Az Arkham Elmegyógyintézet...

Ahogy Ed és Madison végigvonult a fakó mentazöld folyosókon a lámpák folyamatos villogó fényétől, majdnem idegösszeroppanást kaptak. Úgy festettek a neoncsövek, mint amelyikről nem leheg eldönteni, hogy felrobban-e, vagy csak simán kiég.
Ed szomorúan felsóhajtott. Ez a fekete-fehér csíkos egyenruha az őrületbe kergette, pedig elsősorban azért érkezett ide, hogy ezt megelőzzék. És ha még mindez nem lett volna elég, ugyanazt az azonosítót kapta, mint amikor a múltkor itt járt. Na azokra az időkre sem szívesen emlékezett vissza.
Madison nem túlzottan izgatta magát. Felvette az erős öblítő szagú ruhát, a haját ki sem fésülte, úgy indult a cellájából a közös térbe. Az a tény viszont sokkal jobban aggasztotta és feldühítette, hogy sérült elmeállapotú gyilkosokkal, kannibálokkal, skizofrénekkel és erőszaktevőkkel készül egy térbe belépni.

-Kérlek, maradj mellettem, Ed. Az hogy vak vagyok, egy ilyen helyen csak hátrányt jelent.

-Ne aggódj! Egy pillanatra sem hagylak magadra. Ígérem. Bízz bennem!

Úgy 27 hónap múlva

Az intézmény pszichológusa, a nő, együtt akart beszélgetni két betegével ezért egyszerre hívta be őket magához. Madison elismerte, ez a nő is értett a dolgához, legalább annyira, mint ő. Sikerült teljesen feldolgoznia Indigo halálát, már csak egy fájó emlék volt, amit jobb nem felemlegetni.
Ed esetében, sikerrel járt ott, ahol Madison kudarcot vallott: sikeresen összeolvasztotta Ed két személyiségét, kiemelve mindkettőből a legjobb tulajdonságokat.
A két kezelt leült egymás mellé, a fekete-vörös hajú nővel szembe.

-Maguk ismerik egymást, igaz?- kezdte nyugodtan, néhány előtte fekvő papírt figyelve az asztalon.

-Igen.- vágták rá egyszerre.

-Hogy érzik, milyen volt a kezelés?

Mindketten beszámoltak arról, hogy mennyit segített a dokornő és hogy remekül bevált az összes gyógyszer, a beszélgetések pedig kifejezetten felszabadítóak voltak. Megdicsérték a nőt, h9gy kitett magáért, és köszönetüket fejezték ki.

-Úgy érzik magukat, mint akik meggyógyultak? Mint akiknek az elmeállapotuk újra a régi?

-Igen.- mondták újfent egyszerre. Ezen már a két beteg halkan nevetett.

-Szeretnének kijutni innen?

-Hogy mi?

-Jól hallották. Ki akarnak innen jutni most?

-Igen.- hangjuk elszánt volt.

-Helyes.- motyogva folytatta- Ti ketten pont megfeleltek...

A pszichológus felállt az asztaltól és egy különös pisztolyt rántott elő. Mielőtt Ed és Madison pisloghatott volna, rájuk lőtt. A nő különösen félt, hiszen semmit sem látott az egészből, csak érezte a találatot és azt a furcsa émelyítő érzést, ami a fokozatos szétesé-eltűnés-megjelenés-összeállás folyamatot kísérte. Amint magához tért, érezte, hogy a földön ül és Ed fogja a kezét.

-Felkeltél?

-Igen, fel..- dörzsölte meg a szemeit a nő- Mégis hol a fenében vagyunk? Meghaltunk?

-Ó nem.. nincs olyan szerencsénk!- mondta csípősen egy idegen.

-Vannak itt rajtunk kívül mások is, Ed?

-Igen.. Luna Dale és Nova Sting, emberek, mint mi.. aztán Loki, egy isten, Legolas, egy tünde, Amber Fox, egy boszorkány és három chiss, Liir Passik, Thrawn és Thrass.- hadarta Ed, amiből Madison egy szót sem tudott megjegyezni, csak értetlenül bólogatott.

-Aha.. értem.. fogjuk rá.. de mégis hol van az az 'itt'?

-Ezt mi is szeretnénk tudni...- morogta a legidősebb kék bőrű idegen, Thrawn.

A történet folytatódik az És most? című könyvben...