(A képen: "Az egyetlen dolog, amit megengedhetünk magunknak, hogy azt higgyük, nem fogjuk megbánni a döntéseinket" - Levi) 

Sziasztok, Tüccsentések! 😍😍

Itt is volna a dö next part! Kellemes olvasását kívánok! ❤️❤️
JA! ÉS MEGVAN AZ 5K, KÍVÁNJATOK! Mit szólnátok egy külön részhez? ❤️😍😁

Eren's POV

Otthon levetem magamat a kanapéra, az arcomat a párnába fúrom. Elégedetten mocorgok, boldog vagyok az itthon-szagtól.

- Nehogy segíts... - morogja Levi, miközben bevonszolja a cuccaimat.

- Ne aggódj, nem terveztem - biztosítom vigyorogva. Csak megforgatja a szemeit, és becsukja maga mögött az ajtót.

- Arminék?

- A szőke azt írta, hogy egy hétig nincsenek itthon. Valami haverokhoz mentek - lecsapja a bőröndömet, fáradtan ül le mellém, a lehető legmesszebb. Furcsa melegség önt el a figyelmessége miatt.

- Milyen jó barátok... - morgom halkan, aztán emlékeztetem magamat, hogy ne őket hibáztassam, mert én műveltem ezt.

- Ah, azok - ért egyet nem túl meggyőzően. - Megleszel? - kérdőn néz rám, én rémült értetlenséggel viszonzom a pillantását.

- Miért? - kérdezem végül óvatosan.

- Mert én most elmegyek - feleli egy kicsit bunkón. Szám "Ó!"-t formál, majd szomorkásan bólintok. Bólint, feláll, és elindul az ajtóhoz.

Most mit csináljak? Ha itt hagy, mi lesz? Én...én nem akarok egyedül lenni!

Sietve felpattanok, megszédülök, de nem érdekel, úgy ugrok utána, mintha az életem függene tőle. Karjaimmal átkulcsolom őt, amire a mozdulata közben megmerevedik.

- Ere-

- Mondtam, hogy nem vagyok Eren! - acsargok halkan a vállába. - Ne hívj így! Te ne!

- Jó. Mit művelsz? - fut újra neki. Bánt, hogy nem "Csodacsibézik".

- Marasztalom a vendéget - válaszolom elpirulva.

- Értem - és csend.

Még mindig.

És még mindig.

- Nem maradnál mégis...? - kérdezem végül óvatosan.

- Dolgom van - hideg, és egy kicsit elutasító.

- Veled megyek! - ajánlkozok, túlságosan is lelkesen. Valójában semmi kedvem mászkálni, de nem akarok egyedül lenni. Vele akarok lenni.

- Nem. Pihenj! - vet ellent határozottan, majd a kezeimet lefeszegeti magáról, és elindul. Már éppen a kilincsre tenné a kezét.

- Miért vagy ilyen velem? - Talán tényleg depressziós vagyok... A látásomat könnyek homályosítják el. - Én nem akarok magamra maradni! - teszek felé egy lépést.

- Jó, akkor mit akarsz? - türelmetlenül fordul felém.

- Veled menni!

- Azt már nem! Megmondtam. Feküdj le, pihenj, vagy mittudomén! - Most már biztos... Utál engem...

Ennek felfedezése annyira ledöbbent, hogy csak bambán bólintok, és vissza zuttyanok a szófára.

- Szia - nyögi még be, majd az ajtó csattanása jelzi, hogy távozott.

Újfent egyedül vagyok, és újfent bőgök. Kezeimmel a szememet súrolom, de könnyek még így is folynak.

Én erős akarok lenni! Nem akarok sírni! Erős vagyok!

Hogy mi vagy?! Na, ne röhögtess! Te egy gyenge, nyápic kis buznyák vagy. Itt bőgsz, ahelyett, hogy megpróbálnád rendbe tenni, amit elkúrtál. Ne mondd nekem, hogy erős vagy, te kis senki!

Hátra döntöm a fejemet a fejtámlának, és becsukom a szememet.

Elalszok.

***

Levi's POV

Ott hagytam. Egyedül. És még bunkó is voltam. Fú, baszdmeg, Ackerman! De egy utolsó szemét köcsög vagy te!

Úgy szorítom a kormányt, hogy az ujjaim elfehérednek. Voltaképpen nincs is dolgom, de Erenből olyan szintű zárkózottság, félelem és elutasítás áradt, hogy képtelen voltam egy légtérben maradni vele.

Még három sarkon keresztül kattogok ezen, amikor maghallom a telefonomat. Morogva veszem elő, mindegy, ki az, kurvára nincs kedvem hozzá...

- Mondd! - szólok bele, meg sem nézve a számot.

- Csá, tesó! - Ismerem ezt a hangot... Vontatottan, idegesítően beszél. Bal kezemmel a mobilt tartom, jobb kezemmel annyira markolom a kormányt, hogy rövid körmeim a kormányvédőbe mélyednek.

- Michael... - sziszegem, alig bírok egyenesen vezetni a méregtől. - Mit akarsz?

- Láttam, elvitted a kicsikét - folytatja idegesítően. Majdnem üvölteni kezdek vele, egy hatalmas levegőt veszek, lassan kifújom, elszámolok tízig, csak utána szólalok meg.

- Közöd?

- Áh, nagyon is sok - vigyorog, hallani a hangján. - Tudod, részben én segítettem a kórház vendéglátásának kipróbálásában - felröhög.

- Hogy mit csináltál? - suttogom és érzem, hogy mindjárt elborul az agyam, keresni kezdek egy parkolásra alkalmas helyet.

- Meglátogattam, meg elintéztem, hogy ha már én tettem azt vele, amit, a legjobb szobát kapja - vihogni kezd. Elpattan bennem valami, látni is alig látok, valahogy beteszem a kocsit egy nálánál jóval kisebb helyre, aztán kieresztem a hangomat.

- TE UTOLSÓ, SZEMÉT ALJADÉK! - üvöltöm a kagylóba.

- Hohó, vigyázz, Ackerman! - egyértelműen szórakozik.

- MÉG AZOK UTÁN A KÖZELÉBE MERTÉL MENNI, TE RETKES MOCSOK?! - a kormányra csapok egyet, amitől a kocsim dudál. (Retkes mocsok, hmm, az a megfogalmazás! Szerk.)

- Na, elmondta? Meglep, hogy még nem tépted ki a beleimet - kacagja.

- M-mit mondott volna el?! Hogy szarrá verted, hm? - a kíváncsiság megfékezi az ordításomat.

- Többek között - érzem, hogy van a szavai mögött egy rejtett utalás, de nem tudom megfejteni. Ez pedig tovább bassza az agyam. - Ó, tartotta a kis pofikáját? Pedig múltkor olyan nagy volt a szája - Jelentés, jelentés, gondolkozz, a kurva életbe, Rivaille!

- Beszólt? - igyekszek húzni az időt.

- Nem tudott. Be volt tömve a szája - Utalás, uta-

Villámként hasít belém a felismerés.

Eren... Nem hagyta, hogy a közelébe menjünk... Hogy megérintsük... Petra pedig... Ó, ők nem együtt voltak! Petrát is, még régen... Akkor ezért? Mert megértette, min megy át Eren? Mert mindkettőjüket...?

- Széttéplek... - suttogom tajtékozva neki. - Kibelezlek, és a retkes szerveiddel fogom kidekorálni a házamat - sziszegem. Olyan ideges vagyok, hogy a forró cseppek elkezdenek kigurulni a szememből. Pislogok. - TUTAM! ANNYIRA TUDTAM, TE ROHADÉK! - szemeim előtt lejátszódik, ahogyan Eren összeverve, remegve és zokogva esik haza. Majd amikor meg akarom őt érinteni, elhúzódik.

"- T-takarodj! - - T-takarodj! - sírja, és sietve feláll, majd elindul a lépcső irányába. Arminék tétován fordulnak utána, miközben a szerelmem botladozva eléri a lépcsőt."

- TE SZEMÉT, ALJAS, UTOLSÓ MOCSADÉK! - üvöltöm. - VOLT KÉPED... MEG TUDTAD... - bárhogy próbálkozok, nem bírom kimondani.

- Volt, és nagyon élveztem. Tudod, milyen jól szop? - a düh megakad a torkomon, helyette undor, kétségbeesés és szégyen jön. - De tudod mit? Pont most akartam becsengetni hozzá, csinálok neked videót, jó? - röhögi, én pedig kinyomom a telefont, az üléshez vágom, majd gyújtást adok, és nyolcvannal száguldok végig a városon.

Ha megteszi... Ha újra képes lesz... Megölöm! Letépem a fejét, és a seprűt a seggében dugom fel, hogy a torkán jöjjön ki!

Áthajtok három piroson, két behajtani tilos táblát is leszarok, úgy fékezek le Erenék háza előtt, hogy vagy három méter csúszik még a kocsi, kiszállva pedig látom a hosszú, fekete csíkot, amit gumi hagyott.

Izomból bevágom a jármű ajtaját, majd nekifutásból átugrom a nem túl magas kaput, és dörömbölés nélkül feltépem az ajtót.

Nem is tudom, mire számítottam... Talán arra, hogy Eren majd csenedesn tűri, hogy megverjék, és megalázzák. Vagy arra, hogy teli torokból fog sírni és könyörögni, de ennél valami sokkal borzalmasabb fogadott, amikor beléptem.