Sziasztok, Evribádi Tücskök! ❤️(Pff, egyre jobb!)
Itten vagyon dö next part! 👌Kellemes olvasást! 😁😍
U.i.:  kérdéseket még mindig nagyon várom! ❤️

És! a hangulat érdekében ajánlom a rész olvasása közben ezt a zenét hallgatni!

Eren's POV:

Csövek lógnak belőlem.

Valami pittyeg. De mi is...?

A fehér fény vakít, a kórház jellegzetes szaga pedig facsarja az orromat. A kemény, kifeküdt ágy nyomja a hátamat. Kábultan nézek körbe, néha erősebben kifújom a levegőt. Minden fehér és fényes, hunyorgok.

Egy nő áll az ágyam mellett. Nem látom tisztán, de azt ki tudom venni, hogy a haja hosszú és barna. A fehérségben szinte világítanak a zöld szemei.

Mint nekem... Pont olyan, mint nekem! Még a haja is...

- Anya? - matt hangon kérdezem, szemeim félig csukva vannak. Közelebb jön, sziluettje élesedik. - Mondd csak, mit csinálsz te itt? Már...már rég meghaltál! - értetlenül nézek rá, leül mellém. Arca világít, szépségesebb, mint az emlékeimben. Néma szeretettel néz rám, halványan mosolyog. - Mi ez? Miért vagyunk itt?

Meglebben a haja, a kórházi szag helyett pedig virág illat leng körbe.

"Rózsa és leander, karcsú kis üveggel..."

- Anya! Mit csinálunk itt?

- Az lényegtelen, hogy én mit csinálok - hangja meleg. - De te - folytatja - mit keresel ezen a helyen?

- É-én csak... - nem találok magyarázatot, inkább tovább fürkészem a földöntúli arcot.

- Nem menekülhetsz! - a szemébe bámulok, mintha a sajátomat látnám. - Neked még dolgod van! Úgy jöttél el hozzám, hogy még rengeteg feladatodat nem végezted el - félre billentem a fejemet. - Eren - kezdi kedvesen. Átjár a melegség. - Nem azért mentettelek meg, hogy te is értelmetlenül jöjj utánam!

Megmentett? Mi?

- T-tessék? - értetlenül nézek rá.

- Amikor az a repülő lezuhant - kezdi -, már akkor tudtam, hogy meg fogunk halni.

- Mi?!

- Még az út előtt véletlenül láttam, hogy a mentőmellények felét leszedik a gépről. Emlékszel nem? Ott álltunk a narancssárga szalagkorlátnál, a beszállásra várva.

Ó, hogyne emlékeznék... Minden pillanatra... Éppen a nyaralásból jöttünk haza. Apa eltűnt, és amikor legközelebb vissza jött, idegesen nézett össze anyával. Amikor felnéztem rájuk, és megkérdeztem, mi a baj, apa csak legyintett, majd egy erőltetett mosolyt küldött felém. Ez a mosoly csak még jobban megrémített. Az úton minden rendben volt, anyáék megnyugodni látszottak, én pedig éppen elaludtam volna, amikor a hangosbemondóban bemondták, hogy már egy fél órája csak vitorlázunk a levegőben, le fogunk esni.
Megrémültünk, de aztán valaki elkezdett kiabálni, hogy már a reptér felett vagyunk.
Kinéztünk.
Megkönnyebbültünk, de nem tudtuk nem észre venni az ablak előtt elszálló szürke füstöt. Kigyulladt az egyik szárny.
Felszólítottak minket, hogy vegyük fel a mellényeket. A szüleim dühös rémülettel néztek össze, majd anya rám adta a saját mentőmellényét. Azt mondta, nem lesz semmi baj, és próbáltam hinni neki, de nagyon rossz előérzetem volt. Megkérdeztem, hogy rajtuk miért nincs "narancssárga póló". Hm, így mondtam... Azt mondták azért, mert nekem jobban áll.
Aztán pedig...leestünk. Az egész kigyulladt. Beszorult a lábam, nem tudtam kimászni, így csak kétségbeesetten rángattam a lábamat.

- Eren!- anyám üvöltött rám. A szemmel őt kerestem, és megtaláltam. Szörnyen nézett ki. Az arca a vér a alatt fájdalmas fintorba torzult. - Eren, csináld, amit mondok!- ellenkezdtem, de bevetette az "anya csúnyán néz" nézését, amire rögtön figyelni kezdtem rá. - Ezen emelek egy kicsit, te pedig kimászol, világos?! - sírva bólogattam. - Ne! Ide figyelj, ez a roncs már nem marad így sokáig! Szóval siess! - és ahogy ígérte, megemelte a lábamra esett hatalmas fémdarabot. Kiugrottam, és rá néztem. - Most pedig rohanj! - ordította, nem akartam engedelmeskedni, de a lábaim máshogy gondolták, így eszetlen tempóban kezdtem futni a megérkező mentősökhöz és egyéb járművekhez.
Nagyjából háromszáz méter lehetett. De nem voltam elég gyors. A roncs robbant, minket pedig arrébb dobott az ereje.

Könnyezve ülök anya mellett. Azóta is magamon hordom az akkor szerzett, hat centis heget. Gyűlölöm.

- Látom, emlékszel... - szól csendesen.

- Persze - felelek.

- Neked még dolgod van! - folytatja. - Azért téged mentettelek, és nem a testvéredet! - a szemeim teáscsésze méretűvé alakulnak.

- T-te-tessék? Te a-akkor...? - csak bólint, de nem szól többet. - E-ez... Miért?!

- Mert ha én túlélem, lehet hogy ő nem. Így viszont egy gyermekem biztosan megmaradt. És milyen szép lett! - mondja és megsimítja az arcomat. Nem érzem az érintését, olyan, mintha egy most felkapcsolt izzót közelítenél az arcodhoz. Ha nagyon figyelsz, érzed a meleget, de máskülönben... - Igazi fess úriember.

- Aki egy fiúba szerelmes - jegyzem meg keserűen.

- És? Attól még az én szép nagy fiam vagy - felei mosolyogva. - Neki viszont - kezdi kisit komolyabban - szüksége van rád. Kellesz neki, Eren! Vissza kell menned hozzá.

- De ő... - nem fejezem be, nem tudom hogy befejezni.

- De ő mi? Ő szeret téged, és igyekszik minden tőle telhetőt megtenni érted - a levegő a tüdőmben ragad. - Menj vissza hozzá! - mosolyog, és halványulni kezd.

- Anya! - utána kapok, de egyszeriben éles fájdalom hatol a fejembe. A halántékomat kezdem fogni két oldalról, és vissza dőlök a párnára.

***

Csövek lógnak belőlem.

Valami pittyeg. De mi is...?

A fehér fény vakít, a kórház jellegzetes szaga pedig facsarja az orromat. A kemény, kifeküdt ágy nyomja a hátamat. Kábultan nézek körbe, néha erősebben kifújom a levegőt. Minden fehér és fényes, hunyorgok.

Egy férfi ül az ágyam szélén. Fogja a kezemet, ülve alszik, ez látszik az arcán.

Levi?

A szívem őrülten kezd kalapálni, ezt pedig a gép is kijelzi.

Az acélkék szemek felpattannak, rémülten kezdenek figyelni hol engem, hol pedig a gépet. Amikor meglátja, hogy nyitva vannak a szemeim, rögtön elengedi a kezemet, és hátrébb húzódik.

- Szia - mondom halkan. A hangom rekedt, reszelős. Sóhajt, majd kicsit nyugodtabban szólal meg.

- Felébredtél? - inkább kijelentés. Bólintok. - Hogy vagy?

- Fáj a fejem.

- Annyi pia még engem is kiütne - humorizál keserűen, de én elmosolyodok. - Mit vigyorogsz, taknyos kölyök? - kérdezi enyhe bosszúsággal. - Majdnem kinyiffantál. ( jazminkahhh kiütne, hm? 😏)

- Aha - adom az egyszerű választ.

- Azért ebből ne csináljunk rendszert. Nincs kedvem minden gyomormosásod után két napom az ágyad szélén kuksolni.

- Aggódtál? - nem bírom leplezni az örömömet.

- Hmm, izé... - adja a frappáns választ. - Mondjuk - az arcán trónoló kis pír csak még aranyosabbá teszi. Kicsit nevetek, de a fejembe azonnal éles fájdalom nyilall.

- Szzz... - nyögöm fel. Rám kapja a szemét. - Okés van, csak egy darab percet...

- Hívjak nővért?

- Nem!

- Jó, akkor hívok - mondja és megnyomja a piros gombot.

Szinte azonnal egy ápolónő ront be, majd miután Levi közli vele, hogy felébredtem, de fájdalmai vannak, a nő valami furcsa injekciót ad nekem, és kisiet.

- Ez meg... mih? - a mondta végét elásítom. - De egy szemét vagy... - motyogom félálomban.

- Így legalább nem fog fájni semmit - jegyzi meg csendesen. Megpróbálok rá nézni, de a szemeim lecsukódnak.

- Itt maradsz? - kis habozás után felel.

- Persze - megkönnyebbülök, majd utolsó erőimet össze szedve szólalok meg újra.

- Levi?

- Hm?

- Csókolj meg! - hallom, ahogyan élesen beszívja a levegőt, majd mocorog egy kicsit, aztán valami puha, meleg a számhoz. Bárhogy akarom, nem tudom viszonozni a rövid puszit, de mérhetetlenül elégedetté tesz.

- Mi lenne velem nélküled, Csodacsibe, hm? - az ajkaim akaratlanul és kétfelé húzódnak, és végül engedem, hogy az altató hasson.

És velem mi lenne?