Sziasztok, Tücsökparádék!
Tudom, azt ígértem, hogy ez lesz AZ A BIZONYOS RÉSZ, de elszámoltak magamat, a tizenhatodik lesz.
Ehhez kellemes olvasást kívánok! 😇

Eren's POV
Kábultan tuszkolom be Levit a házunkba, miközben igyekszem nem eltaknyolni a saját lábamban.

Az a csók...

Felkapcsolom a villanyt, érkezésünkre két lakótársam izgatottan mocorogni kezd, majd előtűnnek a nappaliból. Armin kikerekedett szemekkel néz a rólam félig leógó, részeg fiúra, Mikasa csak bólint, és elindul, hogy kávét készítsen a vendégnek.

- Segíthenél....? - nyögöm, mire a szőke mellém ugrik, és segít felcincálni Levit a lépcsőn.

- De ne tedd az ágyra! - szól oda nekem. - Koszos lesz az ágynemű -magyarázza.

- Az baj? - kérdezek vissza sután.

- Nekem nem, ha neked sem.

- Nemigen izgat - vonok vállat- már amennyire a rám nehezedő test engedi - és leteszem őt a puha takaróra. - Majd kimosom.

- Oks. Megnézem Mikasát - és kifordul a szobából.

Dettó, mint múltkor...

Csak ezúttal én kezdtem el őt megfosztani a füstös, büdös ruháitól. Bambán felvigyorog rám.

- Beindultál?

- Ettől a szagtól? Bocs, de nem - mondom, és végre sikerül róla lehámoznom a bőrdzsekit. Nekiállok a pólónak.

- Pedig én igen... - vigyorogja, és pedig félve lenézek.

Ó, bakker...

Igazat mondott, ezt a saját szememmel láthattam.

Így hogy fogom levenni a agytáját meg a zoknikat?! Neee!

A felsőjét a kabátra dobom, majd rezzenéstelen, vörös arccal leveszem a zoknijait, száműzve a többi ruhadarab közé.

- Csak nem zavarban vagyunk? - halkan felnevet, amire én csak dacosan megrázom a fejemet. Nekiállok, így pár perc múlva az anyag eltűnik a lábairól. - Nem haltál bele, Csodacsibe?

Mi? He? Hol? Máris józanodik?

- Csak majdnem - morgom bosszús zavarral.

- Bocs. Kellett neked elhoznod. Pedig jó kis buli volt... - fészkelődik kicsit. - Fázok.

- Alattad van a takaró. Használd! - vetem oda ridegen, és a saját fürdőszobámba (!!!) viszem a cuccait.

- Te illata van - jegyzi meg csendesen. Az oldalán fekszik, a takaróval elfedett kezeit pedig az arca alsó feléhez nyomja, és szimatol. - Olyan jó... - sóhajtja fáradtan.

- Aludj! - lököm oda a szót, és leülök a karosszékembe. Lekapcsolom a nagy villanyt, és felnyomom az olvasólámpát. Percekig némán falom az egyik könyvem sorait, de alig bírok figyelni, hiszen Levi még mindig az ágyamban, az ÉN ágyamban fekszik.

- Csodacsibe... - szólal meg, olyan halkan, hogy azt hiszem, csak a képzeletem szórakozik velem. Kérdőn ránézek. Szótlanul kinyújtja az egyik kezét és vár. Tétován nézek rá, majd a kinyújtott tagra, végül felállok és félszegen az ágy szélére ülök. - Ennél többre ne számítsak, igaz? - szomorúan kérdezi, mint aki komolyan sajnálja a történteket. Majdnem megesik rajta a szívem, de erőt veszek magamon.

- Ne - egyezek meg vele.

- Rendben - behúzza a kezét, és lehunyja a szemeit. - Köszönöm - nem szólal meg többet, pár perc múlva egyenletesen szuszog. Nézem a kisimult arát, és konstatálom magamban, hogy ettől a látványtól újra beleszerettem. Megborzongok, és egy hajszálnyival közelebb ülök. Aztán még egyel. És újabbal. Végül feladom.

- Annyira gyűlöllek - suttogom, miközben mellé dőlök, így már nem ráz annyira a fáradtság hidege.

- Tudom - közli csendesen, és kihúzkodja alólam a takarót, hogy rám terítse.

- Kösz - vetem oda zavartan, az egész testem feszült a meleg ellenére.

- Eren... - suttogja még. Ledöbbenek. Eddig egyszer, egyetlen egyszer mondta ki a nevemet, mindig csak "Csodacsibézik". Nyelek egyet.

- Mondd!

- Semmi... Csak tetszik a neved - elvörösödök.

- Kösz - ismétlem meg remegő hangon.

- Ne aggódj, nem fogok rád mászni - biztosít. - Bár, mindegy, mit mondok, nem bízol bennem, igaz? - megrázom a fejemet. - Gondoltam. Képzeld - kezdi egy idő után - anyukám kint él Amerikában. Kiköltözött. Meg apa is. Most együtt vannak, és boldogok. A húgom, Isabel, Dániában van - furcsállva hallgatom.

Apa? Anya? Húg? Magáról mesél?

Egyszerűen nem tudom összeegyeztetni őt a megismert rideg fiúval, mindenesetre élvezettel hallgatom a folytatást.

- Minden nyáron meglátogatjuk egymást. Mindig másnál. Tavaly Isabelnél voltunk. Végig néztük a létező összes érdekességet - kuncog egy kicsit. - Beleestem a vízbe... Hideg volt. Nem tudtam kimászni, mert nem értem fel azt az istenverte mólót. Illetve, a biztosító rudakat - elmosolyodik, ahogyan arra gondolok, ez rá mennyire jellemző. - Tiszta dzsuva olt utána a ruhám - kirázza a hideg -, algás meg hínáros. De még a hajam is... Blah... - kis szünet. Feldolgozom a hallottakat. - Tavaly előtt anyáéknál voltunk, Amerikában. Nagyon furcsa volt... Majdnem egész nap ettünk, és nem csináltunk semmit - sóhajt, mintha csak azt mondaná, "Az jó világ volt!". - Idén ők jönnek hozzám, egy hétig vendégül látom őket. Isabel hozza magával az új fiúját- nyel egyet. Azt hiszem, azért, mert nagy tesóhoz méltóan félti a kishúgát, de ezt hamar megcáfolja. - Mit gondolsz? Én is viszem az enyémet? - megmerevedek, ő pedig idegesen megmoccan. - Szerintem a szüleim és Isabel is szívesen megismerkedne azzal az emberrel, aki ennyire lecsavarta a fejemet... - újabb kínos szünet. - Jó lenne, ha Ő elgondolkozna az ajánlatomon. Az a helyzet - mormolja -, hogy ő egy nagyon fontos személy nekem. És egy ostoba félreértés miatt tönkre vágtam a kapcsolatunkat... - fiú létemre majdnem hangosan felsírok.

Ne, ezt nem teheti! Így seperc alatt vissza csábít! Visszacsábít? Nincs miért. Még mindig szerelmes vagyok belé... De dühös vagyok és bizalmatlan.

- Szerintem adj neki időt - szólalok meg sírós hangon. - Kicsit nagyon dühös rád. Meg tudna fojtani egy fél kiskanálnyi vízben.

- Én várok - motyogja szomorúan. - Mit gondolsz? Meg fog valaha bocsátani?

Nem felelek azonnal, jól megrágom a válaszomat.

- Biztosan. De te nagyon durva voltál vele... - a hangom egy kicsit megkeményedik. - Fájt neki, amit tettél - teszem hozzá. Csak annyit hallok, hogy szipog.

Mi?!

Rémülten felé fordulok. Meglátom a nedves arcát.

Levi Ackerman... sír?

- Te... nézek rá elképedve. - Te sírsz? - meg sem próbálja elrejteni. Valójában nem sír, a könnyek némán buknak ki belőle, néha élesen beszívja a levegőt, de semmi egyéb. Csendesen bólint a kérdésemre. - M-miért?

- Mert elvesztettem a szerelmemet - feleli egyszerűen. Döbbenten fordulok vissza eredeti helyzetembe, végül csak ennyit mondok:

- Vissza fog jönni.

Nem, nem fog. Már visszajött.