Akkor, kezdjünk is hozzá!

De erre nem kerül sor, mert Armin nyit be a szobámba.

- Ere- - elképedve mered ránk, aztán pipacspiros arccal megugrik, és becsapja maga mögött az ajtót.

- Egy pillanat - motyogom zavartan, és felkászálódok Leviről. Armin után sietek, hogy megmagyarázzam neki a látottakat. Ott találom az ajtóm előtt ácsorogva, mereven. - Mit szerettél volna.

- Uhm... hát, én csak... - össze-vissza motyog meg dadog, közben idegesen játszik az ujjaival. - Csak azt szerettem volna kérdezni, hogy nem-e akarsz ma velem tanulni...

- Tessék? - értetlenül nézek rá.

- Csal egy hetet hiányoztál... Gondoltam, esetleg be kéne pótolnod valamit... - megértem, mit akart mondani. Mosolyogva bólintok.

- Vannak jegyzeteid?

- Vannak. Direkt ezért... - teszi még hozzá halkabban.

- Köszi, Armin! Jól jönne. Felöltözök, és ha akarod, kezdhetjük is. Semmit sem csináltam még a sulis dolgokból, szóval van baj, nem kicsi. (Énektanárom szokta mondani! 😂Szerk.) 

- J-ja, nem, miattam ne szakítsátok félbe a... - elvörösödik - amit éppen csináltatok... vagy akartatok.

- Ne hülyülj már! - torkolom le, magamban pedig fantasztikusan szórakozok a barátom arcán. - Előszeded a... a mittudoménmidet? Ami kell a tanuláshoz. Én meg letelepítem a konyhaasztalra az iskolai könyvtárat, jó? - utalok a sok tankönyvemre.

- Okesz - még mindig piros arccal bólint, és leiszkol a lépcsőn. Sóhajtva visszavonulok a szobámba, Levi kíváncsian szemléli az egyik polcom tartalmát. Képek.

- Ő itt... - rábök az egyik képre. Közelebb megyek, és beszívom a levegőt. - Az anyukád? - zsebre vágom a kezemet, hogy ne tűnjön fel, mennyire érzékeny a téma.

- Aha.

- Hasonlítotok! - jegyzi meg szenvtelenül, és tovább böngészik. Percekig állok némán, az emlékeimbe feledkezve, Levi telefonjának csengése zavar meg. Felveszi, és anélkül, hogy megnézné, ki az, felveszi. - Igen? - csend, hallom a telefonból, hogy egy lánnyal beszél. Ingerülten kifújja a levegőt. - Muszáj ezt most? Megmondtam, hogy- - a vonal másik végéről ideges magyarázás hallatszik. - Petra, fogd már be egyetlen rohadt másodpercre! - utasítja a lányt ridegen, amire az azonnal engedelmeskedik. - Ha ennyire fontos, akkor megyek, de mondd meg neki, hogy kurvára nincs ehhez most kedvem. És oltári pipa vagyok rá - a lány ismét megszólal, ezúttal kicsit nyugodtabb hangnemben. - Jól van, indulok - és kinyomja. Kicsit szomorkásan nézel rá. - Most megyek, mert... Tch, semmit sem tudnak egyedül csinálni ezek a taknyosok - és ebben a pillanatban vissza tér a régi Levi, csupán pár másodpercre. Amikor rám néz, arca azonnal megváltozik, eltűnik róla a hűvösség és a ridegség. - Ez így szarul jön ki... Úgy tűnhet, hogy az este után csak úgy le akarok lépni.

Megrázom a fejemet, és hagyom, hogy megöleljen.

- Nem, nem tűnik úgy - motyogom a felsőjébe.

Ahj, de jó az illata...

- Szerintem... - akaratlanul is beszippantom a bódító aromát. - Mit is akartam mondani? - kábán nézek rá, látom, hogy éppen egy mosolyt küzdött le. 

- Azt, hogy szeretsz?

- Szeretlek - ismétlem meg kábán. - Illetve... naaa! - megcsapom a mellkasát, amikor rájövök, hogy mennyire a hatalmába kerített.

- Visszavonhatatlan - azzal szenvedélyesen megcsókol, rácsap a fenekemre (!!!) és elindul, hogy "lerendezze a taknyosokat". Én jojózó szemekkel nézek utána, mint egy fanatikus őrült, majd eszembe jut, hogy mit beszéltem Arminnal, így gyorsan a kezembe veszem a szükséges tantárgy könyveit, és lebotladozok a lépcsőn.

***

- Akkor ez itt és ez itt - mutogat - egyenlőek.

- He? - igen, Armin már egy órája hősiesen magyarázza nekem a matekot, amit sehogy sem tudok megérteni.

- Eren, te nem is figyelsz - jegyzi meg csendesen.

- Dehogynem!

- Én magyarázok rosszul?

- Mi? Nem, nem! De én síkhülye vagyok, nekem aztán mondhatod... Mi más van még?

- Hála a jó Istennek, semmi - megadom magamat, és elterülök a padlón.

- Végre - hörgöm fáradtan. - Áh, levegőzök egyet!

- Oké. Hé, ha már arra jársz, tudnál nekem szerezni két csomag szőlőcukrot és olyan narancssárga dobozú teát?

- Persze. Majd jövök.

- Eren, telefon!

- Nem kell, kösz! - a kisbolt felé megyek, élvezettel szívom be a délutáni levegőt. Ó, milyen jó idő van! Hogy hiányzott ez már nekem!

***

- Tea... tea... tea... - motyogom magam elé, miközben az Armin által rendelt füvet próbálom levadászni. (Fű?! Na, de Arminkácska! 😂 Szerk.) Hol vagy? - kérdezem a meg nem talált dologtól. - Áh, meg vagy! - megkaparintom a filtereket, és a pénztárhoz igyekszek.
Fizetek, és haza indulok.

A levegő egészen lehűlt a boltban töltött húsz perc alatt, így megszaporázom a lépteimet. Ügyelve, hogy a dobozt ne lapítsam ki, bele tuszkolom a zsebembe, a szőlőcukrokkal együtt.

Már csak pár lépés az utcánkig, de egyszerre meghallom, hogy nyikorog mögöttem a kavics.
Észrevétlenül hátra lesek.

Bakker...

Még gyorsabban kezdek iszkolni, az alak is gyorsít.

Nem baj! Mindjárt otthon vagyok!

Földre szegezett pillantással igyekszek a kertkapu felé. Ott azonban újabb meglepetés vár.

Michael...

A rémülettől ledermedve állok előtte, ő ártatlan arccal néz rám.

- Szia, Eren - a hangjától kiráz a hideg, a lehető legrosszabb értelemben. - Szép ház - bök a lak felé.

- Kösz. Mit akarsz? - próbálok magabiztosnak tűnni, de nem nagyon megy. Hátrálok egy lépést.

- Beszélgetni - az arca azonnal megcáfolja ezt a mondatát. - Társalogni, ha úgy jobban tetszik.

- Jó. Tőlem! De nem itt és nem velem - vetem oda, és megpróbálok bemenni a kertbe, de megfogja a vállamat és maga felé fordít. Erősen markol, kissé fáj is, de csak szikrázó szemekkel néz rám.

- Nézd, Csodacsibe - kezdi.

- Ne hívj így!

- Bocsánat, Csodacsibe - annyira megmérgesedek, hogy a jobb vállamat kitépett a kezéből, és egy hatalmas pofont keverek le neki. Meghökkenve, aztán dühösen néz rám. - Hímringyó - sziszegi idegesen. - Kedves akartam lenni, de meggondoltam magamat - a hasamba térdel, én pedig köhögve össze esek. - Hozd! - szól oda valakinek, az illető aztán felemel, de én rugdosódni kezdek.

- Á, bazd meg! - kiáltja az engem cipelő, és ledob. Ismét rám ver egyet, aztán megfogják a kapucnimat, és végig húznak az utca betonján.
Sírok, kapálózok, érzem, ahogyan a durva kő lenyúzza néhány helyen a bőrömet. Pár lépés után a ruhámat markoló rálök a kőre.

- Na, figyelj! - Michael lehajol hozzám, közelről beszél. - Most felállsz szépen, majd pedig önként és dalolva jössz velük, világos? - nem felelek, aminek következtében megpofoz. A csattanás visszhangzik a kihalt utcán. Felszakad a szám, és beverem a fejemet. - Azt kérdeztem, hogy világos voltam-e, drágám? - hányingerem lesz.

- Nem szégyellsz az utcán, nyíltan megverni? - kérdezem sírósan. Fújtat.

- Ha kell, itt helyben megerőszakollak, te kis buzi! - megemeli a hangját, aztán Levit megszégyenítő sebességgel változik meg a hangulata. - Na, fel tudsz állni? - bólintok, de amikor fel akar segíteni, ellököm a kezét. - Ahogy akarod - és megragadja a csuklómat, rángatni kezd.
Rémült vagyok, és fájnak a testrészeim. Alig bírok ellenkezni, de azért kinyögöm azt a pár szót:

- Mit akarsz?

- Játszani.

- Nem elég neked, hogy az iskolában péppé verhetsz? - kérdezem, a hangom az erős rántások és botlásaim miatt néha megremeg.

- Amióta fiúd van, alig jársz be, ha pedig mégis, akkor állandóan figyel rád - morogja bosszúsan. - Egyébként meg - kezdi és perverz vigyorral hátra néz -  nem megverni akarlak. Hanem ki - a szavai teljesen pánikba ejtenek, lecsapom a sarkaimat, így egy kicsit tudok rajtunk lassítani. 

- Sz-szóval te m-most azért viszel, ho-hogy... - nem bírom befejezni a mondatot, olyan szinten rosszul leszek a gondolattól, hogy Levin kívül más hozzám érjen úgy. A számra tapasztom a kezemet, nehogy elhányjam magamat.

- Ezt nem akartam így kimondani. De ilyesmik a szándékaim.

Levi...
LEVI!

Huhh! Majdnem elfelejtettem részt feltenni, no sebaj! 😊
Képzeljétek, elfogytak az előre megírt részek. Szóval írjatok kommentet, hogy mit szeretnétek olvasni, és akkor úgy alakítom a történetet. Vagy külön rész lesz belőle, nekem mindegy. ❤️❤️

Köszönöm, hogy elolvastad, továbbra is maradjatok perverzek, a hajlamaitokat pedig ferdítsétek tovább! ❤️❤️❤️