- Azt akarom, hogy nyugodj meg! - átkarol, én pedig továbbra is meredten bámulok magam elé. - Mondd el, mi történt!

- Nem tudom... - pislogás nélkül meredek előre.

- Várj! - felpattan, majd néhány másodperc múlva vissza tér egy gőzölgő bögrével, amit megpróbál a kezembe adni. Nem fogadom el, nem ragálok. Ő erre közelebb teszi a csészét a számhoz, de erőszakosan elfordítom a fejemet. - Ne csináld! - szól rám figyelmeztetően, és újfent próbálkozni kezd. - Idd csak meg!

- Még meleg, így a legjobb - elém tuszkolja a bögrét, és sikerül egy fél kortyot leerőszakolnia a torkomon. Éget, fáj, nem esik jól. - Látod? - nem vagyok hajlandó beszélni hozzá, ő pedig ötletek híján pár másodpercig tanácstalanul bámul rám. - Elmondod?

- Nem.

- Eren!

- Ne! Ezt ne! - idegesen felállok, és ingatag léptekkel kezdek el kóvályogni Armin szobájában, nem figyelek a fájdalomra. - Csak...csak hagyj egy kicsit békén! - amikor valamennyire eljut a jelenleg teljesen leselejtezett agyamig, hogy ezzel valószínűleg megbántottam Armint, megpróbálok engesztelő hangnemben javítani a stílusomon. - Kérlek.

- De nem tudom hagyni, nem érted? Ide jössz, sírva, reszketve bedörömbölsz az ajtómon, nem mondasz semmit, csak bambulsz, mint egy zombi, és még hagyjalak békén?!

- Erre van szükségem! De ha baj, el is mehetek - szenvtelenül pillantok az ajtó felé.

- Na, ezt azért nem mondtam. Ülj le. Nem faggatlak, csak akkor pihenj egy kicsit. Teljes-

- Tudom, teljesen ki vagyok készülve - de azért engedelmesen leteszem magamat a bútorra. Remegő lábaimat figyelem.

Az ajtó nyitódik, majd olyan erővel csukódik, hogy az egész ház beleremeg. Valaki feltrappol a lépcsőn, és ránk töri a bejáratot. Az felfedi a fekete hajat, a szeszélyesen csillogó szemeket, és a tulajdonosuk, Mikasa arcát.

- Azt tudtam, hogy szarul festesz, de azt nem, hogy ennyire.

- Kösz.

- Bármikor - Arminhoz fordul. - Na, beszélt? - barátom lemondóan megrázza a fejét. Mikasa szeme a bögrére téved. - És gondolom nem is ivott.

- Nem, pedig elég- - a lány egy egyszerű mozdulattal kikapja a csészét Armin kezéből és olyan erőszakosan dönti belém a tartalmát, hogy hirtelen attól félek, még a poharat is ledugja a torkomon.

- Na, ugye, hogy ugye - elégedetten néz rám, én pedig köhögve rántom el magamat. A bordáimba éles fájdalom nyilall.

- Teh közveszéhlyesh vahgy - jelentem ki fuldoklás közben, és igyekszek nem reagálni az oldalamat kínzó, éles fájdalomról.

- Jól gondold meg Jäger, mert lehet, hogy ezek életed utolsó szavai.

- Mih? - a földről nézek fel rá - mivel már ott fetrengek.

- Lehet, hogy mindjárt kiköpöd a tüdődet itt nekem, aztán meg mi lesz? - megvonja a vállát.

- Igazih bharáth vagyh! - még egy utolsót köhögök, aztán visszaküzdöm magamat Armin mellé, a kanapéra.

- Na, jó volt? - Mikasa vigyorogva néz rám.

- A kakaó vagy a hörgés?

- Az igazából kávé volt, de nem baj... - jegyzi meg csendesen Armin.

- Mindegy, mi volt, többet nem iszok. Azért kösz - hogy ne bántsam meg újfent, megpróbálok egy mosolyt varázsolni az arcomra, Arminnak címezve, amiből az lesz, hogy barátom a fejét kezdi csóválni, miközben igyekszik a lehető legkíméletesebben megkérni arra, hogy ne vicsorogjak.

- Ezt még egy kicsit hanyagold... - tanácsolja.

Ezután újabb adag kínos csend borul a nyakunkba, amit nem tudunk beszélgetéssel kitölteni. Ők várják, hogy beszéljek, én meg várom, hogy elfelejtsük ittlétem okát. De nem tarthatom magamban örökké. És ők a barátaim. Kereszttűzbe kerültem, ami ismét elkezdett az idegesség felé sodorni.

- Látom - kérdőn fordulok Arminhoz. - Látom, hogy nem akarsz, és nem is fogsz beszélni - lemondóan legyint kicsit.

- Nem - erősítem meg a szavait. - Nem fogok.

- Jó - feláll, hogy eltüntesse a pár perce behozott bögrét. - Itt alszol? - válaszul csak bólintok egy kicsit , majd átölelem az egyik kezem ügyébe akadó kispárnát. Mikasa marad a szobában, leül mellé, úgy, mint a hallgatóság képviselője. Ő még vár, nem tágít, és nem is fog.

- Mit akarsz, mit mondjak? - szúrok oda.

- Az igazat. Nem véletlenül jötté Arminhoz így - végig mutat rajtam. Már nem remegek, de érzem, hogy sápadt vagyok.

- Nem véletlenül - ismétlem meg. Látom, hogy kérdezni akar, hallom, ahogy veszi hozzá a levegőt. - Nem fogok erről beszélni, ne erőlködj!

- Miért vagy ilyen makacs?

- Nem vagyok makacs!

- Nem, a fenét nem! - akaratom ellenére meg merevedek. Szinte látom magamat kívülről, ahogyan a testen öntudatlanul mozogni kezd.

- Befejezted?!

- Még koránt sem! Nem fogsz itt magadban depizni, mint egy befordult emó, ne is álmodj róla, Jäger!

- Nem ezt terveztem... - morgom.

- Pedig úgy tűnik!

- Minél tovább erőlködsz, annál inkább nem mondok semmit!

- Én nem erőlködök!

- Az erőszak! Az az oka mindennek!

- Nem vagyok erőszakos!

- Ezért vert meg! Ezért bántott! - megállíthatatlanul kezdenek folyni a könnyeim.

Végem, elárultam magamat.

Elhajítom a párnát, és védekezően a fejemre kulcsolom a kezemet, beharapom a számat.

Fáj.

- Ki vert meg kit?! - Armin beront a szobába, úgy néz, mintha attól félne, lemaradt valami szaftos pletykáról. Érzem, ahogyan a pillantása megállapodik rajtam. - Eren...

- Levi bántott? Vagy a bandája? - megrázom a fejemet, nem nézek fel. - Valaki más bántott? - Mikasa nem adja fel, tovább próbálkozik. Ezt is tagadom. - Akkor? Ki vert meg?

- Senki! - riadtan nézek fel, amikor Mikasa felránt. Élesen felszisszenek, ő pedig kíméletlenül leveszi rólam a pulcsimat a pólómmal együtt. Azonnal hátrébb ugrik, én meg próbálom magamat takargatni.

Tudom, nagyon jól tudom, hogy hogyan nézek ki. A felső testem tiszta kék-zöld foltos, az oldalam egy nagy részen bekékült a zúzódástól.

Reszketek a fedetlen bőrömet megcsapó levegőtől, reszketek a fájdalomtól és a félelemtől. Igyekszem össze húzni magamat, és kitérni a barátaim megdöbbent tekintete elől.

- Eren... -nyüszít fel Armin. - Ezeket mikor szerezted?

- Még újak - jegyzi meg Mikasa, miközben óvatosan vizsgálódni kezd, ettől pedig csak még kényelmetlenebbül érzem magamat. - Mit csináltál? És ezt ki művelte? És mikor? - nem tudom tovább türtőztetni magamat, fájdalmasan felnyögök, ahogyan az egyik folthoz erősebben ér. - Bocs - szabadkozik, és tovább kutat.

- Mikasa... - próbálom a tudtára adni, mennyire fájdalmas, amit tesz. - Hagy abba!

- Sajnálom, de fel kell mérnem a károkat!

- Pár nap, és elmúlik - védekezek.

- Ezek biztos, hogy nem - bár igyekszik vigyázni a sérülésekre, mégis sikerül oldalba könyökölnie - ne kérdezd, hogyan! Fogalmam sincs. Kicsit hangosabban felkiáltok, és újfent elsírom magamat. Illetve nem is sírok, csak fájdalmas arccal tűröm, hogy a forró cseppek kibukjanak a bőrömre. - Istenem, ne haragudj!

- Csak... - hátrálok, hogy eltávolodjak tőle - csak hagyd abba! Oké? Nem komoly, elmúlik, meg mittudomén, miket kell ilyenkor mondani!

- Ez nem volt meggyőző... - jegyzi meg Armin. - Mindjárt jövök - aztán elsiet, hogy pár perc múlva egy köteg valamivel térjen vissza.

- Ez meg...?

- Mirelit borsó. Borogatás, ha úgy jobban tetszik. Feküdj le! - a kanapéra bök, engedelmeskedek. Lassan a fájó, kék részre teszi a rongyba bugyolált borsót, amire én csak ingerülten felmordulok. - Maradj nyugton!

- Fáj - panaszolom neki.

- Nem csodálkozom - szúr oda Mikasa. - De ki volt? - nem felelek. Ő fúj egyet, majd felcsillan a szeme. - Te, tudod mit? - kérdőn nézünk rá. - Mit szólnál, ha megígérném, hogy többet nem bántanak téged?

- Az jó lenne - kifújom a benntartott levegőt, ahogyan a bőröm szép lassan átveszi a hideget. - De ilyet hiába ígérsz - rossz érzésem támad. - Nem szólhatsz senkinek! Mikasa! - megpróbálok felülni, aminek következtében Armin hátrébb ugrik, a csomag pedig leesik az oldalamról.

- Nem, nem, csak feküdj már vissza! - figyelmeztetően nézek rá. - Csak egy embernek - rögtön vissza ülök, olyan hirtelen, hogy kis csillagokat kezdek el látni.

- Az igazgatónak? Tanárnak? - nyögöm ki végül.

- Nem és nem.

- Akkor? - furcsán nézek rá.

- Levi Ackermannak

- Biztos, hogy nem - megrázom felé a mutatóujjamat. - Eszedbe se jusson!

- De miért nem? - kérlelően néz rám. - Meg tudna védeni! Én lóg nekem.

- De engem nem kell megvédeni! - sziszegem dühösen.

- Én nem ezt látom. Szólok neki, van egy bandája.

- Mintha én nem tudnám...

- Mondom, tartozik nekem. Meg fogja tenni.

Nincs erőm tiltakozni, egyszerűen csak hagyom, hogy Mikasa meg Armin mondja a magáét. Én meg jó baráthoz méltóan hallgatom őket. Alva.