Amikor felébredek, egy pillanatig el kell gondolkoznom azon, hogy hol is vagyok.

Armin szag van.

Arminnál vagyok.

Aztán azon kezdem törni a fejemet, hogy miért vagyok itt. Felülök, és szinte azonnal visszaesek kicsit, mindenem fáj, az oldalam pedig úgy lüktet, minta ki akarna szakadni a helyéről. Ezért csak üldögélek - visszaküzdöttem magamat ebbe a helyzetbe -, és szemlélődök. Kintről zajok szűrődnek be, a bukóra nyitott ablakokon át. Autó, motor, busz, beszélgetés nesze árasztja el a fülemet. A friss levegő is beáramlik, ettől egy kicsit jobban érzem magamat.

Aztán meghallom, hogyan Mikasa üdvözöl valakit, és beljebb tessékeli a földszinti nappaliba. Armin ajánlkozik, hogy kiszolgálja a vendéget, amit az határozottan elutasít. Felcsendül a lány hangja, ahogyan beszélni kezd a látogatónak, az némán figyel.

Én, persze egyre kíváncsibb vagyok, akárhogy hegyezem a füleimet, nem értem meg a lent kiejtett szavakat, csak a hangot érzékelem. Leküzdöm a szédülésemet, és feltápászkodva az ajtóhoz botorkálok. Résnyire nyitom, de még így sem tudom kielégíteni a kíváncsiságomat. Már jobban hallok, ez tovább bátorít, kilépek a szobából, csenden behajtom az ajtót magam mögött, és a lépcső tetejére állok. A feljáró a ház azon kevesek egyik része, ami nem látszik a nappaliból - persze ez az emeletre nem vonatkozik.

- ..ondoltuk, hogy te segíthetnél - Mikasa.

- Persze, ha nincs ellenedre - Armin.

Csend. Aztán:

- Ha ellenemre lenne, sem utasíthatnám vissza - hátrahőkölök. Lágy, de határozott hang, ridegen cseng. Kiráz tőle a hideg, nem tudom eldönteni, hogy jó, vagy rossz értelemben. - Tartozom neked, Mikasa.

Ismerem ezt a hangot! Pedig biztosan ismerem! De honnan is...? - magamban szitkozódva kutakodok a fejemben, de egyszerűen képtelen vagyok rá jönni.

- Nagyszerű! Ezt megbeszéltük! - örvendeznek. - De - szólal meg újra Mikasa, fojtott hangon - kérlek, legyetek diszkrétek! Ő eleve nem akarja, hogy segítsetek neki. Ha meg erre rájön... - felszisszen.

- Effelől ne aggódj. Semmit sem fog tudni- a hangja annyira jól esik a fülemnek, hogy szinte dorombolnék, de a belőle áradó fenyegetés, ami minden szavát jellemzi, az összes szőrszálamat az égnek állítja.

Hallom, ahogyan mindenki a bejárat felé indul. Megpróbálok kicsit lejjebb merészkedni, hogy meglássam a "védelmezőm arcát". Erre a gondolatra elfog a méreg, és már trappolnék vissza Armin szobájába, hogy dühöngjek egy sort, de túl gyorsan mozdulok, a bokám oldalra csuklik, én pedig legurulok a lépcsőn.

Hogy az a... - hangos dübörgéssel érek padlót, annyira fáj mindenem, hogy legszívesebben káromkodni és bömbölni kezdenék. Ezen csak ront az, hogy két elképedt, és egy unott szempárral találom szembe magamat. - Bassza meg...

- Ööö... - kezdi Armin zavartan. Látom rajtuk, hogy milyen szánalmas látványt nyújthatok, a vendég közönyös arca pírt csal az enyémre. Szégyellem magamat, tisztában vagyok vele, milyen nevetségesen nézhetek ki a padlón elterülve, kitekeredett végtagokkal, miközben az előttem állókat pásztázom. - Eren, felébredtél? - egy kényszeredett mosolyt villant felém, amire én csak morgással válaszolok.

- Ő? - egész testemben megrázkódok, így közelről még ijesztőbb a hangja, még jobban simogat. Megvetően néz rám, lesajnálóan, aztán közelebb lép, és belemarkol a hajamba. A fejemet felvonja, hogy megnézhesse az arcomat.

Nem vagyok meleg, de tényleg! De akkor, ott úgy éreztem, szívesen lennék az, ha ő lenne a pasim. Lehet, hogy csak bevertem a fejemet, sőt, tuti, de az is lehet, hogy csak nemes egyszerűséggel megőrültem.

Szájtátva nézek a tökéletesnek tűnő arcra. Pontosan olyan, mint a hangja: lágy, simogató, de árad belőle a ridegség.

Fúj egyet, mintha csak azt mondaná, hogy esélytelen engem megvédeni a bajtól, de aztán megadóan leejti a fejemet és elfordul.

- Azt hiszem, ez már nem maradhat titokban. Csodacsibe rájött - elképedve nézek fel rá.

Ezt most nekem mondta? Csodacsibe?!

- Akkor hétfőn - és bevágja maga mögött az ajtót. Két barátom feszengve néznek rám, Armin erőltetetten, bocsánatkérően mosolyog.

- Eren...mi, öhm... meg tudjuk magyarázni! - kezdi a barátom, miközben Mikasa össze vakar a földről.

- Azt megköszönném - nyögök, ahogyan leülök a kanapéra.

Remek, most még az a testrészem is fáj, amiről nem is tudtam, hogy létezik...

- Aggódtunk érted - veszi át Mikasa a szót, miután megunja Armin makogását. - Mondtam, hogy Levi tartozik nekem.

Sóhajtva hátradöntöm a fejemet.

Levi Ackerman. Hát persze. Miért is nem gondoltam rá előbb?

- Most komolyan, Eren! Nézz magadra! - méltatlankodik Mikasa. - Úgy nézel ki, mint a mosott szar. Ha attól félsz, hogy valaki esetleg rájön, ho-

- Hogy olyan egy nyápic kis fánk vagyok, hogy gardedám kell mellém?! Igazad van, ez tényleg semmiség.

- Ezt nem gardedám. Csak figyelnek, hogy ne úgy érj haza, mint egy festőpaletta. Kéken, zölden, feketén, meg tudomisén, milyen színűn - megforgatom a szememet.

- Milyen nap van? - kérdezem végül bosszúsan, de barátaim érzik, hogy nem fogok többet erről beszélni.

- Szombat.

- Remek. Van egy napom, hogy pihenjek, és emberi állapotba kínlódjam magamat.

- És végre lesz egy jó napod a suliban! - örvendezik Armin, de olyan pillantást kap tőlem, hogy azonnal elnémul. - Legalább nem vernek majd össze - próbálkozik újra.

- Eddig sem tették! - morgom ingerülten, miközben a halántékomat dörzsölgetem.

- Áh! - legyint Mikasa, én pedig elnyöszörgöm Arminnak a fagyasztott borsó utáni vágyamat.