Sziasztok, Tücsik! ❤️
Itt az új rész, remélem, tetszeni fog! ❤️😁

Eren's POV

Amikor legközelebb felébredek, nem nyitom ki a szememet, de a kórházi ágy és szag most is fogad. A gépek csipognak, néha behallatszik, ahogy valaki elcsoszog a kórtermem előtt. És még valami... Mintha valaki halkan, egészen halkan énekelne. Dúdolna.

Nem akarok még felkelni, fáradtnak érzem magamat, de a hang annyira hívogató, és annyira piszkálja a fantáziámat, hogy résnyire nyitom a szemeimet. Lassan körül nézek, tekintetem megakad a kényelmetlen fotelban ülő Levin. Hátra dől, kezeit védekezően fonja össze maga előtt, lábai keresztben, így tudatva a külvilággal, hogy nem hajlandó kommunikálni. Szemei csukva, bőre világít a lámpa miatt.

Tovább keresem a hang forrását, már egészen nyitott szemeimet össze-vissza hordozom a szobán, majd percek múlva feladom. Csalódottan helyezkedek vissza, hogy alszok még egy kicsit. Ekkor Levi szája enyhén elnyílik, így artikulátlan szöveg is társul a lágy dallamhoz.

Ő? Ő énekel?

Kis döbbenettel, leplezetlenül figyelem az arcát. Nagyon tetszik, amit hallok, megnyugtat, figyelem, ahogyan a torka néha megmozdul egy kicsit. Úgy tűnik, mintha álmában énekelgetne.

Hm, nem mintha énekelne akkor, amikor magánál van...

Óvatosan mocorgok, nehogy fájjon valamim, és a lehető leghalkabban, hogy minden egyes hangot tisztán kivehessek. Tovább folytatódik a kis dalocska.

Refrén, verze, refrén... Bridge, refrén... - becsukom a szememet, és már éppen megjegyeznék néhány sort, amikor felsóhajt, és kicsit változtat az ülésén. Kipattannak a szemeim, nem akarom, hogy abba hagyja.

Egy új, egészen más dallamba kezd bele, egyáltalán nem ismerem, de ez is elbűvöl. Már eszem ágában sincs aludni, inkább a karomat a fejem alá dugom, és áhítattal figyelem őt. Észre sem veszem, de néha halkan én is megnyikkanok, mintha csatlakozni akarnék, de végül mégse teszem.

Lassan kinyílnak a szemei, én pedig gyorsan lecsukom az enyémeket. Hallom, hogy sietve feláll, mellém lép, és dorgálóan rám szól.

- Buta kölyök! - és óvatosan vissza forgat a hátamra. - Tudom, hogy ébren vagy, tudom, mikor alszol! - mormogja. Erre kicsit elpirulva nézek rá. - Na, ugye. Maradj így!

- Miért? Fáj a hátam, nem akarok már rajta feküdni - panaszolom.

- Azért mert nekem meg nincs kedvem nézni, ahogyan az alig tíz napos varrataiddal történik valami - veti nekem oda, és csendesen leül az ágyam szélére.

-Már aligha.

- Igen, de abban még benne van a lehetősége! - érzem, hogy lezártnak tekinti a témát.

- Aggódsz? - kérdezem vigyorogva.

- Tch, bazzeg - ezt betudom egy igennek. Az viszont kicsit elszontyolít, hogy mielőtt szakítottunk volna - igen, idő közben megtettem -, sokkal másabbul viselkedett velem... Jó, végül is az én hibám, meg minden, de most majdnem azzal a hidegséggel beszél velem, mint bárki mással... - Most mi az? - rám néz.

- Hm?

- Elcsendesedtél - adja a zárkózott választ. Kicsit elfordul. - Fáj valamid? - megrázom a fejemet, könnyezni kezdek. - Hallod? Mi van már?

- Sehemmi! - mondom, miközben az egyik kis csepp kigurul a szememből, leesik a párnámra. Mikor lettem ilyen hisztis?! Mint egy lány, komolyan...

- Aha, elhiszem - mondja ingerülten, majd lehúzza a pulcsija ujját, és letörli a könnyeimet az anyaggal. - Hívjak valakit?

- Nehem! - mondom, és nem engedem, hogy levegye a kezét az arcomtól. Beszívom az illatát: menta és citrom.

- Szerintem te-

- Nem kell nővér! - üvöltve ülök fel, de megszédülök, úgyhogy inkább vissza ejtem a felsőtestemet az ágyra. (Megfogalmazás, plíz! 😂 Szerk.)

- Nem erre gondoltam - jegyzi meg csendesen. - Nem lehet, hogy te... Túl érzékeny vagy?

- De az vagyok! - dühöngöm sírva. - És még kurva sok minden vagyok, az Isten bassza szájba! - zokogom.

- Ere-

- Ki nem mondd! Nem vagyok Eren! Ne hívj így! Jäger sem vagyok!

- Akkor mi vagy? - egyszerre néz rám türelmesen és türelmetlenül. Hogy csinálja?

- És CSODACSIBE VAGYOK! - és hangosan kezdek sírni. Kezeimet fektemben az arcom elé teszem, így azok valamennyire elnyelik a hisztimet. Percekig némán mered rám, mozdulatlanul, és pedig csak szakadatlanul bömbölök. A könnyek vízesésként zúdulnak ki a szememből, a párnám egy foltban már teljesen el van ázva (Nem úgy, na! A perverz fajtátokat! 😏🔞 Szerk.)

- Te depressziós vagy - mondja végül ridegen. Megrázom a fejemet. - De, de igen, az vagy! És nem jelzőként, hanem betegségként használtam most ez a kifejezést. Neked orvos kell. Ezért vannak ezek a hirtelen hangulatváltásaid.

- Nem kell agykurkász! - köpöm oda. - Nem vagyok dilinyós!

- Én nem ezt mondtam - érzem, ahogyan a fejem elvörösödik a méregtől, ahogyan felülök.

- Ezért, ugye? Mert kettyós lettem, ezért nem szeretsz már, igaz?! Mert csak egy ostoba hibbant vagyok! Akit ha bedugsz az orvosi rendelőbe a dilidokihoz, akkor minden jó, mert megszabadultál tőlem, ugye?! - csak most veszem észre, hogy a pulcsiját a nyakánál fogom, és rángatom őt. Megsemmisülve engedem őt el. - Atyaég... Én...én nem vagyon normális... - suttogom magam elé, és rémülten nézem a meggyűrt, kissé megnyújtott anyagra. - Levi...

- Hagyjuk. Igazad van, nem kell pszichológushoz menned - sóhajtja lemondóan. - Ne haragudj, hogy felzaklattalak.

- Én beteg vagyok, igaz? - most már nem sírok, a könnyek némán buknak ki a szememből. - Egy ostoba...ostoba kis buzi vagyok... - az ágy besüpped mellettem, érzem, ahogyan fölém ugrik, rémülten kapom el a kezeimet az arcom elől.

- Ilyet ne merj mondani, világos?! - kérdezi halk fenyegetéssel. - Nem vagy sem ostoba, sem pedig buzi! Szóval ezt meg ne halljam még egyszer! Az én szerelmem nem mondhat ilyet magára, megtiltom! - közli velem enyhe ingerültséggel, bennem pedig megáll az ütő.

Mos...jól hallottam? Nem, biztosan nem. Ezek után...

- Ha nem akarod, nem kell orvoshoz menned, én csak mondtam azt, mit láttam - folytatja, mined egyes szó fáj. - Nem hozom fel többet a témát. Ígérem.

Még mindig felettem van, kezei a fejem mellett, lábai pedig a derekamon átvetve. Kicsit mocorgok a póz miatt, egyetlen pillanatra minden bevillan, amit Michael tett.

Aztán az, ahogy ő tette. Az jó volt. Sőt... Nagyon jó... De én nem tudom, még nem tudok!

Normál esetben megcsókoltam volna, de még nem vagyok rá képes, így csak rákulcsolom a kezeimet a nyakára, és lehúzom. Meglepődik, érzem a testtartásán. Egészen óvatosan jobban rám nehezkedik, majd végül mellém fekszik, és csendesen átkarol. Nem szól semmit, az arcát lassan a hozzám tolja.

- Lehet? - kérdezi halkan. Bólintok, erre az orrát és a fejét a vállamba fúrja. Felsóhajt. - Jó az illatod.

- Aha - kicsit nevetek.

- Komolyan. Fincsi kórházszag - mosolygok, de meglep az ő szájából elhangozni a fincsi szó. - Nem röhög! - szól rám, amikor megérzi, hogy rázkódok.

- Nem félsz, hogy össze büdösözlek?

- Hogyne... - morogja a vállamba. Mosolyogva becsukom a szemeimet, de rögtön kipattannak, amikor megérzem a gyors puszit az állkapcsomon.

- Huh? - nézek körbe értetlenül. Rá pillantok, az arcán halvány piros foltok trónolnak.

- Mondom, ne röhög! - szól rám élesebben, amikor ismét rákezdem.

- Soha! - tódítom, de amikor finoman rácsap a mellkasomra, több okból is inkább befogom a számat...

***

Legközelebb, amikor felkelek, ő az ágy szélén ül, kicsit kócosan, gyűrődéses ruhával.

- Oda a makulátlanságodnak... - közlöm kekeckedve.

- Még fel sem kelt, de már szemétkedik. Nem is értem, honnan tanulta... - morogja, de hallom a játékosságot.

- Én sehmmm... - elásítom a mondat végét. - Mikor megyek haza?

- Voltaképpen már pakolni kéne - jegyzi meg amolyan "Upsz, ezt elfelejtettem!" hangsúlyban.

- Kezdheted - motyogom, miközbe nyújtózok egyet.

- Hát persze... - morogja kelletlenül, de azért neki áll. - Segítenél, kölyök?!

- Én itt beteg vagyok! Te meg az egészséges hozzátartozó - vetek ellent, és össze gömbölyödök.

- Hogy oda ne rohanjak! - vigyorgok, amikor egy póló, gatya és egy zokni landol a fejemen.

- Héj! - kiáltok fel rémülten. Amikor meglátom a "bombákat", csak morgok. Aztán eszedbe jut valami, és kihívó hangsúllyal fordulok felé. - Honnan veszed, hogy alsógatya van rajtam...? - hallom, ahogyan egy hatalmasat nyel, majd egészen lassan felém fordul.

- M-mert nincs...? - a dadogását meghallva alig bírom vissza fogni az elégedett vigyoromat. Kicsit elnyitom a számat, ráharapok a nyelvemre, hogy ő is láthassa, és megrázom a fejemet. - Jókor szólsz! - veti oda nekem vággyal kevert indulatossággal, végül megvonja vállát. - Akkor így jössz.

- D-de hát... - most rajtam volt a sor a pirulás terén.

- Szívás. Így jártál! Vagy - látom, ahogy az acélkék szemek tovább sötétednek - bebizonyítod a hiányát, és akkor pecázok neked egyet.

- H-hogy mi?!

- Mondtam, ha nem hallottad, akkor bajban vagy.

- De a k-kamerák...

- Legalább egyszer az életükben látnak valami jót - lazán megvonja a vállát. - Nos?

- Hpff! - morgom dühösen, majd lassan feltápászkodok. Hozzá sétálok, és eljátszom, mintha hogy megölelem, de közben úgy állok, hogy a bal lába az én kettőm között legyen. - Tessék - majdnem felröhögök az arca láttán, a szemei már egészen feketék, nehezen nyel, a szája pedig kicserepesedett.

- Azt a jó büdös... - nyögi, de gyorsan rendezi a sorait. - Akarom mondani - torokköszörülés - valóban - még egy - nincs.

- Kérem az alsómat! De gyorsan, mert különben elállok, és így látható lesz, mennyire beindultál - mondom neki kekeckedve, majd élvezettel figyelem, ahogy csiga lassúsággal, és fájdalmas merevséggel (Minden értelemben! 😏 Szerk.) hajol le, és keresi elő a megígért darabot. - Köszönöm - mondom mosolyogva, majd sietve felkapom,ledobom a kórházi hálóinget, és felöltözök. Közben ő igyekszik takargatni magát úgy sétálunk ki a kórházból - még elintéz út közben pár aláírást.

És haza indulunk. Végre!