, magának Hitlernek nyalom ki a seggét, hogy utána könnyebben csússzon fel a pisztoly!

- És mégis honnan veszi ezt?

- Gondoljon bele. Nem szerepelek az adatbázisban, hiszen még csak tanuló vagyok. Ennek tetejében ráadásul nő. A társadalmam már így sem fogad el teljes értékűnek, tudja mennyit küzdöttem azért a rohadt helyért az akadémián? Gondoljon bele. Egy csalódott, jól kiképzett nő megy a Hydrához megbosszulni a társadalma általi kirekesztettséget. A Hydra önként és dalolva veszi föl, főleg, ha még tud is pár dolgot a katonai támaszpontokról. Tömjön meg felesleges információkkal, én pedig elvégzem a munka többi részét!

Láttam, hogy elgondolkodik az ajánlatomon.

- De maga nő...

- Mit nem értett a terv ezen részén?

- Nem, az a bajom, hogy nem biztos, hogy túl éli.

- Bevállalom. Úgy sincs miért élnem. Ha ezt a lehetőséget elveszi tőlem, sosem tudom megmutatni, hogy értékes vagyok. Kérem! - könyörögtem a Tábornoknak. Egy ideig nézett, mintha a megingásom jeleit lesné, majd sóhajtott egyet.

- De nincs visszakozás! Ha ezt elvállalja, csinálja meg rendesen! Megértette katona?!

- Meg uram! - vágtam magam újra vigyázzba. - Ígérem nem fog bennem csalódni!
Az ezreden elismerően hümmögött.

- Rendben. Küldök az akadémiának egy levelet, hogy átveszem magát, magával pedig megbeszéljük a részleteket. Pontos tervet kell összeállítanunk. Addig pedig a közeli városban szálljon meg. - mondta a Tábornok.

★✩★

A találkozásnál vártam a Hydrás katonát. Gyomoridegem volt, de le kellett küzdenem. Ezt az országomért teszem. A barátaimért. Stevért. Ha beépülök értékes infókhoz fogok jutni, pikkpakk vége lesz a háborúnak, és talán Steve sem fog meghalni a fronton. Buckyt még nem annyira féltem, de azért gyomor idegem van attól a gondolattól is, hogy neki bármi baja eshet.
Steve nem tud semmit se. Csak Peggy van beavatva, de őt megkértem, hogy fedezzen. Most Steve azt hiszi vissza mentem az akadémiára, pedig nagyobbat nem is tévedhetne. Egy pillanatra belegondolok, hogy itt kéne hagynom ezt az egészet, vissza a meleg akadémiára, ahol Arnold ronda képét üthetném bucira, de gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat. Meg kell tennem! Ha már bevállaltam, megteszem.
Mozgolódás hangját hallottam. A szívem majd kiugrott a helyéről, de erősnek kellett mutatkoznom. Egy német katona tűnt fel a láthatáron, előttem csak 5 centivel állt meg. Fölém emelkedett. Kiera ne gondolj arra, hogy egyből átszúrhatja a torkodat egy suhintással. Köszi ez most megnyugtatott...

- Te lennél az a katona, aki annyira csatlakozni akar hozzánk? - kérdezte erős német akcentussal.

Megembereltem magam. El kell képzelnek azt, hogy tényleg így gondolom. El kell hitetnem magammal is.

- Pontosan! - húztam ki magam. Arcon röhögött. Azt hittem abba sem hagyja, mikor az ötödik percben is csak a gusztustalan röfögését kellett hallgatnom. Ha kevésbé féltem volna, talán még gyomron is szúrom.

- Ide figyelj aranyom. - törölte meg a szemét. - A katonaság nem baba ház, hogy játszani lehet benne. Komoly ajánlat reményében jöttem az életemet kockáztatni, erre megjelensz te, és próbálod a nagy lányt adni? Ne raboljuk egymás idejét tovább. Nem öllek meg, ha 5 másodpercen belül eltűnsz.

Kezdtem meginogni. Talán mégsem volt olyan jó ötlet, mint abban a pillanatban hittem. De már nincs visszavonulás.

- Nehogy azt hidd, hogy olyan gyenge vagyok. - mosolyogtam pimaszul. - de örülök, hogy téged is megtéveszt az "álcám". - macskakörmöztem a levegőben.

- Nocsak milyen álca. - nézett szórakozottan a katona.

- Két éve edzem saját erőből, az olyanokat verem el akik arcon röhögnek. Elegem van, hogy semmibe néznek azért, mert nő vagyok! Nem tudják milyen veszélyes tudok lenni! De most megtudják! Kiadok minden infót, amit csak tudok róluk, egy feltétellel. Bevesztek magatokhoz.

- Nem tudom kislány, biztos vagy te benne? - kételkedett a katona. - hogy kéne megbíznom benned?

- Bízz a haragomban. - sötétedett el a szemem. Magam előtt láttam a halott barátaimat, annyira élethű volt, hogy majdnem elhittem. A katonát mindenesetre sikerült meggyőznöm.

- Rendben! - nyújtotta a kezét. - Te adatokkal szolgálsz nekünk, cserébe mi férfiként nézünk rád. És úgy is edzünk.
Elfogadtak a jobbját. Csak akkor mertem kifújni a levegőt, mikor hátat fordított nekem, hogy kövessem. Minden a terv szerint halad.

★✩★

Egy éven át küldözgettem az infókat a Tábornoknak szakadatlanul semmit se tudva a többiek épségéről. Minden második hónap első csütörtökén találkoztam egy amerikai katonával, hogy az összegyűjtött információkat leadhassam. Időközben ragadt egy kis német is rám. Ez a rendszer remekül működött addig, ameddig Hart, - akivel megegyeztem - egy nap oda nem jött hozzám egy fura paranccsal.

- Katona, van egy nagyon jó lehetőségem a számodra.

- Ne tartsa vissza Hart. - mosolyogtam. Egy éve tartottam már az álcámat, lassan már én is elhittem, hogy idevaló vagyok.

- Oroszországba megy fejleszteni a képességeit.

- Oroszo... Mi van? Nem ellenük vagyunk? - értetlenkedtem. - is? - tettem hozzá.

- Mondjuk úgy, hogy szövetséget kötöttünk.

- A Führer tud erről?

-Nem kell mindenről tudnia. Elég annyit tudnod katona, hogy a szovjet unió segít nekünk egy s másban, mi pedig megháláljuk azzal, hogy mi is segítünk nekik. Win-win.

- Nem tetszik ez nekem...

Ezzel minden kommunikációt elvesztettem a tábornokkal, de ha visszautasítottam volna, lelepleződöm. 

Valahogy, valamit kitalálok. Valami megoldás biztos van.

★✩★

Négy és fél éve rohadok ezen a helyen. Négy és fél éve! Semmit nem tudtam kitalálni, amivel fel tudtam volna venni a kapcsolatot. Biztos most azt hiszik, hogy meghaltam, vagy rosszabb, tényleg elárultam őket. Pedig szakadatlanul gyűjtöm az adatokat. Megállás nélkül. Még valami SD kártyát is loptam fél éve, bár egy ideig tartott mire rájöttem, hogy működik. Az oroszok kitaláltak valami újkeletű kommunikációs eszközt, amivel könnyebben tárolják az adatokat is, az egyik kislány mutatta meg nekem, hogy kell használni, aki itt tanul, hát nem önszántából. 

Azt se tudom, hogy vége van-e már a háborúnak. Hogy vajon Steve él-e még. Na és Bucky? Ő róla sem tudok semmit, remélem nincs semmi baja. Peggyről sem tudok semmit. Istenem megöl a tudatlanság!

Az oroszok nem a vendégszeretetükről voltak híresek. Sokkal de sokkal keményebben edzettek, mint a németek. Azt hittem meghalok. Nem elég, hogy minden hónap végén befektetnek valami szarba, ami után úgy kelek fel, mint a mosott szar, de még meg is püfölnek utána, hogy leteszteljék az állóképességemet. Nagyon fárasztó. Különböző kínzási technikákat kell kibírnom, hogy nehogy kikotyogjak valamit olyanoknak, akiknek nem kéne, erősebbnél erősebb ellenfeleket küldenek rám, de még a konyhájuk is sivár. Ha nem tudnám, hogy tökéletesen beépültem, akkor azt hinném, fogolyként tartanak itt. De egy dolgot megtehetek. Szabadon járkálhatok.

Néha behoznak egy kislányt hozzám, hogy tanítsam meg őket pár trükkre, amit magamra szedtem az évek során. Tudom miért vannak itt kislányok. Van itt egy Vörös szoba, ahol kislányokat eddzenek. Kegyetlen. A gyenge meghal, csak az erős marad életben. Ez a mottójuk. Röviden kislányok törik ki egymás nyakát a holnapért. Ha nem egymást öldöklik, akkor balettoznak. Sírni támad kedvem, ha csak rájuk gondolok.

Nincs választásuk.

Van egy kislány, Natasha. Nem tudom, hány éves, sosem árulja el, és megmondani se tudom, mert minden hónapban nő egy hatalmasat. Ő a szemem fénye, az egyetlen boldogságom ezen a tetves helyen. Ha választhatok, mindig vele edzek. Nem úgy, mint azzal a vérszomjas döggel, Irával. A hideg is kiráz attól a lánytól, ő a tipikus példája mit tesz ez a hely egy gyerekkel. Az az élvezet, amivel gyilkol megijeszt.

Natasha viszont még épp eszű. Nem egy gyilkoló gép, csak egy túlélő. A húgomra emlékeztet, aki nagyon kicsi volt mikor utoljára láttam. Lehetett vagy négy. Rá is úgy tekintek, mintha a húgom lenne. Azt akarom, hogy Natasha legyen a legjobb. Azt akarom, hogy túléljen.

Most is edzem. Szerencsére én már túl nőtem a tanáraimon, ezért többet is tudok nyújtani neki, mint amit az akadémián tanultam. Bár egyes fogások elég mocskosak tudnak lenni, de mit vársz. Ez itt a Hydra. Vagy a szovjet unió. KGB? Már nem tudom.

- Mindig vigyázz a lábadra. - söpörtem ki alóla a lábait, aminek hatására megcsókolta a padlót. Halk kuncogással nyugtáztam mérges tekintetét. - Olyan cuki vagy ahogy meggyilkolsz a tekinteteddel.

- Ez nem igazság! - mérgelődött felállás közben. - Mindig a padlóra küldesz.

- Szívecském, ha nem bírnék egy kisgyerekkel, akkor a nyakamat törnék szó szerint. - mosolyogtam szomorkásan. Vörös kócos haját kisöpörte szeméből, és bánatosan felnézett rám. Valami zavarta, de nem tudom mi.

- Olyan ritkán látlak, mindig attól rettegek, hogy megöltek téged, és elveszítem az egyetlen jó embert, aki itt megfordult.

- De hát mindennap találkozunk! - mosolyogtam rá szélesen. - egy-egy nap másokat is kell edzenem, előírás, de az esetek többségében mindig kigürizem, hogy te legyél az. - simítottam feje búbjára.

- Igen, mindennap... - révedt el a tekintete.

- Valami baj van красивая бабочка? /gyönyörű pillangó/

- Nincs semmi baj. - erőltetett magára egy mosolyt. - csak tudod, női gondok.

- Oh már ott tartunk? - lepődtem meg. - Sosem tudom hány éves vagy, főleg azért, mert meg se mondod.

- Tudod, hogy megvan tiltva.

- Tudom. - szomorodtam el. -... Na, folytassuk az edzést!

★✩★

Már fél éve nem hallottam az én pillangómról, attól félek, hogy a legrosszabb dolog történt vele, amit eltudok képzelni. Istenem, Natasha. Pedig keményen edzettem. De hiába kérdezem, mi történt vele, senki sem válaszol. Hydra.

 
Ma van az első küldetésem. 6 éve az első, hát nem aprózták el. Néha azért gyanakszom, hogy jól számoltam-e az éveket, de mindig ugyanannyira jövök ki.
Az a feladatom, hogy ki kell iktatnom a tél katonájával egy S.H.I.E.L.D.-es igazgatót. Bár nem hallottam erről a helyről még, akaratlanul is Peggy jut eszembe, ahogy tervezgette azt hogyan váltja meg a világot. Mindegy, ha a Hydra ellensége, akkor nekem a barátom. Az vacak kártyát eljuttatom hozzá!

◇───────◇───────◇