Sziasztok, Tücsik! ❤️
Ahogy ígértem, itt is az új rész! Jó hosszú lett!
Kellemes olvasást! ❤️
U.i.: Ne öljetek meg, Pls! 😊

Eren's POV

Már napok óta itt sínylődök a kórházba, és minden kisebb zajra össze rezzenek.
Naponta többször jönnek ellenőrizni, de egyszer sem vagyok hajlandó megszólalni, így beküldtek hozzám egy dili dokit, hogy húzzon ki belőlem egy, s mást. Nem járt sikerrel, rendszerint azt érte el, hogy elsírtam magam.

Az utolsó napot tűkön ülve várom, amikor pedig a főorvos bejön, izgatottan nézek rá. Biztató mosolyt küld felém, fészkelődök kicsit.

- Nos - kezdi, az aktámat nézegetve -, úgy nézem, eljött a várva várt nap -lapoz egyet. Olvas.

- Szóval ma már haza mehetek? - feljebb tornászom magamat.

- Aha - mondja, és elmélyedve olvas valamit. - Igen! - feleli immár teljesen rám figyelve. - Készülődj, felhívtam a barátodat, azt mondta, hogy nem sokára jönnek érted.

Barátom? Ki? Levi? - pörögnek a gondolatok a fejemben.

- Eren? Figyelsz? - meglobogtatja a kezeit az arcom előtt. Ettől rémülten megugrok, rápillantok. - Jaj, ne haragudj, nem szerettelek volna megijeszteni - szabadkozik. - Csak annyit mondtam, hogy kezd el pakolni. És kérlek, legyél óvatos, a varratok még könnyen szakadnak.

- Jó - motyogom, és kicsusszanok az ágyból. Ő még megereszt egy mosolyt, és kisiet a szobámból.

Végre! El sem hiszem, hogy haza mehetek! De... - elkomorodok, az iménti jókedvem semmivé foszlik. - De akkor állandóan nyaggatni fognak. Nem akarok haza menni! Itt akarok maradni!

Nyüszítve bújok vissza a kórház kényelmetlen ágyába, ügyelve, hogy ne nyomjak meg semmilyen fájdalmas pontot. Az orromig húzom a fertőtlenítő szagú paplant.

Fertőtlenítő...? Levi.

Erre a gondolatra reszketni kezdek, és jobban a fehér anyagok közé fúrom magamat. Erősen össze szorítom a szemeimet.

Őt sem akarom! Senkit sem akarok! Mikasát sem! Armint sem! Menjenek a fenébe! NEM AKAROK HAZA MENNI! - annyira kétségbe esek, hogy a könnyek némán kezdenek el folyni az arcomon. A fal felé fordulok, hogy még jobban el tudjak rejtőzni.

Kopogás.

Nem, nem, nem és NEM! - az ágy szélébe kapaszkodok, érzem, hogy az ujjperceim elfehérednek.

Az ajtó kinyílik, majd valaki kecsesen besurran. Halk kattanás, majd suhogó léptek.

Ez nem Mikasa... Ez egy lány. De ki a csuda jött? Szobát tévesztett?

- Szia, Eren - kedves, meleg hang. - Még nem vagy össze pakolva? - majd, mint aki választ kapott, csöndesen kezd el pakolászni. Meghallom a pár napja Mikasa által behozott bőröndöm tompa gurulását. - Így, kész is. Mehetünk? - óvatosan kilesek, hogy ki is jött hozzám.

Barna haj.

Nem, ez így nem jó! - lassan felé fordulok az egész testemmel. Aranyszínű szeme van, arca furcsa egyveleget alkot a kislányos és a nőies vonásokból. Felnőttes arcán gyermeteg mosoly ül, a hangja egy anya gondoskodó búgása.

Kitágult szemekkel nézek rá, amit ő egy mosollyal fogad.

- Na, ne vágj ilyen rémült arcot! - mosoly. - Gyere, kész a motyód. Mehetünk?

- Ki vagy? - úgy kérdezem, mint egy kómás.

- Haha, igaz is! Levi úgy gondolta, hogy jobb lenne neked valaki külsőssel egy kicsit - enyhén megemelem az egyik szemöldökömet, jelezvén, hogy nem értem. Újfent csak nevet egyet.

Hm, mint egy kislány.

- Ó, egészen olyan vagy, amilyennek leírt! Bár - elfordítja a fejét, úgy néz rám, mint amikor egy kislány bírálja az új rózsaszín Barbie babáját. - Bár kissé talán átvetted az ő stílusát.

- Nem is - morgom bosszúsan. Hogy én?! Olyan, mint Levi?! Kizárt!

- Mondom én! - kiált fel lelkesen. - Most jut eszembe, elfelejtettem lemenni a recepcióra! A fene vigye el! Az a hülye kávéautomata csak úgy elcsábított! Pff! - megcsapja a combját. - Megbocsátasz egy pillanatra? - bólintok. - Remek! Egy perc, és már jövök is!

- V-várj már! - szólok a becsukódó ajtó után. A lány bedugja a fejét az ajtón. - Ki az Isten vagy te?

- Petra vagyok!

- Levi...Uhm...

- Bandájából? - segít ki. - Igen, valahogy úgy! - és lelkesen ebcsapja az ajtómat.

Király... Ő annyira nem is tűnik gonosznak. Talán nem fog megenni. De Levihez van köze... Mi van, ha "megbízást" kapott tőle? Például olyasmit, hogy.. Mittudomén!

Lassan kimászok, és elkezdek átöltözni. Amikor leveszem a hálóinget, felveszem a nadrágot, és erősen szuggerálni kezdem az oldalamon éktelenkedő, hatalmas varratot. A bordáim fájnak, meg a fejem is, kissé szédülök. Mikor teljesen kész vagyok, suta merevséggel leülök az ágy szélére.

És várok.

Minden beszűrődő lépésre felkapom a fejemet, fülelek, hátha Petra jön épp vissza.

Úgy-úgy! Ne siess!

Már egy tíz perce ücsöröghetek az ágyon, amikor meghallok egy sokadik pár lábat dörömbölni a hideg folyosón. Fészkelődök.

Ez nem Petra. Ő nem úgy jár, mint egy vaddisznócsorda.

Szórakozottan kezdem figyelni a plafont, szemezek a különböző repedésekkel, nincs olyan sok, így hamar megunom.

A lépések lelassítanak, majd az ajtóm előtt...megállnak. Nem tudok nem törődni vele, amikor pedig a bejárat nyílni kezd, a szívem a torkomban kezd kalimpálni.

K-ki ez? És mit akar?

Amikor meglátom az ő fejét, fiú létemre majdnem felsikítok.

N-ne... E-ezt ne!

- Szia, drága! - Boha!

Kiver a víz, nem tudok nem remegni félelmemben. A könnyek már gyűlnek is a szememben. Hátrébb csúszok, kezeimet védekezően magam elé tartom, lábaim is megemelkednek.

- Látom, jobban vagy! Ennek felettébb örülök! Remélem, így már van erőd engem szórakoztatni - gonoszul elvigyorodik, és becsukja maga mögött a fehér ajtót. - Jaj, ne fáradj! Látom, mit akarsz kérdezni! Úgy kerülök ide, hogy a fater itt dolgozik. Bezony - mondja. Már az ágyam előtt áll, játszogatni kezd az éjjeliszekrényen talált órával. - De kis helyes - jegyzi meg. Hangjából árad a lekezelés és a gúny. Nem szólalok meg, nem is tudnék, a torkom icipicire zsugorodott. - Na, figyelj, fiúcska! - lecsapja a vekkert, és közelebb jön hozzám. - Most pedig, mint mondtam, szórakozni fogunk.

- F-fogun-nk? - nyelek egyet, illetve próbálok, a rémülettől még nyálam sincs.

- Én biztosan! - feleli, mosolya perverz vigyorrá torzul. Felnyüszítek a rémülettől, és valami síráshoz hasonló hangot adok ki.

- H-ha-hagyjál! M-menj el! - könyörgök.

- Ó, ez a kedvenc részem! - röhögi. - Nade! Be van kamerázva ez a szar szoba. Hangot ugyan nem vesz, de minden mást viszont igen - megfogja a csuklómat, erőszakosan felránt, és pár perc múlva már a folyosót szántjuk.

- Hova megyünk? - alig érthető a kérdésem, a nyelvem minduntalan megdermed a rémülettől. Néha megbotlok, ilyenkor egy hatalmasat ránt rajtam.

- Vannak itt nem bedrótozott helyek is. Nem fogunk ingyen szórakozást nyújtani a jó seggű ápolónőcskéknek - feleli hanyagul, és hirtelen belök egy olyan ajtón, amit még akkor sem vennék észre, ha amúgy keresném. - Na, itt jó is lesz - mondja, és a falnak nyom.

- K-kérlek... - nyüszítem, és a könnyeim is elkezdenek folyni.

- Jaj, ne sírj! Nem fog fájni! - gügyög, de valamiért egyáltalán nem hiszek neki. - Megnyugtatlak, a varrataidat egyáltalán nem fogom bántani, sem az egyéb műtéti cuccaidat - egyetlen másodpercig felvillan a szemében az őszinteség, az ígéret, hogy betartja az adott szavát, de rögtön el is tűnik.

Megcsókol, ugyanolyan erőszakosan, mint múltkor. Ezúttal sem viszonozom, ami miatt mérgesen tépni kezd a hajamat. Rémült fájdalommal beszívom a levegőt, így már át tud jutni a számba.

Hozzám dörgölőzik, és megérzem, hogy máris milyen kemény.

Ó, ne! Kérlek, ne!

Elkezdi levenni a pólómat, sírva ellenkezek.

- Nah, figyelj... - kezdi fenyegetően. - Vagy csinálod, vagy a kis barátocskád egészen véletlenül megtudja, hogy már egyszer volt szerencsén egymáshoz! - megmerevedek. - Nem olyan áldott jó lélek ám, mint ahogy azt te gondolod! Ah megtudja, egészen biztosan erőszakoskodni fog veled! - a fülembe suttog, amitől kiráz a hideg. - Megtudja, hogy az ő kis Csodacsibéjét bármikor, bárhol meg lehet döngetni. És ezt kis is fogja használni... - ráharap a fülemre, amire egy furcsa, fájdalmas torokhangot hallatok. - Folyton csak rád akar majd mászni... És neked folyton engedned kell neki - már alig látok valamit a könnyeimtől. - Vaaagy - folytatja elnyújtva a szót - te csinálod, én hallgatok. Nos?

Levi...Ő nem tenne ilyet! Nem okozna nekem fájdalmat. Soha... Ő soha! De ha megtudja... Mi van, ha Michaelnek van igaza? És akkor folyton... Uhm! Megutálna. Meggyűlölne. Mert a "Csodacsibéje" egy olcsó ringyó, akit bárki, bárhol lekaphat, vagy megdughat. Nem kellenék már neki...

Zokogva hagyom, hogy azt tegyen, amit csak akar. Elégedett morajjal megszabadít a ruháimtól. Először a nyakamat kezdi szívni, olyan erővel, hogy a számba kell hogy harapjak, nehogy hangot adjak a fájdalmamnak. Vérzik az alsó ajkam, ő közben zsibbadásig szívja az egyik pontot.

Lejjebb halad, a mellbimbóimat veszi kezelésbe. Hányingerem van tőle, ugyan azokat teszi velem, mint egykor Levi, mégis a rosszullét jön rám, ha csak hozzám ér. Percekig játszadozik, minden különösebb reakció nélkül, sírva hagyom neki.

Érzem, hogy már nagyon feláll neki, de az én testem még mindig teljesen semleges marad az irányába.

- Hmm, tudod mit? Meguntam az előjátékot! - mormolja, majd megszabadul a nadrágjától és a boxerétől, befogja a számat, úgy fordít, hogy a fal felé nézzek, majd minden figyelmeztetés nélkül belém hatol.

Azonnal sikítani kezdek, éget és szétszakít, bár lényegesen jobb, mint a múlt alkalommal, de még közel sincs az élvezhetőhöz. Csak erősebben tapasztja a tenyerét az ajkaimra, és pedig fájdalmasan zokogok tovább, hagyva, hogy mozogjon. Minden egyes lökésnél erősen a falhoz vág, hallom és érzem, hogy a bőröm felreped és folyni kezd a vérem.

Belém élvez, én pedig csakúgy, mint az előző alkalommal, elhányom magamat, bele a kezébe. Undorodva mordul fel, lerázza magáról a hányadékot, valahonnan előhalászik egy rongydarabot és megtörli benne a tenyerét.

- Nos, ez igen élvezetes volt - motyogja, miközben eldobja a mocskos anyagot. - Bár azt nem igen értem, hogy te miért maradtál ilyen... - lefelé mutogat, az ernyedt tagomra. Csak sírva vállat vonok. - Mindegy, majd legközelebb több időt fordítok rád is, de most nem volt hozzá türelmem - úgy ebszél, mintha egy tárgy lennék. - Gyere, öltözz fel, vissza viszlek ahhoz a kis libához.

Petra! Vajon keres már? Aggódik? Vagy megunta a várakozást és elment? Nélkülem?

- Ne aggódj már! Eltévedt a szentem a kórházban, erről gondoskodtam - feleli egy kaján vigyor kíséretében. - Siess már! - kiránt az ajtón, és vissza tuszkol a saját szobámba. Ő már nem jön be, így a kamerákban úgy tűnhet, mintha csak a folyosón beszélgettünk volna.

Reszketve állok egy helyben, forog velem a világ. Fáj a felszakadt rész, mindenem lüktet, homályosan látok, a tüdőmbe pedig alig fér levegő.

Megtette...Megint megtette! Ezt nem hiszem el... Hagytam neki... Levi...

Amikor az ajtó kinyílik, úgy fordulok meg, mint akit megcsapott az áram. Petra aggódó arcával találom szembe magamat.

- Eren! Mi van veled? Úgy nézel, mit aki- - elharapja a mondatot, elképedve nézi a fenekemet. Én paranoid módon úgy érzem, mintha Michael éhes pillantása vizslatna. - Az meg mi? - kérdezi ledöbbenve.

- M-mi mi? - válasz helyett reszketve nyúlok hátra. Megérzem a furcsa, nedves dolgot, és előre húzom a kezemet. A látványtól felfordul a gyomrom.

Vér. Vérzek...

- Jól vagy? Hívok egy nővért, oké? - és már fordulna is ki.

- NE HAGYJ EGYEDÜL! - és zokogva ugrok utána. Magam sem értem, hogy hogyan, de attól, hogy Petra érjen hozzám, nem irtózok annyira. Így mielőtt bármivel is megakadályozhatnám magamat, térdre rogyok, és a lába után kapok. Úgy kapaszkodok belé, mintha ő lenne az utolsó esélyem.

Mert ős az utolsó esélyem...

- E-Eren...?

- Ne hagyj itt! Nem mehetsz el! Nem akarok egyedül lenni! - olyan hisztérikus sírásba kezdek, hogy alig kapok levegőt. Elképedve bámul rám. - K-kérlehehek... - halkan leguggol, és megölel. Olyan, miben már évek óta nem volt részek: egy anya ölelése. Még hangosabb sírásra késztet, mint egy rémült kisfiú, e percben annak is érzem magamat.

- Jól van... Shhh! Semmi baj... - lágyan kezdi simogatni a hajamat és a hátamat. A fejemet a vállába fúrom, és az Ég egy adta világon mindent kiadok magamból.Szorítom, mintha az életem múlna rajta, ő pedig halkan nyugtat. Nem enged el, nem kérdez, csak motyog a fülembe.

- Volt egyszer egy kisfiú... - kezdi halkan. És ott, a kórtermem fehér márványpadlóján, miközben én a vállába sírtam, halkan mesélni kezdett nekem egy fiúról.