Levi's POV - hehe, meglepi! 🙂

Elképedve nézek az előttem ülő összevert, vérző Erenre. Sír, a reakciója pedig megrémiszt.

Mi? Mi van vele? Ki volt?! És... miért nem engedi, hogy hozzá érjek?

- Mi történt? - ismét megpróbálok közeledni felé, de a reakciója, ha lehet, még rosszabb.

- T-takarodj! - sírja, és sietve feláll, majd elindul a lépcső irányába. Arminék tétován fordulnak utána, miközben a szerelmem botladozva eléri a lépcsőt.

Riadtan felállok, amikor egy hatalmasat esik.

- Eren! - szól rá Mikasa ijedten, és felé indul.

- Hagyj! - suttogja megtörten, és tovább kúszik a feljárón. - Csak... hagyjatok békén... - és eltűnik a lépcső fordulóban.
Halljuk a lépteit, majd egy puffanás.

És csend.

- Bazd meg - motyogom idegesen, és hármasával kezdem szedni a fokokat. Felérek, a hangok nem csaltak, Eren mozdulatlanul fekszik a padlón. Mellé csúszok - a lendület miatt térden - és óvatosan pofozgatni kezdem. - Hallod? Kelj fel, de azonnal! Hülye Kölyök, ezt ne csináld! - ellenőrzöm a légzését. Óvatosan felhúzom a pólóját, és döbbenten szisszenek fel. Az oldalán egy horzsolt seb húzódik, olyan, mintha valami tépni kezdte volna a húsát. Dől belőle a vér. - MIKASA! ARMIN! - üvölteni kezdek. Közben ők is felérnek a lépcsőn. Hallom, ahogy Armin nyög egyet a látvány miatt, Mikasa azonnal tárcsázza a mentőket.

- Jönnek - biztosít remegő hangon.

- Ajánlom is...

Pár perc múlva valóban meghalljuk a szirénát, majd a férfiak bedübörögnek, egy hordágyra pakolják Erent, és betuszkolják az autóba. Engem is beengednek, a másik kettőről egészen megfeledkezek.

Végig tépünk az utcán, össze-vissza kanyarogva, aztán satufék, csikorgás, és megállunk. Ágyastól viszik be Erent az épületbe, szinte azonnal fehér köpenyes orvosok jelennek meg. Mindenfélét kérdeznek, aztán felém fordul.

- Hozzátartozó?

- Ühüm - mondom és feszülten nézek rá.

- Műtjük - élesen beszívom a levegőt. - Három bordája tört, kettő repedt, a koponya sérülés is jelentős. Oda tessék - egy szék felé bök, majd elszáguld valamerre.

Oh, bazd meg! A kurva élet! Baszki! - idegesen kapok a levegőbe. - Nem úgy volt, hogy én vigyázok rá?! Erre most... Ha jobban figyeltem volna, ez nem történik meg, A RETKES, MOCSKOS ÉLETBE IS! - fuldoklok a dühtől.

A szőkéék is befutnak, rögtön kérdésekkel árasztanak el. Motyogva, alig érthetően válaszolok, miközben a tenyerembe temetett fejemet monotonon mozgatom jobbra-balra.
Leülnek a mellettem levő székre.
A folyosó elcsendesedik, kiürül.

Egy óra.

Kettő.

Három.

Csend.

Tip-tap, tip-tap.
Jön valaki.

Mikasa csendesen szuszog Arminra dőlve, a szőke szemei is csukva vannak.
Én viszonylag elénk vagyok, így felemlem a fejemet, és nézelődni kezdek.

A fehér köpenyes orvos sétál felénk, fáradt, elcsigázott arccal. Azonnal felállok, és kérdőn nézek rá. Némán kérem, hogy adjon helyzetkelentést.

- A műtét sikeres volt, az először felmért károknál kicsit több dolgot találtunk, de mindent össze vetve jól megúszta. Alaposan helyben hagyták...

- Igen... - motyogom bűnbánóan.

- Reggelre elmúlik az altató, a látogatási idő alatt be lehet hozzá menni. Kilenc órától. Addig javaslom, menjenek haza! - bólintok, kinyögök valami "Köszönöm" szerűt, majd felkeltek az alvókat és haza indulunk.

***

Az estét Arminéknál töltöm, de reggel azonnal rohanok be a kórházba.
Az orvos rögtön megismer, és megadja Eren szobaszámát.

Megkeresem az ajtót, és benyitok. Eren az ágyon ül, sápadtan mered maga elé.
Furcsa csövek lógnak ki belőle, amik még rosszabbá teszik az összképet.
Jöttömre lassan felemeli a fejét, a rémület tükröződik az arcán.
Közelebb lépek, ő pedig görcsösen hátrébb csúszik az ágyban.

- N-ne gyere i-ide! - a hangja, mint a reszelő, könyörgő, figyelmeztető. Feltartom a kezemet, és megállok egyhelyben. Bele nézek ezúttal tompa fényű szemébe, és össze szorul a gyomrom.

Én tettem ezt vele... Ezért fél tőlem...

Elönt a fájdalom. Éget, mint a tűz, és mar, mint a sav.
Fáj...

- Miért jöttél?

- Aggódtam érted. Látni akartam, jól vagy-e...

- Jól, köszönöm szépen - megemeli a kezét, amelybe kettő különböző infúzió van bekötve. Ez a csöndes gúny csak még fájdalmasabbá teszi a helyzetet.

- Elmondod, mi volt?

- Nem! - olyan határozottan mondja, hogy meglepődök.

- Jó. Nem bírsz elviselni?

- Jelenleg senkit... - feleli hidegen. Még mindig az ajtóban állok.

- Értem. Jobban, mint azt hinnéd.

- Dehogy érted - veti oda nekem maró gúnnyal. - Semmit sem értesz! Sem te, sem pedig az őrült dokik! - rám néz. A szemei könnyesek, arcán a düh összes árnyalata.

Szinte pofán csap a felismerés.

Hát persze... Megműtötték, infúzióra kötötték, begyógyszerezték.
De a lelkével nem törődtek... Bántották őt, valószínűleg a lelke sokkal jobban sérült, mint a teste...

- Tényleg nem... - suttogom. - Holnap már haza jöhetsz. Mikasa fog elvinni téged, rá talán rá tudsz nézni, hiszen ő mégiscsak Mikasa.

- És aztán? - úgy néz rám, mint a kisfiú, aki fél a szörnyektől. Az egyedülléttől.

- Aztán pedig mindent meg fogunk tenni, hogy újra a régi legyél!

- Én már... nem leszek a régi! - sír, a válla rázkódik.
Átvillan az agyamon, hogy meg kéne ölelni, de aztán eszembe jut, mennyire undorodik most mindenkitől.

- De. De az leszel. Segítek - csak rázza a fejét. - Ide figyelj, Eren! Haza megyünk, és minden tőlünk telhetőt megteszünk majd! Ígérem. Mindenben melletted állunk majd. Én is. Tudod, miért? - könnyes szemmel néz rám. - Mert szeretlek.

Sziasztok, perverz Tücskök! 😍
Itt is volna az új rész, remélem, tetszett!
Kinek hogy telt a napja? ❤️😊
U.i.: Aki szereti a szerelmes krimiket, az kukkantson be NamikazeVivi blogjára, ami A szerelem ára címen fut! ❤️❤️❤️